Teológiai-pasztorális fórum a szinóduson – A püspökök legyenek „testvérek és barátok”

Anna Rowlands professzor asszony, az Átfogó Emberi Fejlődés Szolgálatának Dikasztériuma tagja és a Durham Egyetem (Egyesült Királyság) Szent Hilda-tanszékének vezetője moderálta az előadók felszólalásait.

A tanácskozáson felszólalt Roberto Repole leendő bíboros (december 8-án kreálja bíborossá a Szentatya – a szerk.), torinói érsek és Susa püspöke; Gloria Liliana Franco Echeverri ODN (Ordo Mariae Dominae Nostrae, Miasszonyunk Társasága); Carlos María Galli, az Argentínai Katolikus Egyetem Teológiai Karának professzora; Matteo Visioli professzor, a pármai egyházmegye papja és Gille Routhier, a québeci Université Laval és a párizsi Institut Catholique ekkléziológia- és gyakorlati teológia professzora.

Anna Rowlands professzor asszony mutatta be az első vendéget, Carlos María Galli professzort, aki a püspökök személyét a „testvérek” és „barátok” kifejezéssel írta le. Hangsúlyozta, amit ő a II. Vatikáni Zsinat „újdonságának” nevezett: „a püspöki karban és a »mi, Isten népe« valóságában látta a világban zarándokló Egyház megvalósulását”. Ez egy olyan alap Galli professzor szerint, amely az Egyházban és az Egyházért elkötelezett püspök személyére ugyanazzal a „gyermeki méltósággal” tekint, mint annak népére. A „vezetés” különféle funkciókat foglal magában, mindenekelőtt az „igehirdetést” és a „tanúságtételt”. A végső célnak továbbra is „az egyéni és közösségi karizmák megkülönböztetésének kell maradnia az evangéliumi küldetés szolgálatában”.

A püspök példája mindig Jézus, aki képes „a szolgálat által kormányozni”. Az egyházi hatalom tehát nem rendelkezik „a karizmák összességével” – állapította meg Galli professzor. – A püspök „felügyelhet”, de nem „tehet meg mindent”. Ezért a delegálás képességét is szükségesnek tekinti, anélkül, hogy eltitkolná saját, személyes gyengeségeit. Galli professzor két kérdéssel zárta beszédét: „A püspököknek vannak tanácsadóik összetett gyakorlati kérdésekben, de vannak-e teológiai tanácsadóik?” és „A püspökök Istennek tartoznak elszámolással szolgálatukért, hogyan lehetnek elszámoltathatók Isten népe egészének?”

Roberto Repole érsek felszólalásában zsinati szövegekre hivatkozott, amelyek képesek a felszentelt szolgálatot „pontos kifejezésekkel” és „az Egyház szolgálataként” megfogalmazni. A felszentelt szolgálat azonban „nem jelenti azt, hogy független az Isten által rábízott nép részétől”. A torinói érsek egyetértett Galli professzorral abban, hogy a püspök alakját úgy ábrázolja, mint aki „képes összegyűjteni minden ajándékot, amit a Lélek ad”. Bár az ilyen kijelentések szinte „természetesnek vehetőek”, mégis a II. Vatikáni Zsinatnak köszönhetően valósultak meg, amely az átmenetet jelentette „a papságból – amelynek példaképe az Eucharisztiára és a felszentelt szolgálat felfogására tekintő papság volt – a felszentelt szolgálat három fokozatára osztott és az igehirdetésre, az ünneplésre és a lelkipásztori vezetésre irányuló felfogás” felé. Repole érsek megjegyezte, hogy ez egy „alapvetően ignáci” modell, amely Antiochiai Szent Ignácra utal. Mindazonáltal ez „a kis egyház püspökének modelljét” képviseli, amely egy olyan személy alakjában értelmezhető, aki „naponta vezeti a szentmisét”. Hangsúlyozta, hogy amikor egy ilyen elképzelést alkalmaznak a „különböző egyházi modellekre, akkor az rövidzárlatokat idézhet elő, amelyeket ez a szinódus fel tud oldani”.

Gloria Liliana Franco Echeverri nővér felszólalásában azt mondta a teremben jelen lévő püspököknek, hogy elhívásuk „szolgálóinkká és testvéreinkké” teszi őket. Arra kérte őket, imádkozzanak, „hogy sikerüljön Krisztus példájához igazodniuk”. Gloria nővér arra kérte a pásztorokat, hogy legyenek nagyobb mértékben befogadók terveikben, „anélkül, hogy időt vesztegetnének bürokratikus ügyekre”. „Ne hallgassanak el, ne temessenek el semmit” – kérte az apáca a bántalmazás drámai csapásaival kapcsolatban, hozzátéve, hogy „semmiféle visszaélésnek” sem szabad „kioltania a lelkipásztor hangját”. A püspök – folytatta Echeverri nővér – felkérést kap, hogy ereszkedjen le, és súgja oda közössége tagjainak: „Léteztek, fontosak vagytok.” Egy másik kérdés, amelyet érintett, az volt, hogy az egyházi tekintély ismerje a valóságot, amelyben működik. „Legyetek alázatosak, rendelkezzetek annak az alázatával, aki tanul.” Eljön az az idő is, „amikor elavultnak érzitek majd magatokat” – folytatta Gloria nővér. Mindazonáltal arra biztatta a püspököket, hogy „próbálják előmozdítani a hálózatokat, a kötelékeket és a kapcsolatokat”. Gloria nővér azzal zárta felszólalását, hogy visszatért a püspök mint „testvér” fogalmához: „Senki sem akadályoz meg benneteket abban, hogy jobban szeressetek, mint mi. Szóval kezdjetek hozzá!”

A negyedik meghívott előadó Gille Routhier professzor volt, aki üzenetében a püspök mint „testvér a testvérek között” természetére összpontosított. A püspökök funkciójáról szólva a professzor szerint több kifejezés is használatos, de ritkán szerepel a keresztény népre utalva a „vele”, a „benne” vagy a „között” szó. A püspök pozíciója „tehát nagyon összetett. Azonban sohasem szakad el attól a közösségtől, amelynek a vezetője”. Routhier professzor szerint a Lumen gentium „először Isten népét mutatja be, majd ezután beszél a püspökökről”. Ilyennek kell lennie „az Egyház szerkezetének: egy közösségnek, amelybe beillesztik a püspök alakját”. Amikor a püspök imádkozik, azt nem „a saját nevében”, hanem az egész közösséget is benne foglalva teszi.

Végül Matteo Visioli professzor emelkedett szóra a nagy előadóban. A „hatalom” fogalma állt beszéde középpontjában, a „rend” és a „joghatóság” dimenzióira bontva: az előbbi a szentségi cselekményekre, az utóbbi a kormányzási funkciókra utalt. Ennek a megkülönböztetésnek három következménye van, mondta Visioli. „Az alkalmazandó doktrínán túl” fontos „úgy gondolni a szolgálatra mint közös kormányzásra”. Következésképpen nem szabad „monarchikus” tendenciák felé hajlani annak ellenére, hogy „a rendek szentségének teljességével” ruházzák fel a püspököt. Másodszor, a püspöknek „lehet és kell” átruháznia a laikus hívőközösség megfelelő tagjaira a „felelősségteljes feladatokat az Egyház kormányzásában”. „Lehet és kell” – ismételte Visioli professzor. Hangsúlyozta, hogy a „hatalom” nem tarthatja vissza a püspököket attól, hogy „az átláthatóság logikájának megfelelően számoljanak el tetteikről”.

Ezután a közönség is feltehette kérdéseit. Galli professzor megemlített egy könyvet, amelyet egy „ismeretlen ekkléziológus” írt 1940-ben Ecclesiologo in divenire (A készülő ekkléziológia) címmel, amely előrevetítette, hogy a Lumen gentium hogyan fog „előreláthatatlan és óriási következményekkel járni az Egyház jövője szempontjából”. Az egyik pontosan a szinódus tapasztalata, amely a „kölcsönös meghallgatáson” alapul. Ebben az értelemben Galli professzor felhívta a figyelmet az „Isten és a mások meghallgatása közötti feszültség” jelenlétére. Ez egy olyan törés, aminek nem szabad léteznie. „Meg kell különböztetnünk az imában, a lelkiismeretünkben. Ebben az értelemben sok a tennivaló.” Galli professzor utolsó példája XXIII. János és II. János Pál pápa Ferenc pápa általi kettős kanonizációja volt.

Amikor a Vatican Media az „átláthatóságról” kérdezte Visioli professzort, az kifejtette, hogy ezzel kapcsolatban két szempontot kell figyelembe venni: „Az egyik az, hogy elmondjuk, számot adunk arról, amit csinálunk, és a motivációkról, valamint a kormányzás választásait illetően is. A másik, rejtettebb szempont, amely véleményem szerint megérdemli, hogy újra felfedezzük, minden hívő joga és kötelessége, hogy a püspöktől vagy a vezetőktől számonkérje döntéseik okait.” „És ez nem azért van, hogy vizsgálat alá vonják, vagy hogy kényelmetlen helyzetben érezze magát, hanem éppen ellenkezőleg, hogy eltávolítsuk a döntések meghozatalának magányától, amit egy püspök oly gyakran érez magával kapcsolatban” – magyarázta a professzor.

Ugyanebben a szellemben a professzor rámutatott a „más püspökökkel való osztozásra és párbeszédre”, hogy a pásztor megértse, mikor kell delegálnia és mikor kell tennie egy lépést visszafelé. „A megkülönböztetés soha nem egyedül történik, ez a szinódus erre tanít bennünket, és ezért minden kérdést, ami a »mikor tehetem meg« aspektust illeti, a megkülönböztetés megfelelő fórumára kell elvinni, ami az egyházi szeretetközösségé: a püspökök a püspökök között, illetve a püspökök Isten népével” – mondta Visioli professzor.

„A válasz – fejezte be Matteo Visioli reményteljes hangon – minden bizonnyal megérkezik.”

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News Facebook-oldala

Magyar Kurír