Tényleg túl szigorú az Egyházunk? – Egy kézenfekvő válasz az esztergomi bazilika káplánjától

Bársony Árpádnak, az esztergomi bazilika káplánjának az írását ajánljuk az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Bízd Rá Magad! oldaláról.

Amikor a saját gyengeségeink vagy „kényelemszeretetünk” okán jelez a lelkiismeretünk, esetleg csak az értelmi belátást keressük valamivel kapcsolatban, feltesszük a kérdéseket: Miért? Miért vannak szabályok? Miért vannak törvények? Miért van tízparancsolat? Miért vannak egyházi előírások? Biztosan Isten is ezt akarja, vagy csak egyházi kigondolás? Van még aktualitása ezeknek? Nem túl szigorúak?

Mi, 21. századi emberek talán nehezen tudunk kapcsolódni a korai Egyház nagy latin teológusának, Tertullianusnak gondolataihoz: „A törvény Isten jóságának ajándéka, de egyedül az ember dicsekedhet azzal a méltósággal, hogy értelmes lényként vette át a törvényt Istentől, és értelmes szabadsággal is rendelkezik, annak alávetetten, aki alávetett neki mindent.” (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) 1951.) Pedig ez a gondolat már réges-régen, a választott nép, a zsidóság alaptapasztalataként megfogalmazódott.

A Teremtés könyvét olvasva azt látjuk, hogy Isten megteremtette az embert mint képmását (vö. Ter 1, 27), az édenkertbe helyezte, melynek a közepén az élet fája mellett a jó és rossz tudásának fája állt, és megtiltotta az embernek, hogy egyen belőle (vö. Ter 2, 9.15–16).

A kísértő pedig ezen a ponton szorítja sarokba az embert: nem akarja az Isten, hogy tudd a különbséget jó és rossz között? Nem akarja az Isten, hogy ezáltal a tudás által hasonlóvá válj hozzá?

(vö. Ter 3, 1–5) (…)

Mielőtt megkérdezem, hogy túl szigorú-e az Egyház, azt a kérdést kell végigjárnom, hogy én magam személy szerint hogyan kapcsolódom magához a törvényhez.

A választott nép hozzáállását veszi át az Egyház is: az Isten megajándékoz azzal a tudással, hatalommal, képességgel, hogy különbséget tudjak tenni jó és rossz között, helyes és helytelen között. És én?

A második kérdés, amit végig kell gondolnom, hogy a törvényhozóhoz hogyan viszonyulok.

Mit gondolok Istenről, milyen képek és milyen érzések vannak bennem Vele kapcsolatban?

Lehet, hogy furcsán hangzik, de ez a kérdés alapjaiban határozza meg azt, hogy hogyan állok a törvényhez, az egyházi előírásokhoz, hagyományokhoz.

El tudom képzelni, hogy Isten az ő féltő szeretetének jeleként ajándékozza a tízparancsolatot?

El tudok képzelni egy olyan Istent, aki valóban szeret engem és minden cselekedete, megnyilvánulása (de maga a jelenléte is) jó és szerető?

A kinyilatkoztatás Istene ilyen: „a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet. Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül.” (1Jn 4,7–10)

Vegyünk egy emberi hasonlatot, hogy kicsit „kézzelfoghatóbb” legyen. Másképp viszonyulok ugyanahhoz a kéréshez, felszólításhoz, ha egy vadidegen, egy zsarnok, egy rosszakaró, egy barát, vagy egy családtag utasít. Van különbség, mert számít, hogy ki kér.

Jézus az Istent Atyának nyilatkoztatja ki. Két példabeszédet vegyünk az evangéliumokból, amelyben az Isten különösen is atyai, apai.

Az első a tékozló fiú története: ez arról szól, hogy van egy édesapa, akinek a fiatalabbik fia kikéri az örökség rá eső részét (halálba kívánva ezzel az apját, végérvényesen megszakítva vele a kapcsolatot), és elutazik. Bűnös életet élve elpazarolja a vagyonát, dolgozni kényszerül, de méltatlanabb, embertelenebb helyzetbe kerül, mint az atyai házban a napszámosok. Erre rádöbbenve bűnbánatot tart és elhatározza, hogy hazamegy, hogy az apja a béresek közé fogadja vissza, ha fiának nem is méltó.

Az apa viszont fiaként öleli magához és őszintén megbocsát neki (vö. Lk 15,11–24). Ilyen apai megbocsátással van felénk Isten.

A másik történetben az Atya mint egy király jelenik meg, aki az egyik szolgájának – mivel nem tudja kifizetni és szívből kérleli – elenged tízezer talentum tartozást, ami értelmezhetetlenül felbecsülhetetlen összeg. Ennek a szolgának adósa egy társa száz dénárral, ami nagyjából három havi fizetés. Szolgatársa kérleli, hogy adjon időt, majd valahogy visszafizeti, de nem engedett belőle. Amikor a király megtudja ezt, haragra gerjed, hogy miért nem tudott irgalmas, nagyvonalú lenni szolgatársával, hiszen ennek a mérhetetlenül sokszorosát engedte el neki (vö. Mt 18,23–35). Ilyen atyai irgalmas szenvedéllyel van felénk Isten.

A harmadik szempont pedig egy egyszerű jézusi mondat: „Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat (…) Ha valaki szeret engem, megtartja igémet. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála.” (Jn 14,15.23) (…)

A teljes írás ITT olvasható.

Szerző: Bársony Árpád atya

Forrás: Bízd Rá Magad Média

Fotó (archív): Merényi Zita

Magyar Kurír