Szép feladattal bízott meg az Úr – Beszélgetés a Győri Egyházmegye Caritas Hungarica díjasaival

Kránitz Péter a kérdésekre válaszolva elmondta: „Nyugdíjas gyógypedagógus vagyok. Feleségemmel 48 éve házasodtunk össze; három gyermekünk és három unokánk van. Mosonmagyaróváron élünk. Kora gyermekkorom óta szerettem segítséget nyújtani. Rosszul érzem magam, ha nem tudok segíteni valakin, aki rászorul. Hivatásom megválasztása is ennek volt köszönhető. Aktív pályafutásom alatt gyakran végeztem a tanításon kívül szociális munkát is.

2017-ben Bodó Zoltán plébános kért meg rá, hogy szervezzem meg egyházközségünkben a karitászcsoportot. Talán látta bennem ezt a fajta érzékenységet, szervezőkészséget. (...) Kezdetben heten voltunk a csoportban. Időközben voltak lemorzsolódások, de új csatlakozók is. Ma 15 aktív tagunk van, így a nagyobb gyűjtéseket is be tudjuk vállalni. Állandó segítséget jelentenek még a családtagok, ismerősök, barátok – ez körülbelül 10 főt jelent. Ugyanakkor évente legalább 3–4 alkalommal a hittanos gyermekek és szüleik a hittantanárok közreműködésével segítik tevékenységünket.

Karitászcsoportunk összetétele szerencsés, mert a sokrétű munkához sokféle adottságú társaim vannak. Van, aki a szociálisan rászorulókat ismeri jobban, mert ilyen területen dolgozott; van, aki a pedagógiai képességeit is kamatoztatni tudja (például hittanórák tartása a karitásztevékenységről); a fiatalabbak a diákok alkalmi bevonásával is segítik akcióinkat. Van, aki lelkigondozással foglalkozik; van internetfigyelőnk, adminisztrálásban segítőnk; van, aki a templomunkban vállalt hitbeli tevékenységünket szervezi; van, aki a fuvarozásban, fizikai munkákkal segít; van, aki a polgármesteri hivatallal és a civil szervezetekkel tartja a kapcsolatot; van, aki folyamatosan őrködik rendezvényeinken. Asszonyaink sütéssel, főzéssel is támogatják az egyes akcióinkat.

Ezt a tevékenységet úgy látom, mint egy folyamatot. Kissé döcögve indult, de most már gördülékenyebben alakulnak a programjaink; működésünk hatékonyabb. Fontos, hogy mindenki megtalálja a neki és másoknak örömet szerző feladatot. Úgy látom, hogy ez az öröm a csoportban jelen van.

(...) Az elmúlt hét évben kialakult egyfajta éves munkarendünk. Hónapról hónapra pontos tervet készítünk. Ezeket megbeszéljük, szükség esetén javaslatok alapján újabb tevékenységekkel bővítjük. Előfordul, hogy a nem működőket elhagyjuk. Szeretetszolgálatunkban továbbra is nagy hangsúlyt fektetünk a személyes kapcsolattartás fontosságára rászorultjaink körében.”

*

„Segítő lelkiségem kialakulásában sokat segített a szülői minta – mondta az interjúban a szintén Caritas Hungarica díjas Tóth János. – Emellett nevelkedésem helyszíne, a fertőbozi katolikus kis templom közvetlen közelsége, a harang hangja és a példamutató Bábai András plébános (akit valamiért épp oda helyeztek) a vallásunk lényegét mutatta meg. A tisztelet és a szeretet… Ez az ötvenes évek időszaka volt.

Plébánosunk fontosnak tartotta közösségünk összetartozását, hiszen a sváb faluba magyar ajkúakat telepítettek a kitelepített német ajkúak helyére. Lelkipásztorunk rendszeresen odafigyelt a szegények adományokból történő megsegítésére, például karácsonykor a templomba érkező gyerekek megajándékozására.

Amikor jóval később Győrből kiköltöztük Lébénybe, ott is ráleltem a gyönyörű, több mint nyolcszáz éves Szent Jakab katolikus templomra és magára a helyi közösségre. Ez nagy segítséget adott, amikor lehetőség nyílt létrehozni a helyi karitászt az öt közeli település egyházközségében. Alapítótagként és csoportvezetőnk, Elek Istvánné segítőjeként azóta is vállalom az aktív részvételt: bármikor bármit. A lehetőségekhez képest odateszem magam.

A tavalyi Caritas Hungarica-jelölést és díjazást nagy megtiszteltetésnek éltem meg. A kitüntetés csak megerősítette, hogy ezt csak így szabad végezni. A szeretetszolgálat megerősítette bennem, hogy jó úton járok.”

Forrás és fotó: Győri Egyházmegyei Karitász

Magyar Kurír