Szeretetkonyha – Engli Antal az egyéves tiszaújlaki karitászról

A nagymama konyhájában főztek először huszonhét, most már százharminckét rászoruló emberre, és ha újabb jóakarók segítségével sikerül felújítaniuk az adományból vásárolt házat, akkor háromszázra főznek majd. Engli Antal jogászként végzett, házas ember, kétgyermekes édesapa. A magyar határ mellett fekvő Tiszaújlakon él a család, ahol ferences papok szolgálnak, általuk került közel hozzá a ferences lelkiség. Tettre kész ember, akiből természetes módon árad a segíteni akarás, és maga köré tud gyűjteni olyanokat, akik támogatják a terveit. Ez utóbbiakból sok van, mert ahogy figyeli a kárpátaljai község lakóit, az elszegényedést, a munkahelyek hiányát, a menekültek nehéz sorsát, mindig új és új ötlete támad, amelyekkel jobbá tehetné az emberek életét. 

– Mikor született meg Önben a gondolat, hogy főzzenek a szegényeknek?

– Amikor kitört a háború, rengeteg adomány érkezett Magyarországról, Romániából, Ausztriából. A Jóistennek köszönhetően közelebbi ismeretségbe kerültem György Alfréd kamilliánus tartományfőnökkel, aki megkért, hogy kísérjem el a kárpátaljai útján. Egy héttel később újra jött, akkor az egyik néni kérdezte tőle, van-e megint egykilós kávéja, amit a múltkor hozott. Furcsa volt, hogy már el is fogyott az a sok kávé, és kiderült, eladta az adományt italért. Gondoltuk, ez így nem jó, hiszen nem lakik jól a család, a gyerekek. Adjunk inkább meleg ételt! De hol főzzük meg? Ott volt a nagymamám régi háza, ő már meghalt; az anyukám háza mellett lakott, mi pedig szemben vele. Volt az épületben egy hat négyzetméteres konyha, amit kicsit kipofoztunk, és elkezdtünk főzni huszonhét embernek. Ma már százharminckét adag ételt készítünk.

– Ki vállalta ezt a nem könnyű feladatot?

– A hatvanhét éves, nyugdíjas anyukám kezdte el és a hatvanöt éves szomszéd néni. A feleségemé a logisztika, a bevásárlás. Szereztünk gázzsámolyokat, hogy ne kelljen magasról leemelni a nagy edényeket: hetvenliteres lábasban főzik a levest, százliteresben a köretet. Jelenleg is mi négyen csináljuk az egészet: feleségem, édesanyám, a szomszéd néni és én. Amikor nem volt áram, kaptunk egy harminc kilowattos áramfejlesztőt. Vettem elemes lámpákat, végigraktuk velük a konyhát, hiszen hajnali négykor kell kezdeni a főzést, hogy fél kilencre készen legyen.

Minőségi ételt készítünk, nem olyan levest, amiben alig  úszkál valami, mert az emberek méltóságára vigyázni kell.

Hétfőn, szerdán és pénteken kapnak egy négyszázötven-ötszáz grammos főételt, húst, májat, gombát körettel, pénteken böjtöset, és fél liter levest. Az időseknek ez bőven elég két napra. Tavaly húsvétra az egyedülállóknak készítettünk tálat, idén is tervezzük: franciasaláta, sonka, kolbász, főtt tojás, hagymaszál volt benne. Idén is mindenki kap egy húsvéti kalácsot, pászkát, rendeltem már kétszáz darabot. Mezőváriban egy pékségben baráti alapon elkészítik, mi csak az alapanyagot adjuk.

– Hogyan találták meg a rászorulókat? Kiket támogatnak?

– Az első huszonhét embert mi kerestük meg. Alacsonyak a nyugdíjak, ezért az ellátottaink között van olyan néni is, aki az iskola igazgatója volt több mint harminc éven át; közéjük tartozik a volt polgármester is, aki daganatos betegségből gyógyul, és egy hetvenéves tanárnő, aki negyven évig tanított Magyarországon, öt nyelven beszél. Két évvel ezelőtt még el sem fogadták volna az ételt. A fiatalok közül sokan kimentek, elöregedik a társadalom. Adunk ételt az időseknek, de a nyolcvanöt éves anyuka ötvenéves fiának is, hiszen az anyuka inkább a gyerekének adja, ha az nem kap, és akkor ő éhen marad. Vannak nagycsaládok is, jórészt romák, olykor nyolc gyerekkel. Mi egyformán adunk mindenkinek, az igazgatónak és a nagycsaládnak is.

– Személyesen ismer mindenkit?

– Igen. Eleinte magam hordtam ki az ebédet, az két-három órás program volt, mert mindenki szeret beszélgetni is. A munkácsi Karitász segítségével egy idő után tudtunk gyógyszerhozzájárulást is adni. Emlékszem, egy néni elmondta, milyen gyógyszer kell, kértem, hozza majd a blokkot... „Jaj, aranyos, nem vennéd meg?” – kérdezte. Akkor lementem a patikába, megvettem. Mindenkit meg kell hallgatni, senki ne érezze megsértve magát, maradjon meg a méltósága, akár nagycsaládos szegény ember, akár igazgató.

Kértem is, ne nevezze senki ingyenkonyhának, mert ez szeretetkonyha! Hiszen ők ugyanolyan emberek, mint mi.

– Hogyan lett az első gesztusból karitászszervezet?

– A környékünkön csak Nagyszőlősön és Beregszászon működik Karitász, és elgondolkodtam: miért ne lehetne itt is? Beszéltem erről a ferences Jónás atyával. Hivatalossá szerettük volna tenni, ezért elmentünk Lucsok Miklós püspökhöz, vittem fotókat, meséltünk a helyi rászorulókról, a belső menekültekről. Rábólintott, és sok utánajárással végül hivatalosan megalakult a Tiszaújlaki Szent Ferenc Karitász, amely áprilisban lesz egyéves. A magyar Katolikus Karitász nagyon sokat segített, Écsy Gábor igazgató többször volt itt személyesen. Segítenek a kamilliánusok Frédi atya személyében, és a magyarországi ferencesek, a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány.

Nem szégyen kérni, nem magamnak kérek, hanem másoknak. De bízom abban, hogy eljön az idő, amikor majd mi tudunk segíteni más rászoruló országoknak.

És úgy érzem, Kárpátalja előbb-utóbb fel fog virágozni: szép hely hegyekkel, folyókkal, még a háború idején is érkeznek turisták Belső-Ukrajnából, nagyvárosokból.

– Miután hivatalos karitászszervezetté alakultak, még nagyobb terveket szőtt. Melyek ezek?

– Májusban mondtam a feleségemnek, hogy kellene egy ház a Karitásznak, de ő nem hitte, hogy valaki adna erre pénzt. Frédi atya viszont rábólintott, és megígérte, hogy próbál támogatókat találni. Talált is, megvettünk egy majdnem négyszáz négyzetméteres házat. Ötvenmillió forint a felújítás költségvetése, új fűtés kell, nyílászárók, tető. Bízom benne, hogy meglesz ez is; hárommilliót már kaptunk, elkezdtük  a munkát. Nyolc tételre osztottuk a költségeket, a bontással megvagyunk, az volt az első, most jönnek az ablakok, aztán a fűtés, a villany...

– Milyen funkciót tölt majd be a Karitász tervezett háza, hogyan bővül az ellátottak köre?

– Nagy konyha lesz, nyolcvan négyzetméteres, és attól kezdve háromszáz embernek lehet majd főzni. A háború kitörése után Tiszakeresztúron egy régi gyermekotthont átalakítottak menekültszállásnak, túlnyomórészt anyukák élnek ott gyerekekkel. Január elsején elbocsátották a konyhai személyzetet, megszűnt az állami finanszírozás, azóta csak szállást kapnak az ott lévők, ételt nem. Van, aki villanyrezsón főz a szobában, de tudunk olyan öregekről, akik kekszen és teán élnek. Szeretnénk majd főzni nekik is, írtam a kijevi Karitásznak, javasoltam, hogy őket is támogassák. Kaptunk egy mosó- és egy szárítógépet, ha elkészül a ház, szociális mosoda is elfér benne. Tervezek még közösségi teret napközi ellátással: reggel elhozzuk a nyugdíjasokat, akik így melegben, társaságban lesznek, esznek-isznak, akár tésztát is gyúrhatnak az ebédhez, de lehet vérnyomás- és vércukormérés is... Jöhetne fodrász és manikűrös, a néniknek egy hónapban egyszer megcsinálhatják a haját, a körmeit. A felső szinten lesznek vendégszobák és egy iroda, mert ez utóbbi most nálunk van, otthon, a gyerekszobában.

Ha a Jóisten áldása van rajta, majd ő elintézi, hogy összejöjjön a felújításhoz szükséges összeg. Ha azt nézzük, mekkora pénzeket költenek el emberek butaságokra, akkor nem is sok az az ötvenmillió. Nagyon sok embert tudnánk támogatni vele, és nem utolsósorban öt-hat embernek lenne munkahelye, ha kevés fizetéssel is.

– Mi a helyzet Kárpátalján a férfiakkal? Valóban sokakat visznek el a háborúba?

– Nagyon sokan kapnak behívót. Amikor jött dolgozni az ablakos az új házhoz, előtte felhívott, hogy állnak-e az úton katonák, akik igazoltatnak. Mert ha valaki kapott már behívót, benne van a rendszerben, és ha igazoltatják, akkor viszik is el. A férfiak félnek az utcán járkálni. Egy néni mesélte, hogy a fia két éve nem ment el Újlakról, nem meri elhagyni a települést. Internetes csoportokban jelzik egymásnak az emberek, hol posztolnak a katonák, igyekeznek kikerülni őket; de vannak éjjel-nappal működő posztok is, amiket nem lehet kikerülni. Én személyesen nem láttam olyat, hogy valakit betuszkolnak az autóba, de mások már meséltek róla.

– Ismert olyanokat, akik elestek a háborúban?

– Vannak, akik korábban a határon szolgáltak és elvitték őket. Nekik névre szóló csomagokat küldtünk. Az egyik férfi, akinek három-négy éves kisfia van, odalett. Hivatásos határőr volt, be kellett vonulnia.

Tudjuk, hogy sokan halnak meg; mindenki valakinek a gyereke vagy az apja, egyetlen odavesző élet is sok.

Mégis más, ha nem ismered, és más, ha olyan vész oda, akit ismertél. Sokakat eltűntnek nyilvánítottak, a többségük biztosan nem él már. Tömegsírok vannak, nem foglalkoznak a halottakkal. Hiába szépítjük, ez egy háború, még akkor is, ha mi csak annyiban éljük át, hogy a férfiaknak bujkálniuk kell.

– A Kelet-Ukrajnából érkezett menekültek hogyan élnek, milyen terveik vannak?

– Donyeck, Harkiv környékéről jöttek, ahol a legrosszabb a helyzet. Főleg idősek, akik nem tudják, hová menjenek. A fiatalok nagy része külföldre indult. Mesélte egy néni, hogy volt lakásuk, autójuk, mindenük, és földönfutóvá lettek. Egy ötven körüli hölgyet kérdeztem, négyen vannak egy kis szobában, emeletes ágyakon alszanak. Nem hiszi, hogy kellene valakinek külföldön a hetvenöt éves szüleivel együtt. Volt házuk, az öregeknek lakásuk, de nem maradt semmijük. Sokan belefásultak ebbe, nem gondolkodnak azon, hogyan lesz holnap. Remélem, bővül a kör, és később nekik is tudunk majd főzni.

– Hogyan készülnek a húsvétra a Karitászban, a helyi katolikus templomban?

– Idén is adunk húsvéti tálat, kalácsot, élelmiszercsomagot, tisztítószereket. Nálunk is van ételszentelés, nem csak az ortodoxoknál – ők éjszakai misére mennek, hajnalban indulnak haza, akkor van az ételek megáldása. Hozzánk hetven-nyolcvan ember jár templomba egy átlagos vasárnapon, húsvétvasárnap háromszáz-háromszázötven. Régen nagy kosarakban egész disznólábakat hoztak az emberek, most inkább egy kis sonka, kolbász van benne, vajból báránykát formáznak, tesznek a kosárba tormát, sót, díszes üvegben bort, a dugót kihúzzák belőle, hogy biztosan meg legyen szentelve. Kitakarják az ételeket, hogy átjárja őket a tömjénfüst. Az emberek szeretik ezt a hagyományt. Ha nem esik az eső, a templom kertjében tartják, ha rossz az idő, akkor bent.

Fotó: Merényi Zita; Tiszaújlaki Szent Ferenc Karitász

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 31. – április 7-i ünnepi számában jelent meg.