Szeretni kell az embereket, a hivatást – Interjú Mirko Štefković nagybecskereki megyéspüspökkel

Nézőpont – 2024. július 8., hétfő | 20:00

Ferenc pápa március 18-án kinevezte Mirko Štefković-ot, a Szabadkai Egyházmegye vagyonkezelőjét nagybecskereki megyéspüspökké. Az új főpásztor szentelésére június 1- jén, a bánsági püspöki székhely Nepomuki Szent János-székesegyházban került sor. A főszentelő Német László SVD belgrádi érsek, a Szent Cirill és Metód Nemzetközi Püspöki Konferencia elnöke volt.

Mirko Štefković püspökkel a budapesti Avilai Nagy Szent Teréz-templom plébániáján beszélgettünk.

– Önnek két fiútestvére van. Mivel a bátyja, Josip is pap lett, feltételezzük: mélyen hívő katolikus családban nevelkedtek…

– Egy Szabadka melletti faluban, Tavankúton születtem. A bátyám már általános iskola után a kisszemináriumba került, a Paulinumba, később én is követtem őt, de nem léptem be a kisszemináriumba, csak a gimnáziumba jártam. Mondhatom, hogy vallásos családból származom, főleg anyai ágról. Édesanyámnak kilenc testvére van. Az egyik fiútestvére egyházmegyés pap, a húga pedig domonkos nővér. Az anyai nagymamám testvérének pedig ugyancsak van egy paptestvére, a nővére pedig szintén domonkos szerzetesnő. Mindig közel álltunk az Egyházhoz. Kisgyermekkoromtól kezdve természetes volt számomra, hogy templomba jártam, rendszeresen ministráltam.

– A Paulinum Püspöki Klasszikus Gimnáziumot Szabadkán fejezte be. Hogyan alakult az élete érettségi után?

– Azonnal jelentkeztem, hogy letöltsem a kötelező katonai szolgálatot – ez nálunk akkor egy év volt. A Dél-Szerbia közelében fekvő Niš városában katonáskodtam. Van ott egy kis katolikus közösség, plébánia. Ritkán jártam ki a laktanyából, de ezen a plébánián otthonra találtam. A horvát kisebbséghez tartozom, és 1996–1997-ben nem volt könnyű horvátnak lenni a szerb hadseregben. A plébániai közösség biztonságot nyújtott számomra. Az érettségim idején még úgy gondoltam, hogy jogász leszek, de a katonaság alatt, az említett katolikus közösség hatására is már úgy éreztem:

az igazságosság nemcsak a földön fontos, hanem van egy magasabb rendű igazságosság is, ami sokkal értékesebb, és ezért dolgozni kell, jobban, mint egy ügyvédnek itt a földön. Egyre erősebben foglalkoztatott ez a gondolat.

Amikor 1997-ben hazamentem Szabadkára húsvétkor, felkerestem Pénzes János püspök atyát, és közöltem vele: szeretnék jelentkezni teológiára. Nagy szeretettel befogadott, és már akkor mondta nekem: fontolgatja, hogy Rómába küld tanulni. A bátyám akkor már Zágrábban volt a teológián, a jezsuitáknál, szerettem volna én is odakerülni, barátok, ismerősök közé. Minden másként alakult azonban, de jól. Végül Pénzes püspök atya valóban kiküldött engem és egy másik papnövendéket Rómába. Az első két évet a Casa Balthasar Intézetben töltöttük. Az első év végén az elöljáró kettesével elküldött bennünket úgynevezett apostoli zarándoklatra. Pénz nélkül, előzetes bejelentkezés nélkül zarándokoltunk el Calabriában kegyhelyekre Baán Izsákkal, a jelenlegi bakonybéli bencés perjellel. Gyönyörű, gazdag lelki élmények voltak ezek. Teljes egészében ráhagyatkoztunk a Gondviselésre, és láttuk, tapasztaltuk a működését. A többi hat évet a Pápai Germanicum et Hungaricum Kollégiumban töltöttem. Filozófiai tanulmányaimat a Pápai Urbaniana Egyetemen, a teológiait a Pápai Gergely Egyetemen végeztem, ahol 2006-ban fundamentális teológiából licenciátusi fokozatot szereztem. Közben 2003-ban Rómában diakónussá szentelt egy másik szabadkai kispappal együtt Pénzes János püspök atya. Ezt követően a horgosi Havas Boldogasszony-plébánián töltöttem egy évet pasztorális gyakorlaton. Pappá szentelésemre Szabadkán, 2004. június 29-én került sor.

– Az, hogy tizenhét éves volt, amikor elhunyt az édesapja, hogyan érintette a hitét?

– Sajnos a szüleim már korábban elváltak, a két testvéremet és engem édesanyukánk nevelt fel. Az idő múlásával ritkábban találkoztunk az édesapámmal. Nem volt könnyű ezt megélni, de nem befolyásolta az Istennel való kapcsolatomat. Középiskolás voltam, amikor az édesapám meghalt. Csak később tudtam ezt feldolgozni, már Rómában, a Casa Balthasárban. Jacques Servais SJ volt az elöljáró, és ő biztatott: dolgozzam fel ezt a valóban rendkívüli eseményt, ami rányomja bélyegét az ember életére. Egy fiatalemberben valóban felmerül: miért pont velem fordul elő ilyesmi, és az is, hogy a szülők miért nem tudtak együtt maradni? Ez a családunk közös keresztje volt, és mi, testvérek igyekeztünk segíteni azokban a nehéz időszakokban édesanyukánknak, aki egyedül is megtett mindent, hogy lehetőleg ne szenvedjünk hiányt semmiben.

– Mit jelentett az életében az, hogy Rómában tanult?

– Amikor beadtuk az útlevelünket, gyanakodva néztek ránk, nem vagyunk-e veszélyesek, mivel Szerbiából jöttünk. Lassan fejlődött ki bennünk a tudat, hogy mit jelent Róma egy katolikus számára. Hatalmas élményként éltem meg, amikor beléptem a Szent Péter-bazilikába, vagy amikor részt vehettem a Szentatya szentmiséin. Idővel az is tudatosult bennem:

Rómában számtalan keresztény szenvedett vértanúhalált csak azért, mert a legkegyetlenebb üldözések idején is ragaszkodtak Jézushoz, a hitükhöz. Ez nagyon nagy erőt, reményt ad egy Rómában tanuló papnak, teológusnak.

Itt nemcsak az olasz nyelvet tanulhatjuk meg, hanem megtapasztalhatjuk az egyetemes Egyház sokszínűségét. A világ minden tájáról érkeznek papok, teológusok, szeminaristák. Képet kapunk arról, hogyan néz ki egy afrikai plébánia, milyen a hitélet Dél-Amerikában, vagy a Fülöp-szigeteken.

– Mit jelent a bácskai tapasztalat az életében: több nemzetiség él békében egymás mellett, horvátok, magyarok, szerbek, bunyevácok.

– Számomra természetes, hogy az emberek egymás mellett és egymással jól élnek. Sajnos a
kilencvenes években, amikor Horvátországból és Boszniából a menekült szerbek betelepültek Bácskába, érezhető volt, hogy az egyensúly megingott. Ám mindmáig vallom: a katolikusok jól élnek egymás mellett. Vannak szentmisék, amiknek egyik része magyarul, a másik horvátul megy, itt nagyon vigyázni kell, nehogy az legyen: ezen a nyelven egy strófával többet énekeltünk. Ez emberi. Sajnos sok helyen nem természetes az, hogy a különböző nemzetiségű emberek békében éljenek egymás mellett. Néhány éve itt járt a nuncius, és azt mondta: azt, hogy mi itt békességben élünk, értékelni kell, mert hatszáz kilométerrel odébb, Ukrajnában képtelenek az emberek közös nyelvet találni, pedig ortodox világban élnek.

A nálunk uralkodó békességért folyamatosan dolgozni kell.

– A Nagybecskereki Egyházmegyében hányan élnek és mennyi közülük a katolikus?

– Pontos számot nem tudok mondani, de a legutolsó népszámlálás szerint mintegy 650 ezren élnek, és közülük 40 ezer a katolikus. Jelenleg 38 plébánia van, és 50 fília. A katolikusok több mint 90 százaléka magyar nemzetiségű. Sajnos azonban vannak olyan plébániáink is, ahol a hívek magyarok, de vannak közöttük olyanok, akik már nem beszélik a nyelvüket. Ez leginkább a Dél-Bánátra jellemző. Ezeken a helyeken alkalmazkodnunk kell.

– Mi a püspöki jelmondata, és miért az, ami?

– Izajás próféta könyvéből a 2. fejezet 5. versének egy része: „Járjunk az Úr világosságában!” Miután megtudtam, hogy a Szentatya engem nevezett ki a Nagybecskereki Egyházmegye püspökévé, az imádságos zsolozsma is másképpen szólt hozzám, mint előtte. Egyik nap éppen ezt a szakaszt olvastam Izajás könyvéből, és nagyon megragadt bennem. Ez nem parancs, hanem buzdítás. Érdekes, hogy

a próféta nem azt mondja a közösségnek, hogy menjetek, hanem hogy járjunk közösségként az Úr világosságában.

Kedvencem János evangéliumában az első fejezet: a világosság és a sötétség megkülönböztetése. Jézus eljött hozzánk világosságként, sajnos azonban a sötétség is jelen van – nemcsak a világban, de minden egyes emberben is. Tudatosan meg kell engednünk, hogy a Jóisten világosságával világosítson ki bennünket, hogy így megszabaduljunk attól, ami akadályoz bennünket a hozzá vezető úton. A világosságban pedig jobban látjuk az utat, biztosabban tudunk járni rajta. Tart a szinódus. A Szentatya ezzel is arra akar buzdítani minket, hogy az Egyház közösség is; együtt járni, a szinódus ezt jelenti. A mai világban, az internet ellenére is, nagy a kísértés, hogy bezárkózunk, a felebarát nem kell – ez ellen tehetünk valódi közösségként. Ne az legyen, hogy a püspökök parancsolnak, a hívők pedig végrehajtanak. Közösen vagyunk az Egyház, mindenkinek megvan a maga feladata, egyháziaknak és világiaknak egyaránt. A napokban paptestvérekkel találkoztam, és jeleztem nekik: nagyon fontos, hogy a pap, a plébános mindennap végezze el az imádságát, a zsolozsmát, hogy ez is szent cselekmény legyen. Úgy érzem, hogy gyakran projektumokban gondolkozunk, hangzatos elnevezések, nagy elhatározások. Úgy tapasztalom azonban, hogy a plébánosok nem szívesen vesznek részt ezeken. A plébánosnak az a fontos: ha meglátogatja a beteget, tudjon neki vigaszt adni; vagy a temetésen képes legyen reményt adni a gyászolóknak. Ez az igazi papi feladat. Előfordul, hogy a plébániákon megszerveznek játékokat, szórakoztató programokat. Ezeket máshol sokkal jobban csinálják. A plébánia, a hittanterem, a templom arra van, hogy a hívő közösség imádkozzon ott, keresse a Jóistent.

– Püspök atyának kiemelten fontos a sajtó, a média, évekig főszerkesztette a Zvonik című katolikus havilapot, aktívan részt vett a Mária Rádió munkájában is…

– Napjainkban a média fontos szerepet tölthet be az igehirdetésben is. Egy olyan kis egyházmegyének, mint a nagybecskereki, komoly kihívás bevonni jó médiaszakembereket, fizetni őket, hogy a jelenlétünk minőségi legyen a sajtóban. A mai világban a közösségi háló megfelelő teret nyújt ahhoz, hogy kevés befektetéssel érjünk el sok embert. A Nagybecskereki Egyházmegyében a meglévő Facebook-oldalunkat megpróbáljuk élesíteni, új lendületet adni, hogy az Egyház működése látható legyen. Nem csak a fiatalokat, az idősebeket is próbáljuk elérni. Voltak már bejegyzéseink, amelyeket hatezren tekintettek meg. Ez nagyon fontos egy ilyen kis egyházmegyének. Már a kezdetén fölkértem Illés Hajnalkát, aki korábban a szabadkai egyházmegyében dolgozott, hogy segítsen ebben a munkában. Az ő lelkesedése, hozzáértése sokat jelent az oldal frissítésében és az események megszerkesztésében, közlésében is. Legyen láthatóvá mindaz, ami történik a plébániáinkon, a filíáinkon, akár ha egy plébánián csak két elsőáldozó van, annak a hírüladása is számít. Ez a mi Egyházunk élete. Fontosak a hozzászólások is.

Szerintem Jézus is igénybe venné ma ezeket az eszközöket, Facebookon keresztül is adná az utasításokat a tanítványoknak, mit tegyenek, és hogyan.

Nem elég csak ülnünk a plébánián; meg kell próbálnunk elérni azokat is, akik ebben a pillanatban a mobil telefonjukat nyomogatják, vagy a számítógépük előtt ülnek, és keresnek valamit a Facebookon. Legyen meg a lehetőségük, hogy rólunk is olvassanak híreket. Olyan ez, mint egy tanúságtétel. Itt nem kell valami nagy teológiát tanítanunk az embereknek, hanem vonzóvá kell tennünk azt, amit hirdetünk, élünk. A közelmúltban volt egy hittantáborunk, amin 110 gyerek vett részt, ez nekünk nagy esemény, rengeteg szeretetenergiát építettünk bele. Az indonéziai, de a magyarországi tartományhoz tartozó verbita szerzetes, aki a Nagybecskereki Egyházmegyében szolgál, Éliás atya szervezi. Legyen ez is tanúságtétel: számunkra és a gyerekek számára is nagyon fontos a hit.

– Ha végignézzük az életrajzát, azt látjuk: dolgozott a pasztorációban, volt püspöki titkár, illetve a Cirill és Metód Nemzetközi Püspöki Konferencia titkára. Hogyan alakították ezek az élethelyzetek az Ön személyiségét, lelkipásztori felfogását?

– Az első lelkipásztori tapasztalatomat Horgoson szereztem, mint diakónus. Kiváló volt az együttműködésem az ottani plébánossal, Palatinus István atyával. Naponta együtt imádkoztuk a zsolozsmát, egyszer magyarul, máskor horvátul. Ott tanultam meg a magyar nyelvet. Ministránsokkal foglalkoztam. Besegítettem neki mindabban, ami egy plébánosnak a feladata.

Szeretni kell az embereket, a hivatást, és akkor örömünk lesz a papi szolgálatban.

Ha valaki igényli, meglátogatjuk, csak úgy, simán, részt veszünk az életében. Amikor Rómából visszatértem, Pénzes János püspök kinevezett a titkárává, de a szabad hétvégeimen kijártam a plébániákra, segíteni a papoknak, a gyóntatásban, misézésben is. Gyóntatás közben is megszerethetjük az embereket, főleg ott, ahol ők bevallják, hogy vétkeztek. Szeretni őket, mert tudjuk, hogy gyengék. Mi is azok vagyunk, saját magunkból kell kiindulnunk. Nagyon sokat tanultam titkárként is a nálam idősebb püspöktől, nagytatámként tekintettem rá. Ugyanígy az adminisztrációban dolgozó kollégáktól is. Kevesebb kapcsolatom volt a püspökségre bejáró hívekkel, annál több a paptestvérekkel. Megtanultam: szánjunk időt azokra a paptestvérekre, akik a távoli plébániákról érkeztek. Nem csupán azért jöttek, hogy adjunk nekik valami papírt, aztán menjenek haza. Leültem velük, kávéval, vízzel kínáltam, meghívtam ebédre őket – legyen lehetőségük a beszélgetésre, érezzék, hogy szeretettel várták itt őket. Amikor Pénzes püspökkel jártuk a plébániákat, mindig azt mondta:

ha valami gond van a szervezéssel, nem szólunk, azért jöttünk, hogy örömet szerezzünk, ne feszültséget.

Nagyon lényeges a püspök számára: elfogadni a paptestvéreket, olyanoknak, amilyenek. Ugyanilyen fontos, ha a plébános feldíszítette a templomot, kifestette a plébániát, vegyük ezt észre, dicsérjük meg. Ha pedig valaki bajban van, üljünk be az autóba, és látogassuk meg – érezze, hogy szeretve van az Úrtól.

Fotó: Merényi Zita

Kuzmányi István – Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. július 7-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria