Tegzes Katalin segítő nővér: A lent meg a kendert dolgozzuk fel, a gyászt elfogadni lehet!

– Évekig dolgozott az Országos Onkológiai Intézetben, folyamatosan a halál közelségében. Az ott szerzett élmények mennyire játszottak szerepet abban, hogy több mint tíz éve rendszeresen vezet csoportokat gyásszal élők számára?

– Eredetileg orvos szerettem volna lenni, de ez a tervem akadályokba ütközött. Tíz évig dolgoztam azonban az onkológiai intézetben aneszteziológus asszisztensként. Tudatosan választottam ezt a foglalkozást, tisztában voltam azzal, hogy az ott ápolt betegek életük sajátos időszakát élik, szembe kell nézniük a halállal is. Természetesen mindnyájunkban az életösztön dolgozik, így a súlyosan, nem egyszer halálosan beteg emberekben is. A képzésünkhöz hozzátartozott a speciálpszichológia is. Az előadónk azt kérte tőlünk, hogy írjuk le, milyen tapasztalatokat szereztünk a saját területünkön. Én arról írtam, hogy a betegeink számára alapvetően megváltozott a rák és a halál szavak jelentése. Korábban kívülállóként beszélgettek arról, mit tennének, ha rákos betegek lennének, amikor viszont róluk derült ki, hogy rákban szenvednek, fantasztikus életösztön lépett fel náluk.

Hamar rádöbbentem arra, mennyire lényeges, hogy őszintén beszéljünk a rákos betegekkel.

Ehhez jelentősen hozzájárult a személyes érintettségem, ami egyértelműen a Gondviselés keze volt. A bátyám is rákos lett, és mindig ezt kérte tőlem: „Kató, csak az igazat mondd!” Napjainkban a halál az emberek számára azért válik tabuvá, mert nem mernek beszélni róla, vagy nincs, akivel beszéljenek erről. Azt nem tudom, hogy mindezek az élmények mennyire játszottak szerepet abban, hogy immár több mint tíz éve hivatásom része a gyászpasztoráció, azt viszont tudom, hogy ezek a beszélgetések nagy segítséget jelentenek mindazoknak, akik igénylik.

– Melyek a gyászpasztorációs szolgálat alapjai?

– Egyszer megkérdezte tőlem valaki – ráadásul katolikus pap volt az illető –, hogy ilyen is létezik, gyászpasztoráció? Mondtam, hogy igen. Az onkológiai intézetben eltöltött idő alatt szoros kapcsolatba kerültem a hospice-szal. Később szakoktatóként készítettem fel idősek otthonában dolgozó ápolónőket. Itt is alapvetően fontos volt annak tudatosítása, hogy az otthonban élők számára a következő állomás a halál. A gyászpasztoráció nem egy terápiás forma.

Sokan mondják, hogy a gyászt fel kell dolgozni, de én ezt a kifejezést nem szeretem. A lent meg a kendert dolgozzuk fel. A gyászt elfogadni lehet, együtt élni vele. A gyász szelídülni tud, megszűnni nem.

– Feltételezem, hogy másféle törődést igényel az a szülő, aki elveszti a kiskorú vagy fiatalkorú gyermekét, mint az a férfi vagy nő, akinek idős korban hal meg a házastársa, és megint másképp kell foglalkozni azzal, akinek az öregkort megélt édesapja vagy édesanyja adja vissza lelkét a Teremtőnek.

– Ez így van.

Az első és legfontosabb, hogy nem én adok tanácsokat, hanem meghallgatom a gyászoló szülőt, házastársat vagy gyermeket.

Kérdéseket teszek fel nekik arról, hogyan élik meg a veszteségüket, és hallgatom őket, együtt haladok velük, kísérem őket mindabban, amit megélnek. A gyermek elvesztése talán a legnehezebben elviselhető, mert az élet természetes rendjét borítja fel. Egy valóban hívő ember viszonyulása egészen más a gyászhoz, a veszteséghez, mint a nem hívőé.

A gyász eltávolíthat Istentől, főleg ha őt okoljuk, de több olyan esettel találkozom, amikor pontosan a halál hozza közelebb a gyászolót Istenhez.

Amikor özveggyel beszélgetek, valóban nem mindegy, hogy az illető fiatal vagy idős, de a gyász mindenképpen megváltoztatja az életállapotát, hiszen addig házasságban élt ez az ember. Viszont házassági esküje „holtomiglan-holtodiglanig” tart, ezért akár újra házasságot köthet a későbbiekben. A gyermeküket elvesztők esetében viszont döntő az a tényező, hogy a gyermek nem pótolható. Lényeges kérdés, hogy mi az, amibe belekapaszkodhat ilyenkor az ember. Ha például hosszú szenvedés után hal meg a gyermek, vigasz lehet, hogy már nem szenved tovább, ám a gyermek hiányát nem lehet pótolni a szülők lelkében akkor sem, ha vannak testvérek, vagy a veszteség után születik még gyermekük.

– Folyamatosan visszatérő kérdés, hogy ha Isten valóban irgalmas, miért hagy szenvedni egy gyermeket, miért veszi el az életét? Hol és hogyan mutatkozik itt meg Isten szerető irgalmassága? Lehet, hogy jelen van, csak számunkra láthatatlan, felfoghatatlan módon? Ahogy a Szentírásban olvassuk: „az én gondolataim nem a ti gondolataitok, az én útjaim nem a te útjaitok…”?

– Mi, emberek szeretünk mindent kézzelfoghatóvá tenni, az Isten irgalmasságát is úgy megközelíteni, hogy az konkrét dologban nyilvánuljon meg. Gyakran fölteszem a kérdést:

mi az, ami a gyermekét elvesztő szülőnek a legnagyobb fájdalmat okozza?

Nyilvánvalóan az, hogy nagyon szerette a gyermekét. Meg szoktam kérdezni a szülőtől, szerinte a Jóisten szerette az ő gyermekét? Hívő embernek hatalmas ajándék az Istenbe vetett hit. Ha a szülő ebben a hitben élve azt tudja mondani, hogy igen, akkor tovább tudok lépni. Megkérdezem tőle: gondolja, hogy ő jobban szerette a gyermekét, mint a Jóisten? A Jóisten magához hívta, lehet, hogy sok minden rossztól megóvta, ami ezután következett volna – akár egy még nagyobb szenvedéstől. Isten befogadta a gyermeket az ő szeretetébe. Az a kérdés, tud-e a szülő ezzel azonosulni, képes-e az Isten kezébe visszahelyezni őt. A válasz nem könnyű, a szülők fájdalmának és szenvedésének megéléséhez időre van szükség, időnként nagyon sok időre.

– Ha a hit szemével közelítünk egy gyermek elvesztéséhez, mondhatjuk, hogy bármennyire is fájdalmas, de az élete így volt teljes, még ha igen korán befejeződött is?

– Amikor azt mondom, hogy a Jóisten szerette őt, az azt jelenti: akkor hívta el magához, amikor az élete teljes volt. Betöltötte itt a földön a küldetését. A mi közösségünk Szent Ignác-i lelkiségben él. Szent Ignác azt tanítja, hogy a teremtettségünk célját szeretnénk elérni, ezért teszünk meg mindent.

Hiszem, hogy ha Isten a teljesség, a mindenség Ura, akkor akár kicsiny gyermekként, akár idős emberként hal meg valaki, mindenki az élet teljességét éli meg e világban.

Az Úristennél nincs idő, nincs kilencven év vagy kilenc hónap. Mindnyájan azért születünk, hogy elérjünk teljességünk céljára, Isten örök dicséretére. Célunk eljutni az üdvösségre. Az, hogy ez előbb vagy utóbb következik be, olyan kérdés, amit az Úristen kegyelmére bízok. Ha képes vagyok a Jóistenre hagyni a veszteségemet, akkor lehetőségem nyílik arra, hogy elengedjem a szeretett személyt oda, ahová egész életében készült, tudatosan vagy tudat alatt. Az elengedés azonban nem azonos az elfelejtéssel, semmi köze hozzá. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem a veszteségemet, hanem szabadon átengedem az Istennek, annak, akitől kaptam. Arra, hogy az emlékezés mennyire fontos, a hívő ember számára legkonkrétabb példa maga a szentmise, ahol Jézus jelen van, a pap pedig minden szertartáson megismétli az Ő szavait: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”

Nem felejtünk tehát, hanem emlékezünk. Amikor azt kérem a gyászolótól, hogy beszéljen az elvesztett gyermekéről, a hozzátartozójáról, akkor ő emlékezik. Ez az emlékezés idővel gyógyító lesz számára.

– Mindenszentek ünnepén, illetve halottak napján minden évben fölerősödik bennünk a már eltávozottak emléke. Ön ilyenkor lelkinapokat tart a gyászolóknak. Milyen szempontok alapján?

– Legelőször is,

szét kell választanunk mindenszentek ünnepét és a halottak napját.

Nekünk, segítő nővéreknek különösen is jelentős mindkét nap. Alapítónk, Gondviselésről nevezett Boldog Mária (A Tisztítótűzben Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek Kongregációja alapítója, eredeti nevén Eugénie Smet, 1856-ban alapította meg a rendet Párizsban – a szerk.) ugyanis mindenszentek ünnepén hallotta meg a belső indíttatást, hogy hozzon létre egy imaközösséget a tisztítótűzben szenvedő lelkekért; másnap, halottak napján pedig arra kapott hívást, hogy alapítson szerzetesközösséget ugyanerre a célra: vagyis mind a tisztítótűzben szenvedő, mind pedig a földön a tisztulás útján járó emberek segítségére. Mivel mind az imaközösség, mind a rend elevenen működik, a mai napig megünnepeljük alapításunkat e két napon.

A bűneinktől való tisztulás már itt, a földi életben elkezdődik, tehát nem csak a halál utáni tisztulásról van szó.

Mindenszentek ünnepének a lényege a kapcsolat az élők és az elhunytak között, az ünnep már a nevében is hordozza, hogy az üdvösséget megélő lelkek közös ünnepéről van szó.

Az ünnep lényegét a katolikus egyház így fogalmazza meg: „Az élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak a szentek egyességében, egymásért könyörögnek. Ennek alapján beszélünk küzdő egyházról, mely a földön élő lelkek közössége, a szenvedő egyházról, mely a meghalt, de még a tisztítótűzben szenvedő lelkeké, és diadalmas egyházról, mely a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága. És ezen a napon ünnepeljük mindazon megdicsőült lelkeket, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön, név szerint nem emlékezhet meg.” Mindenszentek ünnepét követi az egyházban a halottak napja.

Az elhunytak már nem tudnak magukon segíteni, földi életüket befejezték. Mi, élők viszont pontosan az előző nap lényegéből eredően tudunk tenni halottainkért, hogy eljussanak teremtettségük céljára, akkor is, ha még a tisztulás útját járják.

– A mindenszenteket és halottak napját megelőző lelkinapokon tehát ezek a kérdések kerülnek elő?

– Igen. Lelkileg készítjük fel a gyászban, veszteségben élőket arra, gondolják végig, mit jelent számukra mindenszentek ünnepe és a halottak napja. Egy régebben elhunyt hozzátartozó felemlegetése is váratlan lelki reakciókat válthat ki az itt maradtakban. Sajnos sok ember csak ezekben a napokban gondol a halottaira, pedig nagyon fontos lenne a köztes időben is. Ezt szolgálja az imaközösségünk, amely a rendünkkel egyidős, sőt előbb kapott egyházi jóváhagyást, mint a rend. Ez a világi közösségünk jelenleg is működik szerte a világon, ahol a szerzetesnővéreink élnek. Megpróbáljuk az embereket az élők és az elhunytak titokzatos közösségébe bekapcsolni.

Amikor azt keressük, hogy mi vagy ki tud igazi vigaszt nyújtani, nem kell bonyolult válaszokban gondolkodnunk.

Forduljunk bátran a gondviselő, irgalmas Isten vigasztaló Szentlelkéhez segítségért. Ő az, aki meg tud vigasztalni. És kérjük Szűzanyánknak, a vigasztalás anyjának közbenjárását.

– Húsvét táján is tartanak lelkinapokat. Hogyan kapcsolódnak össze a mindenszentek előtti és a feltámadás ünnepét követő lelkinapok?

– Tavaszi lelkinapjainkat a húsvétot követő héten tartjuk, amikor a feltámadás öröme tölt el bennünket, az a reménység, hogy földi elmúlásunk nem végleges, hiszen újjászületünk az örök életre. Veszteségünk diadalmas győzelemmé változik.

Veszteséggel élünk ugyan, de a remény fényében járunk.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír