Színed előtt állhatunk

A szentmisén nemcsak a szövegek, hanem liturgikus testtartásunk által is alkalmazkodunk a Római misekönyvben és annak általános rendelkezéseiben előírtakhoz. Fontos, hogy ezt ne pusztán külső előírásként, katonás fegyelmezettségként gyakoroljuk, hanem azzal a tudatossággal, hogy mozdulataink és gesztusaink a liturgiában keresztény hitünk kifejeződései. De miről tesz tanúságot a hívő ember, amikor állva marad a liturgián?

Bevonuláskor felállva fogadjuk az érkező Urat. Ahol ez megoldható, érzékletes, ha a bevonuláskor az evangéliumoskönyvet is behozzuk a templomtérbe. Állva fogadjuk Isten egykor megtestesült, és az Írásban köztünk maradt Igéjét, Krisztust. Őt hívjuk a Kyrie eleison énekével, amivel az ókorban a győztes uralkodót köszöntötte a diadalmenetét befogadó város lakossága. Őt dicsérjük a Dicsőség szavaival. Őt hallgatjuk az evangéliumban.

Állva imádkozunk az Atyához a három misekönyörgésben: a Dicsőség után, az adományok előkészítését követően és a záróáldást megelőzően. Szemlélteti ez az Atya iránti imádatunkat, de azt is, hogy amit a miséző pap elmond, az nem az ő magánimádsága, hanem az egész közösség nevében az Atyához intézett könyörgés, többes szám első személyben. Hozzá csatlakozva „mi könyörgünk”.

Már az ókorban is két formája volt a tiszteletadásnak. A Niceai Zsinat így fogalmaz: „Minthogy vannak némelyek, akik vasárnap és a pünkösd napjaiban térdet hajtanak (…), úgy döntött a szent zsinat, hogy állva mondjuk az imákat Istenhez” (20. kánon). A III. Konstantinápolyi Zsinat résztvevői szintén a tiszteletteljes állásra buzdítottak, mondván: „vasárnapokon ne hajtsunk térdet, tisztelve Krisztus feltámadását” (90. kánon).

A latin Egyházban bevett gyakorlat a térdelés. A papság, a kisgyermekes szülők, a már nehezen térdelők és azok a közösségek, amelyek állva maradnak az eucharisztikus imádság idején, nem tiszteletlenségből, hanem ugyanazon imádat jeleként teszik ezt, amikor így fordulnak Istenhez: „hálát adunk, mert arra méltattál minket, hogy színed előtt állhatunk és szolgálhatunk neked” (II. eucharisztikus ima).

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír