Talpalatnyi ég – Válóczy József teológus Jelenits Istvánról

Amikor befejeztük Mékli Attila barátommal az evangéliumok Jézusát újraolvasó közös kötetünk szövegét, természetes volt, hogy a korábbi mesterhez, atyai baráthoz, az evangéliumot és az irodalmat is értő Jelenits tanár úrhoz fordultunk első visszajelzésért, aki aztán először zavarba ejtő lelkesedéssel, később kritikusan kissé hátrébb lépve kísérte-hordozta velünk a projektet, egészen addig, míg könyv és könyvbemutató lett belőle. A bemutató után egy köszönőlevél érkezett tőle. Kézírással, a gimnáziumi évek óta csodált csodás betűivel írt levél volt – a papírlapon egy láb, egy bakancs nyomával. Az elkészült levél nyilván leeshetett földre, amelyre véletlenül ráléphetett a szerzője, és már nem volt érkezése arra, hogy emiatt újraírja az egészet.

Bár a mai, a fiatalabb generációkhoz tartozók között sokan nem ismerik a nevét sem, alighanem vagyunk több százan, több ezren, több tízezren akár, akik egykori, később esetleg baráttá fogadott diákjaként, vagy csak egyszerű olvasójaként-hallgatójaként tudnának mesélni saját, exkluzív, jellemző és őket egy életre megjelölő történetet a Tanár úrról, nem kizárt, hogy esetleg az előbb felidézettnél még ütősebbet és meghatóbbat is. De talán bőven egyetértenének abban, hogy ez is megbízhatóan ábrázolja őt.

Nem túlzás azt állítani, hogy

Jelenits István néhány évtizedig a magyar katolikus értelmiség egyik (ha nem a) legmeghatározóbb alakja volt,

mégsem építette soha önmagát, nem menedzselte az imidzsét, nem törődött azzal, hogy a szellemi-lelki kincseit izgalmas és vonzó díszcsomagolásban kínálja a világnak, nem törődött azzal, hogy a csomagolás esetlegessége esetleg érdektelennek mutatja azt, aminek az értékéről amúgy abszolút meg volt győződve.

Nem félt attól, hogy szakmunkás növendékekre „pazarolja” a tudását, vagy hogy lakkcipő helyett bakancsot húzzon.

Egy lelkigyakorlaton úgy fogalmazott: lehet valaki jó oly módon, hogy annak, aki látja, elmenjen a kedve a jóságtól – hát nem törekedett rá mindenáron, hogy jól lássék jónak, vagy hogy ügyes manőverekkel kézivezérelje a másokban róla kialakult képet. Őrá is illik, amit Belon Gellért méltatatásakor mondott egyszer: egyszerűen a villanykörte természetességével világított. (Egy területet azért biztosan tudok mondani, ahol mégis nagyon fontos volt számára a megjelenés: az igényes nyelvhasználatot. Sokszoros bizonyítékai ennek a kristálytiszta logikával megfogalmazott, szuggesztív és elegáns stílusú írásai, és talán erről tanúskodik egy személyes történet is. Tartományfőnökként egyszer egy rendi káptalani gyűlésen Rómában járt, és beavatott engem, az éppen akkor ott tanuló papnövendéket a vívódásába amiatt, hogy nem tudja jól képviselni a magyar rendtartománynak a spanyol nyelvű többségétől eltérő szempontjait: megérti ugyan a többiek felszólalásait, de neki magának nehezére esik a többiek előtt beszélnie, mert hát „nem szívesen makog az ember egy idegen nyelven, ha megszokta, hogy az anyanyelvén igényesen fejezze ki magát”.)

Egyszer, bő két évtizeddel ezelőtt, a puszta véletlen egy portré-interjúra hívott egy sztárriporterrel, aki nemcsak egy tapasztalatlan papot, de még egy kamerához szokott közéleti személyt, egy politikust is könnyen zavarba hozott volna. A Tanár urat hívtam fel tanácsért: szabad-e vállalnom ezt a szereplést, nem árt-e majd az esetleges csetlés-botlásom, netalántán megszégyenülésem az Egyháznak… Ő az interjú vállalására bíztatott, azzal érvelt, hogy még az ügyetlenségnek is lehet tanúságtevő ereje.

Egy prédikációjában, már nem emlékszem, milyen összefüggésben, arról elmélkedett, vannak olyan nehéz élethelyzetek, amelyekben az ember úgy érzi, oda már Isten keze sem ér el utána… és felejthetetlen, ünnepélyes, szinte diadalmas hangsúllyal, hatalmas erővel mondta ki azonnal – még ma is hallom a hangját – a félelmet feloldó választ: „Hát persze hogy elér!” Minden ügyetlenségen, minden esendőségen és esetlegességen, minden leradírozhatatlan bakancsnyomon átragyog, ragyog ez a „hát persze hogy elér!”.

Ragyog, tanúskodik az Istennél otthonosságáról, arról az égbe tartó feltámadt Jézus által inspirált és tűpontos definícióvá érett bizonyosságáról: „nem arra születtünk, hogy beérjük azzal, ami rész szerint való”.

Simone Weil gyönyörű, régóta rá emlékeztető szavával búcsúzom: „Semmi sem olyan hatalmas az emberi dolgok között, hogy egyre intenzívebben Istenre irányítsa tekintetünket, mint az Isten barátai iránti barátság.”

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 6-i számában jelent meg.