Tér, forma, gyülekezet – Fehérváry Jákó és Hartmann Gergely a templomépítészetről tartott előadást

Fehérváry Jákó elmondta, a Sapientián és a MOME-n, ahol Hartmann Gergely tanít, tartottak már együtt szabadon választott kurzusokat a templomépítészetről. Mostani előadásuk kontextusát az adja, hogy tíz éve készült el a pannonhalmi bazilika belső felújítása.

Hartmann Gergely maga is a pannonhalmi gimnáziumba járt. Építészként az első munkája az volt, hogy fel kellett mérnie a pannonhalmi bazilikát az átalakítást tervező John Pawson számára. Kiemelte, 2005 óta a pannonhalmi építkezések és főként a bazilika belső átalakítása viszonyítási pontjai úgy a nemzetközi, mint a hazai kortárs építészetnek.

A két előadó elsőként a közösségre fókuszáló templom téri előzményeit ismertette.

Az első keresztény templom a szíriai Dura-Európosz város háztemploma a 3. századból: egy ókori római átriumos ház átalakítása. Az első keresztények házaknál gyűltek össze a liturgia megünneplésére, ahol megtörték a kenyeret. Az, hogy otthon ünnepelték a liturgiát, mely az az étkezés köré szerveződik, zsidó gyökerekre vezethető vissza. Az utolsó vacsorának sem a templom, hanem a családi ház adott keretet. Az említett szíriai háztemplom egy heterogén tér, ahol külön helye volt a gyülekezetnek, a közösségvezető lakhelyének és a keresztelésnek. Ebben az időben a keresztény vallást még nem lehetett szabadon gyakorolni a Római Birodalomban.

A milánói ediktummal a keresztények létszáma elkezdett növekedni, közösségeik már nyilvánosan működhettek, így egy más léptékű épülettípust kerestek. Nem a korábbi pogány kultuszhelyeket választották, hanem egy semleges középületet, a bazilikát, mely a császárkorban minden városban megtalálható volt a világi gyülekezet tereként. A keresztények ezt a térformát alakították át a saját rítusuknak megfelelően. A kórus tere a szolgálattevők helye volt már ekkor is, elkülönített tér, ami szinte beúszik a templomhajóba. A római Szent Szabina-bazilikában megjelent egy szentélyt körülölelő alacsony fal, mely ekkor még a szerepek elválasztására szolgált, nem a hierarchia kifejezésére. Az evangélium és a szentlecke felolvasásának helye kifejezetten zsilip volt a gyülekezet felé. A hívők álltak a templomban, mint ahogyan ma az ortodox templomok zömében.

E két előzmény ismertetése után nagyot ugrottak időben az előadók, és felvázolták a 19. század egyházi építészetének és liturgiájának jellemzőit.

A 19. századra már nem igen tudott lépést tartani a templomépítészet a világi építészettel. Ez az első olyan évszázad, amikor nem az Egyház vitte előre az építészet ügyét. Ugyanakkor nem érezte alkalmasnak a pályaudvarok, vásárcsarnokok formavilágát, így inkább a régi stílusokhoz nyúlt vissza. Az egyházi építészet egy elkülönülő zárt világ volt. A nagyvárosi szövetben próbált elhelyezkedni, de már nem tudott olyan módon, mint ahogyan a barokk korig képes volt.

A liturgikus mozgalom a 1830-as években indult el a Római Katolikus Egyházban az istentisztelet újrafelfedezésével. Addig a vallásos élet a klérus feladata volt, a hívek jámborsága levált erről. A szentélynél a híveknek háttal álló pap mormolt valamit latinul, a nép pedig közben rózsafüzért imádkozott. A mozgalom szerint a liturgia minden keresztény ember lelki életének az alapja. Ehhez akarták visszavezetni a híveket a liturgia gesztusainak magyarázatával, szövegeinek népnyelven való ismertetésével.

Az Egyház a fiatalokat sem tudta megszólítani. Az 1920-as évektől Romano Guardini éppen ezért Rothenfelsbe szervezett találkozókat nekik, oldottabb légkörben. A középkori vár lovagtermét és kápolnáját Guardini felkérésére Rudolf Schwarz építész alakította át. A fehérre festett térbe csupán húsz-harminc fekete sámli került, amit a közösség máshogyan helyezett el egy szentmisére, egy kóruselőadásra, felolvasásra, vagy körben való megosztásra. Ezt az ifjúsági mozgalmat a nácik aztán betiltották, de addig nyaranta együtt voltak, és a húsvétot is együtt ünnepelték. Romano Guardini számára fontos volt a közös liturgia. Szerinte az istentisztelet nem egy önmagában értelmezhető cselekmény, hanem az emberi létezés számos dimenziójához köthető valóság. A liturgia nem leválasztható a hétköznapi életről, ugyanakkor a hétköznapi dolgoknak is van szakralitásuk.

Aachenben épült meg a Fronleichnamskirche, melyet „Isten gyárának” csúfoltak, hiszen a funkcionális építészet a gyárépítészetet juttatta az emberek eszébe. Az 1930-as épület belső terében Rudolf Schwarz olyan térelrendezéssel él, ami az „úttemplom” (Wegkirche) nevet kapta. Ez a hosszúkás templom elterjedt az európai templomépítészetben, ilyen például a városmajori és a pasaréti templom is, illetve John Pawson csehországi, Nový Dvůr-i trappista monostora, mely a pannonhalmi bazilika felújítását inspirálta.

Ugyanakkor már a II. Vatikáni Zsinat előtt létrejöttek olyan terek, amelyek a pannonhalmi átalakítás előzményének tekinthetők. Hans van der Laan bencés szerzetes és építész 1955 és 1986 között építette meg saját monostorának bővítését, ebből a templom még az ötvenes években elkészült. Ennek oltára bekerült a tér centrumába, így azt ülik körül a szerzetesek a stallumokban.

Egy másik építész, Martin Weber a saját maga által tervezett templomokon vezette végig a folyamatot, tíz év leforgása alatt hogyan került az oltár a templom centrumába. Az ő rajzain is látszik, hogy a kórus is egyre inkább az oltár köré szerveződik. A szolgálattevők így közel kerülnek a szentmise középpontjához: már nem a háttérben, hanem liturgikus aktorokként vesznek részt a szentmisén. Ahogy az oltár e változások során egyre inkább körüljárhatóvá válik, úgy az oltár körül álló közösség is egyre inkább részt vesz a liturgia végzésében.

Emil Steffann templomépítészeti munkássága nagy hatással volt a II. Vatikáni Zsinat után épült templomok tereire. Ő az úttemplom terét ridegnek és monumentálisnak tartotta, így az alázatosabb, kevésbé monumentális, emberközelibb tér és anyagok mellett tört lándzsát. Müncheni Szent Lőrinc-templomában az oltárt három oldalról veszik körül a hívek, a korlátok teljesen megszűnnek.

A melki diákkápolnát Ottokar Uhl alakította át az 1960-as évek derekán már a II. Vatikáni Zsinat kívánalmai szerint. Ebben az igeliturgia egyenrangúvá válik az áldozati liturgiával, és fontos a közösség jelenléte. Ugyan ez még csak kísérlet volt, később számos templomot alakítottak át úgy, hogy kétfókuszú communioteret hoztak létre az oltárral és az ambóval.

A pannonhalmi Szent Márton-bazilikát már régóta fel akarták újítani, hiszen a templomtér számos elemében heterogén volt, és az ideiglenesség benyomását keltette, így az elmozdítható oltár vagy a kinyitható székek is. A hetvenes és a kilencvenes években is nekifutottak a templom átalakításának. Végül 2007 körül jutottak el oda, hogy felkérték John Pawsont a tervezésre, akinek Gunther Zsolt volt a magyar partnere.

A pannonhalmi bazilika egy nyugatról kelet felé emelkedő terű, erősen tagolt, háromhajós, szűk, magas templom. A szerzetesek szerették volna megjeleníteni valamiképpen, hogy ez egy bencés templom, és a rend vendégfogadó. Ugyanakkor szerették volna azt is, ha a tengelyesség kifejezi, hogy úton van az Egyház. Így a nyugati torony alatti térben kapott helyet a keresztelőkút, a keresztény élet kezdete; a templom mértani közepébe, a hívek helye és a szerzetesi stallumok közé helyezték az oltárt, mely összeköti a közösséget és a híveket, az eget és a földet. A felső rész, a szentély eszkatologikus távlatot ad keresztény életünknek.

A többszintű teret az anyagok használata is összefogja. Fehér süttői mészkő adja a liturgikus tárgyak alapját. Ahol a szent cselekménnyel érintkezik a tárgy, ott fehér ónix jelenik meg: így az ambó felső részén, a keresztelőkút felső elemén. Maga az oltár tömör ónixtömb, de ebből az anyagból vannak a szentély ablakai is. Az ónix megjelenik a Teremtés könyvében, mint az éden egyik köve, és a Jelenések könyvében is, mint az égből alászálló Jeruzsálem anyaga.

Az előadás végén láthattuk a felújított pannonhalmi templombelsőt különböző funkciókban, zsolozsma, szentmise, örökfogadalom vagy koncert alatt. Az előadást követően az előadók a hallgatóság kérdéseire válaszoltak.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír