Laza ujjgyakorlatok – Szerzői filmesek tömegmozija Hollywoodban

A producerek ilyenkor kapva-kapnak az alkalmon: pénz, paripa, fegyver egyaránt rendelkezésre áll, de hiába a mégoly nemes szándék, a végeredmény leggyakrabban felemásra sikerül. Idén Darren Aronofsky, Ethan Coen és Edgar Wright döntött úgy, hogy lazul egyet, ám hogy összességében miként sikerült a Rajtakapva, a Szivi, ne! és A menekülő ember, nos, az megér egy hosszabb töprengést.

Feltűnő, hogy három rendezőnk ezúttal egyaránt krimitörténetet választott műfajául, a főhős pedig adott: a kisember, aki nem tehet semmiről, valamilyen szeszély folytán hatalmas kalamajkába bonyolódik. A hangvétel aztán alakulhat innentől a komoly (Rajtakapva), a kedélyes (A menekülő ember) vagy épp a teljesen bolondos irányba (Szivi, ne!). A ritmus mindhárom esetben pazar, a párbeszédek gyors tempóban peregnek, a látvány első osztályú, és filmjeink hőseit az is összeköti, hogy egy ponton kénytelenek olyan döntést meghozni, amely egész további életüket meghatározza majd. Ezt legerősebben Aronofsky emeli ki, aki korábbi filmjeit visszhangozva most is egy alaposan megkésett felnövéstörténetet mesél el. Hank (Austin Butler) félrecsúszott baseballjátékosként tengődik New York egyik kevéssé frekventált negyedében, és ahhoz kéne felnőnie, hogy egy félreértés miatt az alvilág összes helyi embere őt veszi üldözőbe. A Charlie Huston kultikus krimiregényéből született forgatókönyv éjfekete humorral, neonoir stílusjegyekkel szolgál, mi több, New York-ot, a sosem alvó várost szinte önálló szereplővé lépteti elő. Aronofsky kamerája mindezt pompásan adja vissza, ám hiába a műfaji köntös, a szerzői látásmódját nem vész el egészen: Hanknek végső soron arról kell döntenie, felvállalja-e végre múltban elkövetett hibáit, tanul-e belőlük, és saját kezébe veszi-e a sorsát.

Hasonló tétje lenne Edgar Wright Stephen King regényéből készült filmjének is, melyről a rendező hangsúlyozta, nem az Arnold Schwarzeneggert szerepeltető 1987-es adaptáció remake-jét készítette el, hanem igyekezett visszanyúlni az eredeti borúsabb atmoszférájához. Hogy menet közben mi veszhetett el ebből a szándékból, az rejtély, merthogy a végeredmény nem lett több egy látványos akciómozinál, melyben a kortárs társadalmi viszonyok és a média kritikája könnyed lábjegyzet csupán. Amúgy is különös: milyen az a(z elképzelt) jövő, ahol létezik a mesterséges intelligencia, de nincs internet... Wright megőrizte az alapregény legtöbb jellemzőjét, Ben (Glen Powell) munkás származását, a nyaktörő tempót és az izgalmas hajsza fordulatait, ám épp a fináléban enged az álomgyári hepiend-esztétikának. Néhány üdítő jelenettől eltekintve fájóan jellegtelen lett A menekülő ember, ami különösen meglepő egy, az eddigi filmjeit rendre fölényes stílusérzékkel levezénylő rendezőtől.

A Coen testvérek 2018-as szétválása óta találgatja a filmvilág, mi történhetett a két alkotó között. Bárhogy is van, az eredmény sajnos nem éri el az addigi munkák színvonalát. A közösbe valószínűleg Ethan Coen szállíthatta az abszurd humor javát, hiszen legújabb filmje csak úgy roskadozik az egymásra halmozott abszurd jelenetektől. Olyannyira, hogy azok mintha szétzilálnák magát a történetet is. Honey (Margaret Qualley) a napfényes Kaliforniában működtet magánnyomozói irodát, és egy ismerőse révén csakhamar belekeveredik egy rendkívül kusza, többek között egy vallási szektavezetőt, egy inkompetens rendőrt és még sok más fura alakot mozgató gyilkossági ügybe. A cselekmény derekáig még találgatjuk, hogy cinikus krimit vagy annak szertelen paródiáját látjuk, de közben teljesen széthullik a cselekmény, és Ethan Coen karaktereinek egyre inkább kicsúszik a talaj a lábuk alól. A Szivi, ne! nem elég bátor ahhoz, hogy szatíra legyen, noirnak pedig túl komolytalan: tényleg nem több mint bizarr jelenetek fárasztó halmozása.

Ha egy szerzői filmes szabad kezet, bőséges büdzsét és jelentős marketing-támogatást kap, törvényszerű-e, hogy elvéti? Friss példáink első pillantásra talán ezt igazolják, a helyzet azonban ennél árnyaltabb: valószínűleg pont annyi árnyalattal, amennyivel filmrendezőink művészi autoritása bír. Aronofsky elérte, hogy legújabb filmjén finomabb formában ugyan, de átüssön egyedi látásmódja: a Rajtakapva nem az életmű legfényesebb fejezete, ám rendezőjének nincs miért szégyenkeznie. Korrekt adaptációt tett le az asztalra Edgar Wright is, A menekülő emberből viszont látványosan hiányzik szerzői kézjegye. Ethan Coen pedig azt tette, amihez – úgy tűnik – mindig is jól értett: üzembiztosan szállította sajátos humorú szkeccseit. Kár, hogy ez önmagában nem elég: vészesen kevés egy koherens filmhez.

Darren Aronofsky: Rajtakapva (Caught Stealing), Columbia Pictures, 107 perc, 2025; Edgar Wright: A menekülő ember (The Running Man), Paramount Pictures, 133 perc, 2025; Ethan Coen: Szivi, ne! (Honey Don’t), Focus Features, 89 perc, 2025.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 21–28-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.