Szerzetesrendek a hátrányos helyzetű régiók oktatásában Magyarországon

                                      KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A beszélgetésen részt vett Pedro Catalá marista (Mária Iskolatestvérek), Dobszay Benedek ferences provinciális, Holczinger Ferenc SJ, a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium igazgatója, Hofher József SJ és Szabóné Kármán Judit romológus, az ELTE és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola oktatója.

A Cigánypasztorációs Műhely keretében szervezett találkozó Hofher József, a jezsuita rendtartomány cigánypasztorációs referense moderálásával zajlott a Párbeszéd Háza Pedro Arrupe-termében.

Hofher József felhívta a figyelmet arra, szinte már a rendezvény címében érezhető az elvárás: Mit tesznek az egyházak a szegényekért, a hátrányos helyzetűekért? Evangéliumi kötelességünk, hogy a szegények ügye mellé álljunk, azonban sokkal árnyaltabb a helyzet az oktatással kapcsolatban.

A jezsuiták cigánypasztorációs referense elárulta, ők azt szokták mondani: „Nem kell mindenkinek a szegényekkel foglalkoznia, de a családban legyen egy felelős” – a szerzetesi „családban”, közösségben szintén erre van szükség. Nem mindenkinek ez a hivatása, küldetése, és ezt figyelembe kell venni.

A kommunista diktatúra éveiben négy rend tarthatott fenn iskolát, köztük a ferencesek, akik eredendően nem tanító rend – a fiatalokkal való foglalkozás fölött csak ebben a formában hunyt szemet a rendszer. Az elmúlt években ismét sok iskolát átvettek az egyházak az államtól a hátrányos helyzetű régiókban – ezeken a területeken nem pusztán oktatásra van szükség, hanem társadalmi feladatot is ellátnak, szociális segítő munkát is végeznek a rendek.

Pedro Catalá atya beszélt a kezdetekről, amikor idős magyar rendtársak kérésére tértek vissza Magyarországra a maristák. Ma öten szolgálnak hazánkban, győri, esztergomi, karcagi kezdeményezések kötődnek nevükhöz; először a nevelő munkát helyezték előtérbe, majd egyre erősebben a szociális területre tevődött át a hangsúly. Amikor győri iskolájukban már nem volt több nehéz sorsú gyerek, mert megváltozott a lakosság összetétele a városrészben, a maristák átköltöztek az esztergomi cigánytelepre, és figyelték, ott mire van szükség. Hittant tanítottak egy iskolában, és közben fokozatosan körvonalazódott, mire van szükségük a telep lakóinak; így létrejött egy szociális segítőközpont, ahol családsegítés, korrepetálás zajlik, és baba-mama szoba kapott helyet.

Karcagon iskolát alapítottak, ahová csak cigány gyerekek járnak, pedig a maristák célja az integráció lenne. Nap mint nap szembesülnek azonban azzal, hogy a nem roma lakosság fél a romáktól, és emiatt távolságot tart.

Hofher József a kezdeti víziókról kérdezte Dobszay Benedek ferences tartományfőnököt, aki elmondta, annak idején két iskolát bíztak a rendre, mely alapvetően nem rendelkezett oktatási tapasztalattal. Végül sok gyümölcsöt hozott a szentendrei és az esztergomi gimnázium is – az esztergomi ferencesektől került ki mintegy ötszáz pap, a rend iskoláiból kerül ki a ferences utánpótlás. A rend jelenleg öt iskolát, egy óvodát, négy szociális intézményt és harmincöt alapítványt tart fenn, ezenkívül szegénykonyhákat, rehabilitációs intézményeket működtetnek országszerte, illetve a határokon túl, Kárpátalján is. Sok vállalásba szinte belesodródtak, így került hozzájuk bizonytalan időre a gyöngyösi autistaközpont, amely miatt háromszor került a csőd szélére a rendtartomány – ezzel együtt Dobszay Benedek úgy látja: ez az egyik „legferencesebb” vállalásuk.

Holczinger Ferenc SJ elmondta, eredendően a Jézus Társasága sem tanító rend, ennek ellenére mintegy százötven iskolát működtetnek Európában, csak Spanyolországban hatvanat; világszerte mintegy kétmillió gyermek tanul jezsuita intézményben.

Miskolcra a hátrányos helyzetű lakosság támogatása miatt érkeztek a jezsuiták, az avasi lakótelep rossz körülmények között élő lakóit próbálták felkarolni. Ebből az évek során az lett, hogy létrejött egy jó hírű gimnázium, melyben a diákoknak csak töredéke hátrányos helyzetű. Abban lehet bízni – hangsúlyozta Holczinger Ferenc –, hogy egy intézmény, egy kulturális centrum mindig hat a környezetére, reményt jelent a lakosságnak, a városnak – és ez mégiscsak a rend alapkarizmájához vezet vissza. Arról is beszélt, hogy a jezsuita közösségben mindig érzékelhető egyfajta jó nyugtalanság: Mit lehetne még tenni, mit lehetne többet tenni?

Dobszay Benedek utalt arra, milyen fontos, hogy egy-egy jó kezdeményezés a szerzetesek közt ne maradjon csupán egyéni projekt, hanem közösségi projektté váljon, hiszen ez létfontosságú a fennmaradásához. Szintén lehetséges útnak tartja, hogy ne rendi szinten indítsanak új kezdeményezéseket, hanem közös egyházi projektekhez adjanak résztvevőket az egyes szerzetesközösségek.

A cigányság helyzetéről szólva Pedro atya leszögezte: a szegénység nem a cigányság problémája, hanem közös probléma; beszélt elkeseredésükről, amit az okoz, hogy bár az integráció lenne a cél, a gyakorlatban ez megvalósíthatatlan, és e téren nem lát működőképes koncepciókat sem.

Holczinger Ferenc elmondta, Miskolcon 2008 táján kezdték érezni, hogy jó lenne közelebb hozni a cigány gyerekeket a jezsuita iskolához, ebben a ferences kisnővérek voltak segítségükre, akikkel az évek során kiváló együttműködés alakult ki. A nővérek ajánlottak több ízben arlói támogatottjaik közül tehetséges roma gyerekeket, akik sikeresen elvégezték a gimnáziumot, többen egyetemre mentek, majd visszatértek saját közösségükbe, ahol a legtöbbet tehetik, így indult be egy jó rendszer. „Jól integráltuk, de nem asszimiláltuk őket” – jegyezte meg Holczinger Ferenc. Hangsúlyozta, az egész sikerének egyik kulcsa, hogy ott van a ferences kisnővérek közössége, kell ez a híd, ez a „megbízhatósági pont”, hogy mindez működjön.

A jezsuita gimnázium igazgatója kiemelte, nagyon fontos, hogy a felsőoktatásban legyen folytatása annak, ami a középfokú oktatásban elindult – ezt biztosítja Miskolc környékén a görögkatolikus roma szakkollégium. Hálózatra van szükség, nem elegendőek a szigetszerű kezdeményezések – tette hozzá.

Emellett Dobszay Benedek kiemelte, az iskolák átvétele mögött missziós elképzelés húzódik meg minden esetben, de pedagógiai koncepcióra, a szokásostól eltérő módszerekre, megközelítésekre is szükség van a hátrányos helyzetű gyerekek nevelésében.

A jelenlévők egyetértettek abban, hogy nagyon jó az együttműködés a szerzetesrendek között; felmerült, hogy a világiakkal még több területen működjenek együtt. A megfontolandó ötletek között elhangzott, hogy modellértékű lehetne két-három cigány gyereket felvenni minden osztályba, amihez azonban a pedagógusokat is meg kell nyerni előbb, fel kell őket készíteni erre.

A társadalom érzékenyítése kapcsán a beszélgetés résztvevői hangsúlyozták, nem elegendő ismereteket átadni a cigányságról, gyakorlati, személyes tapasztalatok szerzésére van szükség. Szabóné Kármán Judit romológus, az ELTE és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola oktatója diákjait rendszeresen viszi a monori cigánytelepre, ami minden esetben pozitív élmény a hallgatóknak, és a személyes találkozás hatására feloldódik bennük a romákkal kapcsolatos félelem.

Azoknak, akik szívesen segítenének, de még bennük él ez a félelem, azt javasolta, kapcsolódjanak be valahol a cigány kisgyermekek melletti munkába, esetleg önkéntesként – a kicsiktől nem fél senki, és általuk fokozatosan megismeri a felnőtteket is a segítő, ezáltal pedig megszabadul félelmeitől. Ha nincsenek személyes találkozások, integráció helyett szigetek alakulnak csak ki, és a falak fennmaradnak – hangsúlyozta Szabóné Kármán Judit romológus, nevelésszociológus.

Fotó: Lambert Attila

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír