Tanulni a Világegyháztól – Fábry Kornél Quitóról és az újonnan szentelt püspökök római képzéséről

Fábry Kornél püspököt, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia delegáltját kérdeztük, aki Quito után Rómában vett részt az újonnan szentelt püspökök számára szervezett képzésen.

– Milyen programokon volt alkalma részt venni a kongresszuson?

– Részt vettem a kongresszus nyitószentmiséjén. Öt napon át hallgathattam a kongresszusi központban rendezett előadásokat és szentmiséket. A szervezők felkérésére csütörtökön én vezettem a laudest.

Az egyik napon a Szent Család Plébánia közösség estjére kaptam meghívást, akiknek a temploma egy fallal körülvett, nyolcezer lakosú negyedben található, és ahová csak kapun keresztül lehet bejutni, amelyet négy biztonsági őr őriz. Ez sokat elárul a közbiztonság előtt álló kihívásokról… A templomnál meglepő fogadtatásban részesültem. Minden hívő egy kis zászlót tartott a kezében, egyik oldalán a magyar, a másikon az ecuadori lobogóval. Először szentmisét mutattam be, majd egy élőzenés rövid fogadáson, később egy szűkebb körű vacsorán vettem részt. Nagyon jó hangulatban telt az este. Kedvesek voltak az emberek, hálásan megköszönték a szentmisét és a prédikációt. Rengeteg ajándékot kaptam tőlük, a Szent Család szobortól a ponchón át az ecuadori kalapig. Törtem is a fejem, hogyan hozom majd mindezt haza…

Pénteken az ifjúsági koncerten voltam, szombat délelőtt többedmagammal felmentünk a város közelében fekvő Pichincha nevű vulkánra 4400 m magasságig, este pedig a Szent Ferenc téren tartott szentmisét követően került sor az énekekkel, elmélkedésekkel kísért eucharisztikus gyertyás körmenetre, melynek útvonalát végig virágszőnyeg borította. És természetesen a záró szentmisén, a Statio Orbison is jelen voltam, ahol kihirdették a következő kongresszus helyszínét: Sydney-t.

– Ez alatt a néhány napos tartózkodás alatt milyen benyomást szerzett az országról és az emberekről?

– Már tavaly szeptemberben nagyon pozitív élmény ért, amikor a kongresszus előkészítéseképp meghívást kaptak a nemzeti delegáltak, hogy a rendezők bemutassák nekik a jövő évre tervezett programot és a programhelyszíneket. Szegény körülmények között élő, de kedves, szerethető és befogadó nép az ecuadori. Valahol azt olvastam, hogy a lakosság harmada egy dollárnál kevesebbet keres naponta.

Az emberek mindenütt nagy szeretettel fogadtak minket, mindig áldást kértek. Még az utcai koldusok is.

Az utcákon egyébként sok koldust látni, mert ahogy Dél-Amerika legtöbb országában, így Ecuadorban is óriási jövedelemkülönbségek mutatkoznak a gazdagok és szegények között.

Quito 2850 méteres tengerszinti magasságban fekszik, ezzel a világ második legmagasabban fekvő fővárosa. A város mindössze 35 kilométerre található az Egyenlítőtől délre. Az országban működő több mint negyven működő vulkánból tizenkilenc van a főváros közvetlen szomszédságában. Vulkánjaik közül egyébként a legmagasabb a 6280 méteres Chimborazo az Andok hegységben. Ezt tartották a 19. század közepéig a Föld legmagasabb hegyének. Innen ered a mondásunk: Ez mindennek a csimborasszója.

– Az ország neve elválaszthatatlanul összeforrt a kábítószer-kereskedelemmel. Érzékel ebből valamit az oda látogató?

– Adtak egy kísérőt mellém a szervezők. Amikor megemlítettem neki, hogy el szeretnék menni a város szegénynegyedeibe, lebeszélt róla. Azért így is láthattam valamit a nyomorból.

A kísérőm szerint az ország legfőbb nehézségei a drogkereskedelem, a közbiztonság hiánya, a börtönlázadások, a korrupció, a polgárháború, az erőszak, a militarizálódás.

Sajnos, a kábítószer-fogyasztás együtt jár a szegénységgel és a bűnözéssel. A drogkereskedők ráveszik a gazdákat, hogy kukorica helyett kokacserjét termesszenek. Az állam ezzel nem tud versenyezni, mert megközelítőleg sem tudnak annyit fizetni a kukoricáért, mint amennyit a földművesek a kábítószer-alapanyagért kaphatnak.

– Az Egyház mennyire képes ezen a helyzeten javítani?

– Látunk próbálkozásokat, illetve különböző kezdeményezéseket. Szoros és jó az állam és az Egyház közötti együttműködés a jó célok érdekében. Quito érseke is utalt erre, amikor a kongresszus végén megköszönte a világi hatóságoknak és a polgármesternek a közös szervezői munkát.

– Mi jellemzi az ecuadori hitéletet?

– Még a spanyol hódítók hozták magukkal a katolikus vallást Ecuadorba, ahol a lakosság mintegy 75%-a ma is római katolikus. Az ötszáz éves egyházuk történetében meghatározó szerepet játszottak az itt letelepedő ferences, jezsuita, domonkos szerzetesek, akik templomokat építettek, segítő házakat alapítottak.

Quito azért lehet a kongresszus helyszíne, mert ebben az évben ünneplik százötven éves évfordulóját annak, hogy Ecuadort Jézus Szent Szívének ajánlották fel.

Ecuador meghatározóan katolikus ország, ahol az emberek valóban megélik a hitüket. Templomaik nagyon gazdagon díszítettek, rengeteg bennük a szobor, a festmény. De megemlítem, hogy még a riói Jézus szobornál is magasabb a Szűzanya-szobruk, a Virgen del Panecillo a város felett. A szentmisék központi szerepet játszanak az ecuadoriak életében: vannak olyan templomok, melyek vasárnap hét misén is megtelnek. Hála Istennek, van elegendő papjuk is hozzá, akiktől a lakosok gyakran kérnek áldást, mert nagyon bíznak annak erejében. 

– Mennyire közösségi az egyházi élet?

– Nagyon közösségi, és kifejezetten eleven az egyházi élet. Mindezt jól mutatja, hogy bár a plébániai mise utáni vacsorára csupán az egyes lelkipásztori területek felelősei voltak hivatalosak, így is vagy harmincan ültük körül az asztalt. Jelen volt például a karitász, a rózsafüzér-társulat és a férfikör képviselője is. Úgy tapasztaltam, hogy a pap, a püspök tekintély a szemükben. Messze nem annyira előrehaladott még a szekularizáció, mint nálunk Európában. A kongresszust is nagy lelkesedéssel fogadták, szinte érezni lehetett azt az örömöt, amit a helyiek éltek meg ennek kapcsán.

– Az eucharisztikus kongresszusok és az ifjúsági világtalálkozók a Katolikus Egyház legnagyobb nemzetközi rendezvényei, melyek újra és újra ráirányítják a figyelmet a világegyházra. Hogyan élte meg az összetartozás élményét?

– A világ ötvenöt országából érkeztünk a kongresszusra.

Egyházunk nagy és színes. Mindenki beleadhatja azt, amije van, a maga kultúráját és adottságait.

Bár a rendezvényeken a spanyol ajkú dél-amerikai résztvevők voltak a legnagyobb számban jelen, az ecuadoriak örömmel fogadtak bennünket magyarokat is. Beszélgethettem a helyi püspökökkel és paptestvérekkel, akik megosztották velem, milyen pasztorális kihívásokkal, kérdésekkel találkoznak a leggyakrabban.

– Sokan azzal a reménnyel utaztak Ecuadorba, hogy új impulzusokat kapnak majd a pasztorációjukhoz. Ön milyen tapasztalatokkal gazdagodva tért haza?

– Nagyon hatott rám az egész kongresszus stresszmentessége. Látszólag minden olyan gördülékenyen ment. Jók voltak az előadók, a tanúságtevők a világ minden tájáról. Megismerhettünk olyan karizmatikus embereket, akiknek fontos szerepük volt Dél-Amerika hitéletében. Figyelmet fordítottak arra is a rendezők, hogy világiak és egyháziak, férfiak és nők egyaránt legyenek az előadók és a tanúságtevők között, akik a kongresszus mottóját járták körül: „Testvériség a világ gyógyítására”. Sor került egy ifjúsági koncertre is mintegy négyezer fiatal részvételével, ami sokban hasonlított a budapesti kongresszus ifjúsági estéjére, a Forráspontra.

– Az előadások és tanúságtételek a világ mai helyzetéről és az Egyház előtt álló kihívásokról, illetve az Egyház küldetéséről szóltak. Ezek közül mi érintette meg Önt a leginkább?

– Egyértelműen az ecuadoriak szenttisztelete. Három szentjükről sok szó esett a kongresszuson, különösen, „Quito fehér liliomáról”, Marianita de Jesús Paredes Floresről, Quito nemzeti szentjéről.

Amazonas püspökével is válthattam szót arról, hogy miként lehetséges az Amazonas mentén élő népek közötti evangelizálás.

Hogyan tud olyan őslakos törzsek között evangelizálni, akikkel nincs közös nyelvük? Azt válaszolta, mindenekelőtt ott kell lenni közöttük, hogy megmutassuk nekik az Egyház karitatív arcát.

Egy idő után meg fogják kérdezni, hogy miért segít nekik az Egyház. És szép lassan keresztelkedni, bérmálkozni is fognak. A püspök szerint egyébként nagyon izgalmas kihívás törzseket téríteni az őserdőben. Lehet, hogy nekünk Európa „őserdejében” is valahogy így kéne újrakezdenünk az evangelizációt…

– Bienvenu Manamika, Kongó érseke arról beszélt, hogy országát belülről ellentmondások sokasága feszíti, s bár meghatározó a katolikus lakosság lélekszáma, a keresztény üzenet „terméketlenné” válik a szegénység, a betegségek, a politikai hatalmi játszmák és a „testvérgyilkos háborúk” fényében. Mit mondhat mégis az Egyház?

– Bienvenu érsek nagyon őszintén beszélt ezekről a nehézségekről. Való igaz, hogy az Egyház, bár igyekszik megtenni minden tőle telhetőt, aligha képes felszámolni a szegénységet a világban. Jézus maga is mondta, hogy szegények mindig lesznek köztetek. Nekünk elsősorban az örömhírt kell tudnunk átadni, ideértve a szegényeket is. Valószínű, hogy

nem fogjuk tudni mindenki anyagi problémáját megoldani, reményt azonban mindenkinek tudunk adni.

– Quitóból egyenesen Rómába ment az új püspökök képzésére. Miben látja e képzés jelentőségét?

– Öt kontinensről százötvenhárom püspök vett részt azon a kurzuson Rómában, amelyet a Szentszék Püspöki Dikasztériuma szervezett. Itt találkoznak egymással, illetve Ferenc pápával a világ minden részéből érkezett, újonnan kinevezett vagy szentelt püspökök. Magunkkal hozva országunk, a helyi Egyházaink tapasztalatát, tehát Rómában nemcsak tanulhatunk, hanem meg is élhetjük a világegyházzal való egységet.

– Hogyan és hol zajlott a képzés?

– Rómában a Szent Péter és Szent Pál Kollégiumokban kaptunk szállást, az előadások nagy részét pedig a Pápai Urbaniana Egyetemen tartották. Minden dikasztérium vezetője vagy munkatársa bemutatta, hogy mivel foglalkozik, és hogy hogyan vannak felosztva a különböző területek. Mindannyian hangsúlyozták: legfontosabb feladatuk, hogy a segítségünkre legyenek, és biztattak, hogy bátran forduljunk hozzájuk. Az előadások után szintén feltehettük kérdéseinket, ahol az olyan, mindannyiunkat érintő kérdések kerültek szóba, mint például a mesterséges intelligencia, az internet világa, és annak a használata, az evangelizáció, a családok segítése vagy épp a gyermekvédelem. Naponta volt közös szentmise, zsolozsma, illetve tartottunk kiscsoportos megosztásokat. Számomra a legfontosabbak és legérdekesebbek a személyes találkozások voltak, ahol ízelítőt kaphattam abból, mennyire eltérő körülmények között kell végeznünk a püspöki szolgálatot. Ezek a beszélgetések sokat tágítottak a világlátásomon.

– Mondana egy-két példát?

– Találkoztam az alaszkai püspökkel, aki amúgy japán származású, igaz, a családja már száz éve él Amerikában. Az ő „nyája” két-háromszáz fős falvakban lakik. Az év kilenc hónapjában csak motoros szánnal tud közlekedni. De ezekből az apró közösségekből mégis hatalmas erőt tud meríteni. Az új bolgár püspök elmondta, hogy körülbelül harmincötezer római katolikus él Bulgáriában, ahol mindösszesen öten vannak a katolikus papok, akikből viszont hárman püspökök. Törökországban most szentelték az első török nemzetiségű püspököt. A korábbi püspökök mind más nemzetiségűek voltak. A lakosságnak ott is elenyésző része katolikus, mindössze az ország egy százaléka.

Együtt vacsoráztam azzal a szír püspökkel, aki, miután foglyul ejtette őt az ISIS,  három hónapig élt egy fürdőszobában, napi egy marék rizsen. Onnan kiszabadulva, a másik kétszázötven elrabolt kereszténnyel raboskodott együtt további három hónapig. Annyira sokkoló volt számára háromhavi magánzárka után, amikor a keresztény rabtársaival, nőkkel és gyerekekkel találkozhatott, hogy napokig meg sem tudott szólalni, egyetlen hang nem jött ki a torkán. Korábban azzal fenyegették meg a fogvatartói, hogy ha nem tér át az iszlám hitre, akkor ki fogják végezni az elfogott gyerekeket és az asszonyokat. Végül azonban úgy döntöttek, hogy szabadon engedik őket. Amikor megkérdezte tőlük, miért döntöttek így, azt válaszolták neki, azért, mert a keresztények nem öltek meg senkit az Iszlám Állam tagjai közül. Ennek kapcsán nem tudtam nem Jézus egyik boldogmondására gondolni:

Boldogok a szelídek, mert övék lesz a Föld.” Így élte túl a fogságot.

Miután elmondta a történetét, nevetve csak annyit tett hozzá: kiszabadulása után egy hónapig rá se tudott nézni a rizsre…

De találkoztam franciaországi püspökökkel is, akik a korábbi évtizedek abúzusairól, az esetek alapos kivizsgálásának szükségességéről beszéltek. Vallják, hogy bár nagyon fájdalmas ez a szembenézés, de az Egyháznak meg kell tisztulnia mindattól, ami méltatlan Krisztushoz. Úgy tűnik, az őket is sokként érő traumák után lassan kezdenek újra talpra állni.

Érdekességképp néhány adatot hadd soroljak fel végül: Los Angeles-ben négy segédpüspököt is szenteltek az elmúlt időszakban. A sok dél-amerikai közül csak Brazíliából huszonketten jöttek, míg az Egyesült Államokból tizenheten. Részt vett a képzésen Róma hatodik segédpüspöke is, de jó volt találkozni Fazekas Ferenc szabadkai, valamint a magyarul is kiválóan beszélő, horvát anyanyelvű Mirko Štefković nagybecskereki püspökkel is. Ukrajnából speciális engedéllyel jöhetett el a hat új görögkatolikus püspök.

– Milyen körülmények között került sor a Ferenc pápával való találkozásra?

– A Szent Péter-bazilikában bemutatott reggeli közös szentmise után a Szent Kelemen teremben fogadott minket a Szentatya. Nem készült külön beszéddel, hanem azt mondta, hogy kérdezzünk tőle bátran. Sokféle témát érintettünk a jó hangulatú találkozón. Búcsúzáskor mindannyian személyes köszöntésre léphettünk oda hozzá. Amikor meghallotta, hogy Magyarországról jöttem, magyarul mondta, hogy Isten hozott.

Fotó: Merényi Zita (archív); iec2024.ec

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 20-i számában jelent meg.