Te vagy-e az, akinek el kell jönnie?

Szerzetesi közösségünkben az adventi gyertyagyújtás egyik olvasmánya Jean-François Six elmélkedésének egy részlete: „Ha úgy tűnik, hogy Isten hallgat, ez azért van, mert szólt, és most azt várja, hogy befogadjuk szavát, hiszen mind ez ideig még oda sem figyeltünk rá igazán.” A mai evangélium szerint Keresztelő János követeket küld Jézushoz: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie?” (Mt 11,3) A kérdés egybecseng sok évszázad milliónyi emberének várakozásával és kérdésével:

Találkozhatom-e Istennel? Mikor és hogyan jön el? Hogyan ismerem fel? Amiben élek, ahol vagyok, ott megtalálhatom-e őt?

Jézus válasza: „Menjetek és adjátok tudtul Jánosnak, amit láttok és hallotok: a vakok látnak, a sánták járnak” (Mt 11,4–5). Jézus Izajás prófétára utal: „Akkor megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog” (Iz 35,5).

A századok során sokan sokféleképpen várták, keresték az Urat, fürkészték vagy épp követelték „a jelet”. Isten azonban nem nagy jelekben, hanem csendesen, elsősorban az irgalmasság eseményeiben nyilatkoztatja ki magát.

Ahol az irgalmas szeretet megmutatkozik, ahol a világ szemében megvetetteket felkarolják, ott nyilvánul meg inkább az Úr.

Az ember viszont újabb és újabb, nagyobb és nagyobb jeleket vár: „Ha Isten fia vagy…” Könnyen talál kifogást, miért ne higgyen annak, amit tapasztal, miért ne induljon el. Az első emberpár, ahogy a Szentírás ábrázolja, még Isten jelenlétének tudatában élt. De hogy a benne való bizalmában megmaradjon, még ez sem volt elég. Ezzel szemben a Biblia dicséri azokat, akik „a reménytelenség ellenére is reménykedtek” (vö. Róm 4,18), a hit nagy szentjeit, mint Ábrahám vagy a Szűzanya.

Ha viszont az Úr így nyilvánítja ki magát, miért várunk olyan jelet, amely minden kétséget kizáróan meggyőz minket, amely már nem enged kifogásokat? És vajon igazi szeretetkapcsolat lenne-e az, amely ilyen kényszerítő erőből fakad? Bár lehetnek mély istenélményeink, s bár az Úr „összetörheti süketségünket” (vö. Szent Ágoston), Isten inkább a csendes, szelíd jelek Isteneként közelít hozzánk, úgy, ahogy Ozeás próféta mondja: „Puha kötelékekkel vonzottam őket, a szeretet kötelékével” (Oz 11,4). Ilyen puha kötelék, csendes szó Jézus személye is, ahogy karácsonykor nem kérlelhetetlen nagyúrként érkezik, hanem kisgyermekként jön a világra. Felnövekedve pedig így teljesíti be a prófétai jövendölést, felkarolva az elesetteket, majd csendes halálával és sírban nyugvásával ad bizonyságot Isten szeretetéről.

Ha Isten nem ad újabb, harsányabb és kikezdhetetlenebb jelet, ha úgy tűnik, hallgat, az talán azért van, mert már szólt, és most arra vár, hogy szavát, Igéjét befogadva válaszoljunk neki (vö. Jean-François Six).

Szerző: Dobszay Benedek OFM

Magyar Kurír