Találkozások a Duna partján – Beszélgetés a Hadi családdal

Van, ami egy életen át elkísér bennünket. Lehet ez egy esemény, egy megtapasztalás, egy élmény. Mindegy az is, hogy egyszer vagy százszor éljük át. Bennünk van és velünk marad. Erőt ad és továbblendít, ha arra van szükség. „Maros” ilyen. Kisiskolásként, még a szüleimmel jártam ott először. Majd tiniként, fiatal felnőttként, később már a saját családommal, gyermekeimmel együtt. Elindultam egyedül és barátokkal. Verőfényes napsütésben, hideg szélben vagy épp esőben. Vártam és vágytam arra a szombati napra, amikor újra mehetek. Mert lélekben mindig megújulva és feltöltekezve tértem haza. Ahogyan mindazok, akik – akár csak egyszer is, de – elzarándokoltak ide. 

„Maros”: mindig más, és mégis állandó. Egy hely, ahová hazaérkezel, és ahol sosem vagy egyedül. Egy biztos pont, ahol találkozol ismerősökkel és ismeretlenekkel, de leginkább Vele. Ebben rejlik a titka, immár ötven éve.

TŰZ – az első nemzedék

Hadi Ferenc a '70-es évek elején nagymarosi fiatalként társaival együtt éhezte a lelki-szellemi táplálékot. Az első időkben – mert azt szabad volt megtenni – hatan-nyolcan együtt jártak kirándulni, s a természet szépségén keresztül tapasztalhatták és tanulták Isten végtelen szeretetét. Aztán ifjúsági hittanosként a nagymarosi templom altemplomában gyűltek össze, hogy Balás Béla atyával beszélgessenek, imádkozzanak. 1970–1971-ben csatlakozott hozzájuk ifjúsági vezetőként Kerényi Lajos atya. „Mindenre kíváncsiak és nyitottak voltunk. Beton atya (Balás Béla akkori nagymarosi káplán, ma nyugalmazott kaposvári megyéspüspök – a szerk.) hozta a Világegyház legfrissebb híreit, és rávilágított, hogyan kapcsolódnak ezek a mindennapi életünkhöz.

Megtanultuk azt is, hogyan épül fel az Egyházunk: nem csak hierarchikusan, hanem – mint Krisztus titokzatos teste – sejtről sejtre.

Lajos atya pedig kiegészítette ezt számunkra a pszichológiai fejlődés és a kamaszkor nehézségeit feszegető kérdéseivel – meséli Feri.

Akkortájt hallottak arról, hogy Kismaroson feltűnt egy gitáros fiú, Sillye Jenő, aki általa szerzett, megzenésített imákat énekel. Ezekhez kezdetben egy kis elmélkedést fűztek az atyák. „Azokban az időkben valahol a tiltott és a tűrt kategória határán voltunk: engedték, hogy találkozzunk, hívőként viszont szigorúan a templom falai között kellett maradnunk. De a Szentlélek ott fúj, ahol akar. Már akkor is volt egy egyoldalas levél, amiben megírták, mikor mi lesz az aktuális téma, de leginkább szájról szájra terjedt a hír, és egyre többen érkeztek azokra az estékre, lassan már a templomban sem fértünk el.” 

A harmadik alkalomra szó szerint kinőtték a helyet Kismaroson. Az átköltözés utáni években már hat-hétszázan töltötték meg a nagymarosi templomot.

Tüzes lelkű, szent életű papok, többek között Horváth István esperes-plébános, Major Sándor plébános, Beton atya, Kerényi Lajos és Opalény Mihály atya tüzet gyújtottak a lelkünkben a beszédeikkel, s a hasonló gondolkozású és hitű fiatalok örömteli együttlétévé váltak ezek a találkozások.

Kemenes Gábor atya a templomtorony rácsaihoz erősítette a hangszórót, hogy a téren álló fiatalok is hallhassák az elmélkedéseket. Persze rendőrautók, ballonkabátos megfigyelők mindig voltak a templom körül.”

Ám a megfigyelések és a megfélemlítések sem rettentették el őket. „Szent lezserségből, fiatalos lelkülettel és lendülettel álltunk hozzá: ez jó, csak csináljuk! Beton atya próbált csitítani bennünket, és azt mondta: »csak fiatalos lelkesedés ez, el fog halni«”. De a Szentlélek ébren tartotta bennük a tüzet. „Az atyák elvetették a magot, ami nálunk – a családi gyökereink miatt is – jó talajra hullott: Nem volt más dolgunk, mint befogadni ezeket az élményeket, gondolatokat, tapasztalatokat, és bennünk is lángra lobbant a szikra” – emlékszik vissza Feri.

Valahogy így indult a Nagymarosi Ifjúsági Találkozók története. Ma évente két alkalommal, májusban és októberben, több ezer ember jön el Nagymarosra az ország számos tájáról, de a Felvidékről és Erdélyből is útra kelnek, hogy egy szombati napot az Istennel és az egymással való találkozásnak szenteljenek.

Mária, Feri felesége kezdettől fogva segített a találkozóval járó teendőkben. Négy gyermekük nevelése mellett vállalta a sok lemondással és nehézséggel járó szolgálatot. A hátteret mindig Feriék kis háza jelentette mind az előkészületi időben, mind a találkozók utáni kiértékeléseknél, amelyek sokszor az éjszakába nyúltak. A találkozókon ma már hatvan-hetven embert látnak vendégül egy-egy ebéd alkalmával. „Hálás vagyok érte, hogy a Jóisten eszköze lehettem, és látom, hányan örülnek a szolgálatunknak. Mindig erre gondolok: Uram, te megszólítottál, én meghallottam és befogadtam a hívásodat, és köszönöm, hogy továbbadhattam mindazt, amit kaptam. »A szívem telve van Veled« – ez ad erőt, és soha nem fáradok el” – fogalmaz Mária.

De tudatosult bennük, hogy

ez a Szentlélek műve. Isten kegyelméből született, fejlődött és hozott gyümölcsöket a nagymarosi találkozó.

A mostani ünnepen sem csak nosztalgiázni szeretnének. Hanem hálát adni az elmúlt ötven év örömeiért, szépségeiért, és azért, hogy a sokszor kilátástalannak tűnő helyzetek és viszontagságok idején is mindig kaptak új utakat és erőt az előttük álló feladatokhoz. Ezen a jubileumi találkozón ugyanakkor útmutatást is kérnek majd a következő ötven évre: hogyan tudják továbbadni azt a tüzet, szent lelkesedést, amiben ők részesültek. 

FORRÁSVÍZ – a második nemzedék

Hadi Rita – Mária és Feri lánya – elmesélte, kislányként mennyire élvezte, hogy a találkozó napján olyan sokan voltak a házukban. Otthonos légkörben zajlottak a hosszú beszélgetések, ötletelések, tervezések, kiértékelések, amelyeknek ő is tanúja volt.

Mindenki hozta a maga kincseit, s ezek összeadódtak.

A mélyebb tanításokat gyerekként ugyan még nem értette, de érezte Isten jelenlétét, ami olyan volt számára, mint egy kis mennyország. Látta, hogy szülei szolgálata visszahat rájuk, megtapasztalta, hogy bármit teszünk is Isten országáért, ezerannyit kapunk vissza. „Ezek az összejövetelek valódi, mély találkozások voltak Istennel és a másik emberrel. Ezért én is tenni akartam valamit, benne akartam lenni, szolgálni szerettem volna. Boldog voltam, amikor a '90-es évektől ott lehettem az éjszakába nyúló stábmegbeszéléseken. Figyeltem és hallgattam az idősebbeket, sokat tanultam tőlük.”  Édesapja volt akkor a helyi segítők vezetője, s felkérésére ifitársaival együtt Rita is bekapcsolódott a szervezésbe, a lelki készületbe és a kiértékelésekbe. „Ott voltunk és szeretetben végeztük a ránk bízott feladatokat – ez minden fáradságot és lemondást megért” – mondja. Ma már ő a szervezői csapat egyik vezetője.

LENDÜLET – a harmadik nemzedék

Gável Klára, Feriék unokája beleszületett a „marosi életérzésbe”. Társaival együtt a fiatal korosztályt képviseli a csapatban. Fokozatosan veszik ki a részüket a feladatokból, leginkább a kommunikáció terén. Ma már más nyelven, más módon kell elérni és megszólítani az ifjúságot, s ehhez ők értenek a legjobban. A közösségi médiát, a mai kor technikai lehetőségeit felhasználva szólnak hozzájuk. A pozitív visszajelzések pedig azt igazolják, hogy a munkájuk sikeres: a megosztott képek, a néhány másodperces videók vagy éppen a jól megválasztott aláfestő zenék segítségével sokakhoz elérnek, és nem csak hívő fiatalokhoz.

A személyes meghívás ereje azonban napjainkban is éppen oly fontos, mint ötven éve. „Szerintem az a nagyon nehéz a mai világban, hogy a digitalizáció korában élünk, de alapvetően mindenki éhezik arra, hogy személyes kapcsolata legyen másokkal. Nem hagyhatjuk ki, hogy evangelizációra használjuk ezeket az újfajta eszközöket. Az egyik egyetemi tanárom így fogalmazott: »a mai fiataloknak élményalapú kereszténységre van szükségük”. Ehhez kell alkalmazkodnunk nekünk is. A fiatalok számára ma már rengeteg program kínálkozik, és ha nem tetszik nekik valamelyik, továbbállnak. Az elköteleződést ijesztőnek találják, mert lemondással jár és valaminek a felvállalásával. Sokat imádkozom azért, hogy egyre többen csatlakozzanak hozzánk a fiatalok közül is” – mondja Klára.

Vannak, akik úgy gondolják, ez egy „belterjes, családi vállalkozás”. Igaz lehetne, ha csak ők hárman vennének részt ebben a munkában és alakítanák az eseményeket. De nem így van. Bár a szervezést, az előkészületeket és a találkozók lebonyolítását a szívügyüknek érzik és azok terhét a vállukon viselik, minden konkrét kérdésben együtt hoznak döntést a tizenöt fős vezetői csapattal.

Annak, hogy családtagok, sok előnye van: jó a kapcsolatuk, félszavakból is megértik egymást, vállvetve tudnak dolgozni, fizikailag is közel vannak egymáshoz, és a kritikát is érthetőbben tudják megfogalmazni egymás számára, mert kevesebb közöttük a kommunikációs félreértés. Ezek mind könnyebbséget jelentenek mindenki számára. De a sok-sok „piros pólós” helyi fiatal és a segítők nélkül nem tudnák működtetni a találkozót.

A különböző generációk nem ellenségként tekintenek egymásra. Mindenki beleadja a közösbe azt az értéket, tudást, amit megtapasztalt és a magáévá tett, s ezáltal is sokat tanulnak egymástól.

A szervezésben részt vevő atyákkal együtt mindig arra törekedtek, hogy a nagymarosi találkozók Krisztus-központúak legyenek, mert ő mindig itt van közöttünk. Három irányba igyekeznek figyelni. Elsősorban természetesen a Jóisten felé. De mit mondanak a szentatyák? Mi a világegyház aktuális üzenete? Ehhez igazítják a találkozók központi témáját. Emellett az is fontos, hogy mi történik éppen a magyar Egyházban. A harmadik szempont pedig, hogy mire figyelnek a fiatalok, mi után éhezik a lelkük. „Volt olyan alkalom is, amikor százötven kiscsoportban beszélték át a résztvevők az előadáson hallottakat. Nagyon megérintett a mostani plébánosunk, Csáki Tibor atya egyik mondata: »A megosztás is ima.« Tehát amikor megosztasz valakivel egy benned mélyen megfogant gondolatot, az ima” – mondja Feri.

Az évek során fokozatosan alakult ki a lelkinap programja. Ma már állandó, a találkozón biztosan szereplő eseménynek számít a napindító közös imádság, a meghívott vendég délelőtt tíz órakor kezdődő főelőadása, a szentségimádás, ami alatt átgondolhatjuk az előzőekben hallottakat, a fakultációk, ahol bárki megtalálhatja az őt érdeklő témát, valamint a délután négy órakor kezdődő ünnepi szentmise, amelyben hálát adhatunk a nap kegyelmeiért.

„Isten országában mindenkinek helye van. Minden életkorban nyitottnak kell maradnunk, hogy befogadhassuk, amit Isten tanítani akar nekünk.

Ennek a mostani, jubileumi találkozónak is fontos üzenete: a fiatalok mellett a lélekben ifjakat is várja” – hangsúlyozza Rita.

Beszélgetésünk végén arra kértem Ferit, Ritát és Klárát, hogy mindhárman mondjanak egyetlen szót, ami összefoglalja és kifejezi, mit is jelent számukra a Nagymarosi Ifjúsági Találkozó. „Tűz”, „Forrásvíz”, „Lendület” – volt a válaszuk. Az én olvasatomban ez nem más, mint Atya, Fiú és Szentlélek. Kell-e ennél több? Lehet-e ennél magasztosabb? Benne, vele, általa él és működik „Maros”. Indulhat a következő ötven év.

Fotó: Merényi Zita

Ujváry-Radics Gabriella/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. szeptember 29-i számában jelent meg.