Színek és ecsetvonások – Van Gogh eddigi legnagyobb londoni kiállításáról

Az Úr 1888. esztendejében járunk, a franciaországi Arles-ban, ahol a festő, Vincent Van Gogh két évet és három hónapot töltött. Az ő önarcképe előtt állunk a londoni National Gallery eddigi legnagyobb Van Gogh-kiállításának egyik termében. A dél-franciaországi két év alatt a festő jelentős műveket hozott létre, melyekkel nagy hatást tett az utókorra – hallhatjuk a Pannonia Entertainment jóvoltából vetített Exhibition on Screen: Van Gogh – költők és szeretők című dokumentumfilmben. Nem először, és remélhetőleg nem is utoljára láthatunk filmeket a mozivásznon a nagyszerű angol rendező, Phil Grabsky és munkatársa, David Bickerstaff alkotásai közül. Jó néhányszor írtunk már munkáikról a Mértékadó hasábjain. Elmondtuk azt is, hogy ezeket a művészekről és a képzőművészetről készített dokumentumfilmjeiket a stábbal közösen szinte tökélyre fejlesztették. Köszönhető ez a fejlett digitális technikának, a 8K-s felbontásnak, a hosszan kitartott fényképezésnek, a lassított kameramozgásnak és a szakértők – s időnként a látogatók – remek kép- és műelemzéseinek.

A Van Gogh művészetét bemutató film címe kissé félreérthető: a költők még csak hagyján, de a szeretők első hallásra mintha a festő nőismerőseire utalna. Pedig nem erről van szó, hanem a Van Gogh képein szereplő személyekről, akik között valóban akadnak költők, meg párok is, akik akár szeretők is lehetnének. De a film elsősorban a líraiságról szól.

A londoni National Gallery kiállításán az első teremben a kurátorok mindössze három alkotást állítottak ki. Az egyik a Költők kertje címet viseli. Ez a hely nem messze volt attól a sárga háztól, amelyben Van Gogh négy helyiséget bérelt akkoriban. Hétköznapi kert volt, csak a festő képzelete tette költőivé. A képen egy nagy fa árnyékában fiatal pár sétál. A vászon felső részét szinte teljesen kitölti egy hatalmas, kékeszöld színű fenyő. Van Gogh – amint a filmben is látjuk – hihetetlenül vastag ecsetvonásokkal érzékelteti a fa erejét, nagyságát, méretes tűleveleit.

A teremben középen elhelyezett másik kép egy költő-festőművészt ábrázol, Eugène Boch-ot. Van Gogh ezt írta róla testvérének, Theónak: „El akarom készíteni egy művészbarátom portréját, aki nagy terveket sző, aki akkor dolgozik, amikor a fülemüle dalol, mivel ilyen a természete. Ez az ember szőke lesz. Továbbá szeretném a festményben kifejezni az iránta való hálámat és szeretetemet. Hamarosan találkozni fogsz vele, a fiatal Dante-arcával. Hála neki, már van is egy első vázlatom arról a festményről, amiről már réges-régen álmodozom: a költőről. Kellemes arca, zöld szemű tekintete kiviláglik a csillagos, mélykék égbolt hátteréből. Rövid, sárga kabátja van, gallérja kifehérítetlen vászon. Színes nyakkendőt visel. Egy nap kétszer ült nekem modellt.”  Van Gogh nemcsak festeni és rajzolni tudott, hanem fogalmazni is. Öccsének írott levelei a világirodalom részét képezik, a 19. század nagy jelentőségű irodalmi művei közé tartoznak. Eugène Boch arcképével Vincent egy költőtípust akart megfesteni, amint az a fenti leveléből is kiderül. Úgy vélte, Boch hasonlít Dantéra. Tegyük hozzá, nem éppen szép ember, de nem ez a fontos, hanem a lélek halhatatlansága.

A teremben balra látható harmadik kép szintén egy portré, címe: A szerető (Milliet hadnagy arcképe). Van Gogh erről ezt írta öccsének: „Milliet portréján dolgozom, de nem jól ül modellt, bár ez talán az én hibám, mondjuk, nem hinném. Viszont nagyon kell róla vázlat, hiszen annyira jóképű, fiatalos és kellemes arcú, és éppen megfelelő lenne a szerelmespár egyik tagjához. Emellett alig van ideje, mivel el kell búcsúznia az érzékeny szívű szajháitól és a többi mocsárlakótól Arles posványában, mert a helyőrségen már pihenni fog (…), ahogyan ő mondja. Rendes fiú, de csupán huszonöt éves.” Ő volt tehát a zuáv Milliet hadnagy, akivel a festő Arles-ban találkozott, és akit még rajzolni is tanított. Az Észak-Afrikában szolgált hadnagy, amint a filmből megtudhatjuk, igen sikeres volt a nőknél; a jóképű, egyenruhás férfiból csak úgy áradt a magabiztosság. Ő lett a mester számára az ideális modell a szerető megformálásához. Van Gogh olyan párokat szeretett volna festeni, amelyek férfi tagjához Milliet adja a mintát. A portré színei is meghökkentők: erős türkiz háttér előtt láthatjuk a piros sapkás, vörös bajuszos férfit; remekül néz ki az egyszerű, faragatlan keretben. Kétségtelen, a színkörön egymás ellentétei a vörös és a zöld, a kék és a narancssárga, valamint a sárga és a lila. Ezek a színpárosítások együtt dinamikusabbak, mint más színkombinációkban. Érdemes megemlíteni a hadnagyhoz fűződő történetet is, mert különleges dolog, hogy egy „hétköznapi” ember, aki a festőnek modellje egykor volt, egyszerre híressé lett. Van Gogh leveleinek hála Milliet-nek nemcsak a neve és foglalkozása maradt fenn az utókor számára, hanem a hozzá fűződő történet is. No de lépjünk tovább!

A dokumentumfilmben a következő képsorok Párizsba kalauzolják a nézőt. Háttal állva látjuk Theót, a festő öccsét jellegzetes kalapjában, amint éppen kinéz a lakása ablakából; a filmesek ugyanott vették fel ezt a jelenetet, ahol annak idején Theo lakott. A Kilátás Theo lakásából című képén is az innen nyíló látványt festette meg Vincent. Amikor 1886-ban Párizsba érkezett a testvéréhez, az igazi forradalom volt számára. Krumplievők című műve, amit még 1885-ben Hollandiában készített, sötét színekkel festett kép volt, amiről azt gondolta, ez a nagy művészet. Amikor azonban Párizsba érkezett, rájött, hogy az impresszionizmus, a posztimpresszionizmus és a neoimpresszionizmus a legújabb irányzatok, amelyeket Seurat és Signac neve fémjelzett. Ő is a részese akart lenni az itt és most történéseinek, sőt túl is akart lépni az impresszionizmuson. Ehhez pedig drasztikus stílusváltásra volt szüksége.

Abban az időben a festészet legfőbb témáját még mindig a táj jelentette. A tájkép volt az önkifejezés egyik meghatározó formája, és a műfaj persze a vásárlók igényeinek is megfelelt. Van Gogh újszerűen akarta megjeleníteni a természetet, ehhez pedig vidékre kellett mennie, messze Párizstól. Szerette, sőt imádta a kerteket, arles-i otthona, a sárga ház melletti kis park is jó néhány alkotásán szerepel.

Más és más szögből, többféleképpen megfestett egy másik kertet is, Saint-Rémy-ben, a pszichiátriai intézetben, ahová 1889 tavaszán költözött be, miután többször idegösszeomlást kapott. Eleinte nem hagyhatta el a kórház területét, ezért az épület körüli egészen elhanyagolt kertekben keresett témákat. A Bozótos című képén elképesztő részletességgel, sok-sok ecsetvonással ábrázolta a fatörzseket, az aljnövényzetet, a zöldek százféle változatával. A sűrű fű közt megbújva fel-feltűnnek a sárguló falevelek is, apró ecsetvonásokkal megfestve.

„Van Gogh egyszerűen írta le művészeti törekvéseit, de amikor azt mondta, igyekszik egyszerűnek lenni, az nem valami könnyűt vagy bonyolultság nélkülit, hanem valami lényegit jelent. Valami alapvetőt. Egy költő intenzitásával, közelről vizsgál meg mindent. Érezni lehet látásmódjának vadságát, ahogy egy virágot, egy fát vagy egy arcot fest le. Van ebben valami hihetetlenül intenzív, valami csodálatosan intim. A kapcsolódás érzése. Ebben volt jó Van Gogh. Képes volt valami apróságra ránézni, és hagyni, hogy az elárassza elméjét és látását, képzeletbeli és szó szerinti látását is. Ebből a semminek tűnő, viszonylag szerény dologból teremtett meg egy egész világot” – mondja Van Gogh művészetéről Rachel Campbell-Johnston művészeti kritikus.

Vincent rengeteg rajzot készített, A Montmajour-szikla fanyőfákkal című tollrajza a japán művészek alkotásaira emlékeztet. Egyik levelében ezt írta: „Drága Theo! Tudod, mennyire szeretjük a japán festészetet. Inspirál minket. Minden impresszionistában közös ez, és ehhez nem is kell elutaznunk Japánba, hiszen mi más lehetne egyenrangú Japánnal, mintsem a dél-francia vidék? Tehát úgy vélem, az új művészet jövője mégiscsak délen rejlik. A japánok olyan gyorsan skiccelnek, akár a villám, mert idegeik gyengébbek, érzéseik pedig egyszerűbbek.” Van Gogh a rajzoláshoz japán nádtollat használt, ami szokatlan volt akkoriban. Folyamatosan tintába kellett mártania. Vonalkák, pöttyök százait, párhuzamos és keresztvonalak ezreit húzta a papírra, nem törődött a perspektívával és a mélységekkel, újraértelmezte a textúrákat, a formákat és a látványt alakító árnyékokat. Extrém módon stilizált. E rajzok alapját a japán fanyomatok képezik; sík képeket hozott létre, amelyek erőteljesek és lenyűgözőek.

A Van Gogh-műveket bemutató dokumentumfilm nemcsak szép és érdekes, hanem finomhangolású kísérőzenéjével megnyugtató is. A londoni National Gallery termeinek falait a festő képeinek pasztellszíneihez igazodva festették ki, ezzel is közelebb hozva a látgatókhoz az alkotások hangulatvilágát.

Mindenképpen érdemes figyelni a mozik műsorát, különösen az Uránia Nemzeti Filmszínházét, ahol a legelismertebb művészek életét és remekműveit bemutató képzőművészeti sorozat darabjait játsszák. Az Exhibition on Screen: Van Gogh – költők és szeretők című dokumentumfilm 2025. február 27-től látható a mozikban.

Szöveg: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 30-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.