Mire elég a jóindulat? – A félkegyelmű című színdarabról

A tavaly november 29-én tartott ősbemutatót ünnepelte a közönség, nem véletlenül. A színpadra alkalmazott Dosztojevszkij-művek többségéhez viszonyítva nagy tempót diktáló, lendületes, s egyúttal karikírozott, majdhogynem kifigurázott karaktereket felmutató dráma világos színpadi nyelven beszélte el a történetet. A darab fókuszában emellett megmaradt az együgyű, de mindig egyenes és jó szándékú főszereplő, ami elengedetlen ahhoz, hogy az előadás a drámai fordulatokat és a tragikus befejezést az eredeti mű szellemének megfelelően vigye színpadra.

Dosztojevszkij-művet rendezni nagy kihívást jelent. Az orosz mester neve kétségtelenül erős hívószó a színház világában is, ám mintha az utóbbi években kevesebb Dosztojevszkij-darabot játszanának. Éppen ezért meglepő, hogy az alapvetően nagyszínpadi feltételekhez illeszthető művet ezúttal a Forte Társulat állította színpadra, a Szkéné Színházzal közösen. Szintén tendencia, hogy a kisszínpadi előadások a közvetlen jelen vagy a mindennapok jelenségeit, illetve az azok között létező ember megpróbáltatásait tematizálják.

A félkegyelmű esetében a színpadi adaptáció – amely Szakonyi Károly munkáját dicséri – a fókuszt helyezhette volna kizárólag a társadalom és az abban a legjobb tudása szerint boldoguló, ám végül mégis alulmaradó főszereplő kapcsolatára. Ez a megközelítés egyáltalán nem állna távol az eredeti mű természetétől. Dosztojevszkij-értelmezésekkel több író, filozófus és szabadgondolkodó foglalkozott, s a legtöbbjük a lélektani valóság ábrázolásának adott nagyobb hangsúlyt. Hamvas Béla egy helyen úgy fogalmaz, hogy az orosz mester realista, de a kifejezés egy magasabb értelmében, mivel a lélek mélységeinek feltárását a valóságba alászállással éri el. Ez a darab mintha csak egy ezzel azonos gondolatból indult volna ki. A főszereplő jellemrajza – ahogy az eredeti műben, úgy az előadásban is – dinamizált, vagyis élő, s ezáltal meghaladja a jó és a rossz mint elemi minőségek dichotómiáját. Bár Miskin herceg alapvetően az együgyűségével, gyermeteg, kedves, egyúttal naiv természetével is azonosítható, itt mégis több réteg rajzolódik ki, amelyek nem feltétlenül a szélsőséges jellemvonások keveredéséből születnek. A főszereplő nem lesz alantas butaságaiban, de nem is magasztos jóra törő szándékaival. Ember, a kifejezés leghétköznapibb értelmében, vagyis mikrokozmosz, ahogyan az orosz filozófus, Nyikolaj Bergyajev mondaná.

Ez a fajta realista vonal alkalmas arra, hogy köré szerveződhessen a darab. A Benedek Mari által tervezett jelmezek a mindennapokból ismert alakok megjelenését idézik, s ez kifejezetten szerencsés megoldásnak bizonyul. A titkárként dolgozó Ganya (Horkay Barnabás) unalmas zakója vagy Rogozsin (Pallag Márton) alvilági vállalkozókhoz illő, rikító inge egyaránt a hétköznapok élményvalóságához kapcsolódik. Mindez persze önmagában nem lenne újdonság, de a jelmezek kiegészülnek más ruhadarabokkal. Mi több, a színészek saját karaktereik alakítása mellett egyes ruhadarabjaikat is szereplőkként mozgatják. A Rogozsint alakító Pallag Márton például Lebegyevet is színre viszi, sapkájának bábszerű megelevenítésével. Hasonló megoldással ,,lép” színre két szereplő, amikor a herceg Lizaveta Prokofjevna házában megismerkedik a családdal, ahol a két lányt egy tollboaként viselhető, két kisállatfejben végződő ruhadarab jeleníti meg. A ruhabábokkal megjelenített figurák alkalmazása azért találó, mert mozgatóik a történetben is irányítják őket. Ez a színészek számára valószínűleg újfajta játszásmód remekül működik, a Jepancsin tábornok (Widder Kristóf) által mozgatott sálróka például kifejezetten izgalmas színpadi elem.

A darabban játszó színészek, Földeáki Nóra, Kondákor Ajsa Panka, Tarjányi Liza és Widder Kristóf több szerepben is feltűnnek, a Miskin herceget alakító Bari István kivétel. A darab folyamatosan gyors tempót kínál, s a színészek ennek megfelelően ügyesen váltják a szerepeket. A szinte ritmusra pörgő játék a precíz alakításokkal és a jó arányérzékkel dolgozó dramaturgiával egységes, kiegyensúlyozott eredményt ér el. A gyorsan váltakozó karakterek – akiket csak erős odafigyeléssel lehet fejben tartani – a regény olvasásélményére is utalhatnak, hiszen a szereplők kavalkádja ott is gyakori elem. Ez élményszerűbbé teszi a színpadi eseményeket, amelyeket a karikírozott szereplők még tovább vitalizálnak. Az már a nézőn múlik, hogy például az idős Ivolgin tábornok alapvetően is szenilis karakterét mennyiben tudja annyira nevetségesnek elfogadni, ahogyan azt a darab láttatja. Ám annyi biztos, hogy ebben az igen összetett és hosszú időt felölelő történetben olykor bizony jól jön egy kis élénkítés.

A fordulatos előadás, amelyben – elsősorban Nasztaszja Filippovna szeszélyei miatt – Miskin herceg sorsa is rapszodikusan alakul, végig megtartja a súlyát. Minden kérdésfelvetés, mint például a főszereplő jóindulatú, de szándékaival ellenkező hatást kiváltó cselekedeteinek megítélése, jelentős, hangsúlyos marad. Így van ez a darab végén is, amikor Rogozsin leszúrja (volt) szerelmét. Miskin herceg már csak a holttesttel találkozik, majd az éjszakát a szeretett nő hullája mellett tölti. Mintha csak a tragédiáig vezető, gyors iramban haladó történet végső állomásához érne, a darab itt megpihen, szinte állóra lassul. Ezen a ponton a színpadkép is azt jelzi, hogy egy út most véget ért; ám a belső munka a nézőben folytatódhat. Az intuitív beleélés – megint csak Bergyajev gondolatát ideidézve – nem pszichologizáláson alapul, mert nemcsak a psziché, hanem a lélek ügyei kísérik a nézőt. E beleélés élménye utat nyit az empirikus valóság újraértelmezésére is.

Szerző: Szabó Benedek

Fotó: Forte Társulat

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. január 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.