Tardy László: Az egyházzene kényelmes zubbonyát öltöttem magamra

– Közel ötven éve dirigálja a Mátyás-templom kórusát. Mi kötötte ilyen hosszú időre – talán örökre – az egyházi zenéhez?

– Ennek több magyarázatával is szolgálni tudok. Elsősorban a családi háttér: szüleim vallásos emberek voltak, pedagógus édesanyámat például 55 éves korában azért nyugdíjazták, mert templomba járt, és erről nem volt hajlandó lemondani. Együtt énekeltek édesapámmal a mosonmagyaróvári katolikus templomban, ahol jómagam is nagyon sok szép művel ismerkedtem meg.

Ennek ellenére – és annak dacára, hogy zongoráztam, csellóztam – nem készültem zenei pályára. A műszaki pálya felé vonzódtam, a műegyetemre felvételiztem, de nem vettek fel – osztályidegennek számítottam, mivel édesapám Hunyadi gróf, a soborsini királyi kastély utolsó magyar urának főintézője volt. Maradt hát a zene, ahol semmiféle eredetigazolást nem kértek, „csak” tehetséget. A világhírű győri leánykórus karnagya, Szabó Miklós készített fel olyan sikeresen, hogy rögtön a második évet kezdhettem a zeneakadémián.

– Ilyen ígéretes kezdet ellenére sem vonzotta a világi zene, a szimfóniák vagy operák csillogása?

– Dehogynem. Viszont felvételem után, amikor elmentem Szabó Miklóshoz, hogy megköszönjem a segítségét, ő azzal engedett el, hogy Laci, neked a tanulás mellett feltétlenül el kell járnod a Mátyás-templom kórusába. Nem feltétlenül az egyházzenéért, hanem Bárdos Lajos karnagyért, akitől olyan dolgokat tanulhatsz, mint senki mástól. Egy év után ő nyugdíjba ment, de ennyi idő alatt is megfogott az egyházzene levegője.

Akkoriban érvényben volt egy olyan rendelkezés, miszerint a friss diplomásoknak kötelezően három évet kellett tanítaniuk vidéken. Én viszont akkor már négy éve tagja voltam a Gesualdo énekegyüttesnek, amely a kor amolyan King Singerének számított, s mivel azt nem akartam abbahagyni, készen álltam akár munkanélküliként is Budapesten maradni.

Persze közben mindenféle kultúrházi, üzemi együtteseket korrepetáltam, amikor egyszer csak a házinénimtől arról értesültem, hogy a Mátyás-templomban összevont karnagyi-kántori állást hirdettek meg.

– Azonnal elvállalta?

– Tépelődtem egy sort fölötte. Latolgattam: van nekem egy zeneakadémiai, kitüntetéssel szerzett karvezetői és középiskolai zenetanári diplomám, viszont soha nem tanultam zenekarvezetést. Bárdos Lajoshoz fordultam tanácsért, aki azt kérdezte: játszottál-e valaha vonós hangszeren? Mire mondtam, hogy a zeneiskolában hét éven át csellóztam, a konzervatóriumban pedig nagybőgőztem. Akkor ne félj semmit a zenekartól, vállald el – hangzott a válasza. A zeneakadémián a zongora ugyan csak mellékszakom volt, de a tanárom főszakként kezelte, úgyhogy a billentyűs hangszerekkel sem volt különösebb gondom.

Az orgonához szükséges pedálozás elsajátítását nem lehetett megspórolni, ezért aztán beiratkoztam egy közönséges zeneiskolába alapfokra, de persze sokkal gyorsabban haladtam, mint a többiek. Megjelent ott egy kiváló szoprán szólista is, aki megkérdezte, nem akarok-e komolyan éneket is tanulni, hiszen az énekegyüttes tagjaként és kántorként is sok hasznát vehetném, főleg, hogy abból akarok élni. Így aztán oda is beiratkoztam, összesen hét évig tanultam még zenét az akadémia befejezését követően.

– Akkor az élet nem kényszerítette igazi döntési helyzetbe: egyházzene vagy világi zene? Így alakult és kész...

– Természetesen világossá vált, hogy ha maradok ezen a pályán, a világi zene dimenziója teljesen bezárul. De úgy gondoltam, ez is van annyira szép és gazdag, mint a világi zene.

– Egy kántornak viszont szinte a pap szintjén kell ismernie a liturgiát. Ezt is tanulta, vagy még ministráns korából hozta magával az emlékeket?

– Ugyan, az első miséken vért izzadtam kántorként, nem tudtam, mit, mikor, miért kell kezdenem. El is panaszoltam a bérmaapámnak, aki háziorvosa volt a hittudományi főiskola akkori dékánjának. Szörényi Andor pedig roppant készséges volt: felvett a civil hallgatók közé, csak azokkal a tantárgyakkal, amelyek az egyházi zenéhez kellettek. Én viszont fél év után kértem, hadd legyek rendes hallgató, mert nem akartam lyukakkal maradni a tudásomban. Így aztán 1967-től hat éven át együtt jártam a leendő kispapokkal, de ’68-tól – szinte párhuzamosan a tanulmányaimmal – már a kántorképzőben is tanítottam.

– Mennyire tartja megújuló, lüktető műfajnak az egyházzenét? Vagy lezárt, feldolgozott fejezetnek tekinthetjük?

– Énekkarunk 1980-ban meghívást kapott a kölni dóm jubileumi koncertsorozatára, a sok rangos kórus között Kelet-Európából csak a poznani dóm kara és mi lehettünk jelen. Főpróba után odajött hozzám a német rádió, a WDR3 zenei igazgatója, s azt mondta, bármilyen számot felvesznek velünk, de megneveztek hármat, amelyek révén be akarják bizonyítani a német egyházzenészeknek, hogy modern zenei nyelven is lehet liturgikus műveket komponálni.

Megcsináltuk. Tíz évvel később egy európai egyházzenei konferenciát tartottak, amelynek témáját a II. vatikáni zsinat, azaz az 1965 után született művek jelentették. A mi fellépésünk az utolsó napon volt esedékes, az addig elhangzott művek alapján azonban az elnökség már megfogalmazta a kommünikét, amely kimondta: a nyolcvanas-kilencvenes évek zenei nyelve nem alkalmas liturgikus kompozíciók megalkotására. Az osztrákok és mi azonban átírtuk ezt a kommünikét. Az elnök érvelése többek között így hangzott: a magyarok attól szerencsések, hogy Bartók és Kodály olyan magasra tette a mércét a vokális zenében, hogy mindenki azt akarja elérni.

– Ön részesült-e abban a szerencsében, hogy soha nem látott vagy már elfelejtett zenét áshasson elő valamelyik archívumból?

– Több alkalommal is. Hadd emeljek ki egyet. Az árvíz által romba döntött szegedi dóm újjáépítése utáni felszentelésre Klebersberg Kunó kultuszminiszter 1928-ban pályázatot hirdetett az újraszentelési mise megírására. Dohnányi Ernő, a huszadik század egyik legnagyobb magyar zeneszerzője írt erre az alkalomra egy csodálatos misét, amit 1930-ban adtak elő először, aztán a Mátyás-templomban még vagy húsz alkalommal. Azt követően 1945-től 1980-ig viszont soha senki, mivel a háborús bűnösséggel vádolt Dohnányi nevét a kommunizmus éveiben kiejteni sem volt szabad. Mi adtuk elő újra a misét a bemutató ötvenedik évfordulóján.

– Mi alapján választ repertoárt?

– Általában aszerint válogatok, hogy az előadandó mű beilleszthető a liturgiába, vagy sem. Verdi Requiemje például nem illeszthető be, talán azért, mert egyik barátja halála alkalmából és az ő emlékére írta. Mozart Requiemje viszont beilleszthető, a zseniális mű magán hordozza, hogy Mozart egy ideig a salzburgi érseknek is dolgozott. Másik példa: Bach egyetlen passióját sem énekeljük, mert azokat már koncertkörülményekre írták. Bach elődje, Heinrich Schütz, a drezdai Kreutzkirchen karnagya írt viszont három gyönyörű passiót, mindhármat megcsináltuk liturgia keretében. Belátom, egyfajta zubbonyt öltöttem magamra, de jól érzem magam benne.

– Erdély milyen mértékben szerepel a kontinens egyházzenei térképén?

– Az igazi nagy gond, hogy a 18–19. századi erdélyi egyházzenei hagyaték ugyanúgy nincs feldolgozva, mint ahogyan a magyarországi sem volt az 1980-as évek utolsó harmadáig. Pedig a 17. század végéig Erdélyben ugyanolyan magas szintű zenekultúra élt, mint Európa más részén. Volumenében, reprezentativitásában talán kevesebb, mint a francia vagy olasz kora barokk zene, de a stílus Erdélyben is mindenképpen otthon volt, ha szerényebb körülmények között is.

Fotó: Krónika Online

Magyar Kurír