Szerzetesnővérek az Andok magaslatain az őslakosok között: Figyelünk, útitársaik vagyunk

A perifériák különfélék: a kifejezés vonatkozik a peremre szorult emberekre, mint a migránsok vagy az idősek, de helyszínekre is, mint a szeméttelepeken vagy extrém magasságokban kialakult falvak.

Élet a magas hegyeken

Ez utóbbi a helyzet a colla őslakos népcsoport esetében, amely Argentínában évezredek óta lakja Jujuy tartomány fennsíkjait – amelyet kecsua nyelven punának, azaz magas földnek hívnak – a tengerszint feletti 3500 és 5800 méter közötti magasságban. A régiót szélsőségek jellemzik: ritka növényzetű dombokkal körülvett hatalmas síkságok, ahol télen a hőmérséklet -28°C és +20°C között ingadozik, erős szelek, nyári havazások és nagy távolságok, amelyek elválasztják egymástól a ma is ott élő kis népcsoportokat.

Az élet a földrajzi adottságokkal összhangban alakul. A helyiek ismerik, értékelik a környezetet és továbbadják, amit megtanultak. A Lagunillas del Farallónból származó, 48 éves Sergio, a katolikus közösség egyik szervezője így fogalmaz:

Az a vágyam, hogy mindig itt éljek. Állatokat tenyésszek, a földeken dolgozzak, itt, ahol nem kell fizetni semmiért, míg a városban minden a pénzről szól.

Ezt tanítottam a lányaimnak is: hogyan lehet vidéken élni, hogyan főzünk... ők ebben éltek, én pedig tanítottam őket. Persze vannak nehéz dolgok: a hideg, a közlekedés, az állatok terelése, a gyaloglás.”

Az identitás megélése őslakos kisebbségként

Az őslakos népek jogainak elismerése a nemzeti alkotmányban lassú folyamat volt, amely 1994-re fejeződött be. Saját maguk is fokozatosan értették meg: az andokbeli identitásukból, kultúrájukból, spiritualitásukból és szokásaikból álló önazonosság felvállalása nem volt könnyű, mivel az számos helyzetben diszkrimináció forrásává válhatott. Ugyanakkor érték, és ezt szeretnék teljességében megélni:

Mi ide, ehhez a helyhez tartozunk, a magunk életmódjával, a földhöz kapcsolódó létünkkel: ezt jelenti, hogy a colla nép tagjai vagyunk.”

„Ízig-vérig colla vagyok! – mondja kitörő örömmel Delma, a Potrero de la Puna közösségéből. – A vidék maga az élet, az állatok is egy hozzánk tartozó családot jelentenek (...) Nagyon boldog vagyok, amiért tudom értékelni ezt a helyet, ahol a colla nép gyermekeként születtem; még ha az ősi értékek szerinti életnek meg is vannak a maga nehézségei.”

A misszionárius nővérek álma

A falvakban 2012 óta misszionárius nővérek is élnek, a helyi egyházkormányzati egységhez, a Humahuacai Területi Prelatúrához tartoznak. Az az álom mozgatta őket, hogy megéljék a kilépő Egyházat és a nép mellett álljanak, és ez megnyitotta az utat az új missziójuk előtt a Saltai Főegyházmegyéhez tartozó területi prelatúrában. Kezdettől fogva óriási kihívásokkal néztek szembe:

Egyazon az országon belül egy teljesen más kultúrával és világképpel, az élet, az idő és a föld gyökeresen eltérő szemléletével találkoztunk. Évek kellenek, hogy megértsük...”

– meséli Andrea Landetcheverry nővér, aki az alapításkor általános elöljáró volt, 2024-től pedig a közösség tagja.

Az évek során a nővérek – a közösségek világi hívőivel és a püspökökkel együtt – a jelenlét új módjait keresték a területen, folyamatosan figyelve a valóságot és Isten tervét a prelatúra számára: olyan Egyházzá akartak válni, amely őrzi az őslakosok sajátos jellemzőit.

Ma a misszionáriusok e közösségének pasztorális feladata két vidéki plébánia ellátása, amelyek ötven faluból állnak, és nincs papjuk. Andrea nővér kifejti: „A feladatunk, hogy továbbra is figyeljünk, és igyekezzünk választ adni a mai szükségletekre. (...) A jelenlegi küldetésünk abból is fakad, hogy nők vagyunk, nőkként járulunk hozzá az itteniek életéhez.

Jelen vagyunk, azáltal vagyunk Egyház, hogy figyelünk és közösséget teremtünk. Útitársak vagyunk, akik mellettük vannak.”

Dilexi te kezdetű első apostoli buzdításában XIV. Leó pápa így írt: „A szélsőséges bizonytalanságban felnőve, megtanulva a túlélést a legkedvezőtlenebb körülmények között, Istenben bízva, miközben tudják, hogy senki más nem veszi őket komolyan, a legsötétebb pillanatokban egymást segítve, a szegények sok mindent megtanultak, amit szívük titkaként őriznek.”

Az itt élő nővérek éppen ennek a tanúi, sok más szerzetesrendhez hasonlóan.

Forrás és fotó: L’Osservatore Romano

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír