Szeretni is, nem csak segíteni – Egy nap a Karitász győri támogató szolgálatával

Átlagos hétköznap reggel Győrben. Még hűvös van, de várható, hogy legkésőbb 9 órától kánikulai hőség köszönt ránk. Jólesik tehát a szerény légkondival szerelt furgon, amibe támogató szolgálatunk vezetőjével és egyik munkatársával szállok be. Nyár lévén most lazábbak a napok: nem kell az iskolába menőkért 6 órakor útnak indulni. Rajtam kívül Berni és Gabi sem bánja most ezt, noha mindketten szeretik a munkájukat. Elsőként egy Győrtől félórányi távolságra lévő településre indulunk Zoliért.

Zoli egyike azoknak a fogyatékossággal élő embereknek, akik beilleszkednének a társadalomba, de élethelyzetüknél fogva önállóan nem képesek erre. Segítség nélkül nagy nehézséget okoz nekik eljutni iskolába, napközi otthonba, munkahelyre, orvosi rendelőbe. Komoly életminőség-javulás tehát, hogy van, aki mindennap akadálymentesen elviszi és hazahozza őket.

Zoli már az udvarban hintázva vár minket: mivel 25 éves kora dacára egyáltalán nem beszél, ez jelzi vidámságát. Édesanyja megerősíti: jó hangulatban kelt, és hamarosan a kezével mutatva kéri az autórádiót. Szólnak a retroslágerek, miközben megérkezünk Péterhez, a csupa mosoly fiúhoz.

Széles vigyorral száll be az autóba, s gondozója minden kérdésére egy túláradó igennel felel. Mindkettejükkel a Máltai Szeretetszolgálat győri Gondviselés Házába indulunk, ahol ismerős közegben változatos programokkal foglalják le őket. Közben a szülők dolgoznak, ügyet intéznek.

Gabi, az egyik gondozó kifejti, egy egészséges ember számára elképzelhetetlen, mennyi napi akadállyal kell megküzdenie egy fogyatékossággal élő embert nevelő családnak. Itt jön képbe a személyi segítségnyújtás, melynek során az illetőt gyakran otthonában látogatjuk meg és segítünk a mindennapi teendőkben. Nagy teher ez lelkileg a kollégáknak is, Gabi azonban lelkesen mesél egyik gondozottjáról, aki a közös játék során szépen megnyílt, s ma már szeretettel ragaszkodik Gabihoz. Az anyuka pedig el tudja végezni közben a háttérben a házimunkát, főzést, esetleg kicsit kikapcsolódhat.

Norbiékhoz már a városon belül érkezünk, ő győri központunk megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató műhelyében dolgozik.

Nyílik a furgon platója, ő pedig kerekesszékén nagy lendülettel (no meg némi segítséggel) egyből felgurul. Békés természete jó hatással van mindenkire, szorgalmasan dolgozik, és újabban besegít a műhely adminisztratív teendőibe is.

Berni, a Szent Erzsébet Támogató Szolgálat vezetője elmondja, hogy a tavalyi tapasztalatok alapján az idei évre 4000 feladategység teljesítését vállalták, ami időarányosan tekintve megvalósíthatónak látszik. Ezen belül egyensúlyban van a szállítási és a személyi segítési feladat. Megtérülő szolgáltatásról, netán nyereségről azonban nem érdemes beszélni: a támogató szolgálat jórészt azért díjköteles, hogy az önköltség és az állami normatíva különbözetét fedezni lehessen. A nyereség itt másban mérendő: egy mosolyban, eseménymentes fuvarban, boldog elköszönésben.

A nap délutánba fordul, a kilométerek lassan elfogynak. Zolit, Pétert és Norbit visszaadjuk családjuknak. Napi gondjaikat támogató szolgálatunkkal nem tudjuk megszüntetni – nem is volna rá hatalmunk –, de legalább enyhítjük. Hogy jól tesszük, arról hálás tekintetek és hangos köszönömök árulkodnak.

Szöveg és fotó: Paksa Balázs/Győri Egyházmegyei Karitász

Forrás: Győri Egyházmegyei Karitász

Magyar Kurír