Szőke Péter: Az ingyenesség ünnepe

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust megelőző augusztusi hetekben Jézus eucharisztikus beszédét olvasták fel több vasárnapon át templomainkban. A beszéd még az Úr tanítványai közül is sokakat megbotránkoztat. Kemény beszéd – mondják. Ki hallgathatja? Aki eszi az ő testét, és issza az ő vérét, annak örök élete van? Szép udvariasan elkezdenek távol maradni, látványos szakítás nélkül. Drámai pillanat ez Jézus életében. Lehet, hogy egyedül marad. Talán aggodalommal kérdezi legközelebbi barátait, a tizenkét apostolt a szándékaikról. Vincenzo Paglia érsek így kommentálja ezt a szakaszt:

Ti is el akartok menni? – kérdezi tőlünk is Jézus, miközben kinyújtja felénk kezét egy szegény, egy beteg, egy menekült, egy olyan ember képében, akinek könnyen hátat fordítunk.”

Időnként egész népeket hagyunk magunkra: a szemünk előtt zajlik Afganisztán tragédiája, az Európa és Amerika irányába felszálló repülőkkel, a kétségbeesetten rájuk kapaszkodó menekülni vágyókkal. De gondoljunk Szíriára, ahol tíz éve háború van – a nemzetközi közösség magára hagyta csakúgy, mint Jement és egy sor másik országot. S nem is kell ilyen messzire menni: hány időst felejtenek ott a szociális otthonok falai között, hogy azután a járvány még teljesebb elszigeteltségre kárhoztassa őket…

Jézus nem akart egyedül maradni. Isten Fia választhatta volna a magányos Megváltó szerepét. Héroszként vagy félistenként talán jobban összhangban lett volna és lenne ma is a korszellemmel. Ő azonban testvéreket, barátokat akart. Jól érezte magát tanítványaival, és nem csak velük: a bűnösökkel, betegekkel, a számkivetett és nyomorult emberekkel, akik Nietzsche megvető kijelentése szerint úgy nyüzsögnek az evangélium lapjain, mint valami 19. századi orosz regényben. Jézus azonban annyira szerette őket, minket, hogy mindenáron velünk akart maradni örökre.

Az anya testéből táplálja gyermekét, s közben boldog, hogy szinte eggyé válik vele. Jézus ezért alapította az Eucharisztiát az utolsó vacsorán: mint aki ravaszul kitalál valami egészen képtelen dolgot, csak hogy még maradhasson azzal, akit szeret.

Azt, hogy ennek nincs köze szentimentalizmushoz, a kafarnaumi zúgolódók talán jobban értették, mint sokszor mi. Az Eucharisztia az utolsó vacsora, majd Jézus szenvedésének és kereszthalálának az emlékét őrzi. És még valamire emlékeztet. A közülünk tavaly távozott Eőry Ajándok, a hajléktalanok orvosa szokta mondani: Nincs Eucharisztia lábmosás nélkül. Augusztusban egy hajléktalant, akinek üszkösödő, kukacos sebek voltak a lábán, a mentők csak többszöri unszolásra vittek kórházba. Mire kezelni kezdték volna, meghalt. Scooter – mert ez volt a beceneve, így szólították a Sant’Egidio közösség fiataljai, köztük Bogi, aki az utolsó pillanatban vele volt a kórházban – nem az egyetlen, aki így élt, és talán nem az egyetlen, aki így is halt meg Budapesten és gazdag európai városainkban. Kemény beszéd? Ti is el akartok menni? Ki áll meg mellettük?

Az eucharisztikus kongresszussal együtt várjuk Ferencet, Róma „világ végéről” érkezett püspökét, akinek pápasága egy örökséget már bizonyosan hagy ránk: a szegényeket. Aranyszájú Szent Jánost idézi a Fratelli tutti kezdetű enciklikájában: „Meg akarod tisztelni a Megváltó testét? Ne vesd meg, amikor mezítelen. Ne tisztelegj neki a templomban selyem terítőkkel, ha közben odakint ruhátlanul megdermed a hidegtől.” Jézus ugyanis jelen van a szegények meggyötört testében éppúgy, mint az oltáron megtört kenyérben. Az álruhás király leveti rongyait, és dicsősége trónjára ül az idők végén. Mi pedig majd megdöbbenve látjuk, hogy nem ismertük föl a bosszantó koldusban, a panaszkodó idős, beteg rokonban, a nyugalmunkból kizökkenteni akaró idegenben vagy a börtönök lakóiban, akiket a koronavírus-járvány miatt még látogatni sem volt szabad.

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus világraszóló esemény. A világ minden tájáról érkeznek majd keresztények Budapestre. Talán a miénktől eltérő, fájdalmasabb, kockázatosabb körülmények közül jönnek. A keresztény világ Magyarországra, s benne Budapestre tekint egy pillanatra. Számunkra pedig legyen ez alkalom arra, hogy megnyíljunk a világra. Itt az ideje, mert éppen a globalizáció idején zárkóztunk be túlságosan falak mögé, amelyek a szívünkben kezdődnek. Korszerű kifejezéssel: véleménybuborékokba zárkózunk. Az Eucharisztia a mások fájdalmának részesévé tesz bennünket, összeköt a világgal. János evangéliumában Jézus a csodálatos kenyérszaporítás után beszél az Eucharisztiáról (míg a szinoptikusoknál az utolsó vacsorán, amikor egyúttal meg is alapítja). Kenyérrel lakatta jól az éhező tömeget, de tudja, hogy ez nem elég: saját magát akarja odaadni nemcsak a test, hanem a szív és a lélek táplálékául. A kenyérszaporítás után következik a szeretet megszaporítása.

Az Eucharisztia asztala az ingyenesség, a viszonzást nem váró szeretet asztala egy materialista korban, amelyben az osztályharcot felváltotta a versenyképesség hirdetése. Jézus így tanított erről: „Mikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat és testvéreidet, se rokonaidat és gazdag szomszédaidat. Különben ők is meghívnak és viszonozzák neked. (…) hívd meg inkább a koldusokat, bénákat, sántákat és vakokat. Boldog leszel, mert nem tudják viszonozni neked! De majd visszafizetik az igazak föltámadásakor” (Lk 14,12). Ma, a világjárvány nyomában járó gazdasági válság idején ezt a felszólítást vehetjük komolyan, vagy egyenesen szó szerint. Sokan vannak, akik nem vehetnek a bőség kosarából, és nem férnek oda a jog asztalához.

Ki ad nekik enni, ha nem a keresztények, akiket az Úr táplál az Eucharisztiával? Az Úr Jézus ugyanis nemcsak tanította, hanem tette is. Ő előbb készített nekünk lakomát, nekünk, az érdemteleneknek, akik nem tudjuk viszonozni neki. Ennek a tápláléknak az erejével pedig elindulhatunk, hogy mi is enni adjunk másoknak,

azoknak a tömegeknek, akiket az Úr a tanítványaira bízott, hogy újra és újra megtörjék és továbbadják nekik az élet kenyerét és igéjét. Én úgy várom a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, mint az idők jelét, mint csodajelet, az ingyenes szeretet ünnepét, ahol az Úr jóllakat majd nem ötezret, hanem sokkal többet, és amelynek maradékait jól össze kell majd gyűjtenünk, szétosztva megőriznünk, hogy táplálkozzunk és tápláljunk vele és általa.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. szeptember 5–12-i összevont számában jelent meg.