Teremtésvédelmi kalendárium – Alattunk a Föld, fölöttünk az Ég…

Nyári szentmiséken mindig megújuló örömmel tekinthetünk az oltár virágdíszeire. Ilyenkor szinte minden héten más a látvány, ahogy sorban nyílnak ki a kertek virágai. Újra érezzük a júniusi liliomillatot, de most már a hatalmas zöld levelekkel szétterülő árnyliliom virágából árad fölfelé, a dáliák furcsán oldalra hajtják óriási, törékeny virágfejüket, de a legszebbek talán a kardvirágok. Három, néha öt virág is kerül a vázába, legyező alakban szétterítve, és pár óra múlva nagyon érdekes jelenségre csodálkozhatunk rá. A középső virág sudáran, szálegyenesen áll, az oldalsók azonban nem békélnek meg a helyzetükkel, a virágszár bimbós, még hajlékony része meggörbül, hogy felfelé emelje legalább az utolsó virágokat. Vasárnap estére a nagy műgonddal összeállított virágdíszből mint a gyertyák, úgy emelkednek ki mind. Itt nem arról van szó, hogy a fényt keresik, mint a Nap után járó körömvirág, tavasszal a tulipánok, vagy a napraforgó még zöld, zárt csillagbimbói, hiszen

éjjel, a sötétben nincs iránya a fénynek, a „fölfelé” ebben az esetben azt jelenti, hogy a Föld középpontjához képest pontosan ellenkező irányba törekednek a virágszárak.

A templom csendjében aztán ez így is marad, de a kertben még nehezebb dolga van a magasra növő virágoknak. Ha egyszer megdönti, összekuszálja őket a szél, és megpróbálják legalább a szár végét újra függőlegesre állítani, jöhet oldalról egy újabb lökés, és teljesen elfekteti őket, még a sárba is ragadhat a nagy gonddal dédelgetett virág. A sűrűn burjánzó vadmurok túl hosszúra nyúlt szárai is sokszor majdnem vízszintesen elfekszenek, és onnan próbálkoznak az utolsó virágernyők kiemelésével.

A levendulák, a hegyi csombor, a réti füzény hajtásai, úgy tűnik, a fény után törekedve próbáltak még májusban kijutni a szőlőlugas árnyékából, azért dőltek meg ennyire, de a virágfüzér vége már újra megpróbálja a függőleges irányt felvenni.

Persze augusztusban csak a gondosan öntözött virágoskertből vihetünk a vázába virágot, hiszen a rétek világa sokfelé már szalmasárgára száradva várja az őszi esőket. „Eső, eső, eső, mondták az emberek, és az égre néztek, mint mindig, ha kérni kellett, mint ahogy mindig a földet nézték, ha adni kellett volna…” – írja Fekete István, és ez nagyon elgondolkodtató. Valóban, mit keres az ember maga fölött, miért érzi úgy, hogy az oltár virágai is jól teszik, ha felfelé törnek, akár a gyertya lángja, és az imádkozó ember is az Úrhoz emeli fel a szívét?

A tíz éve elhunyt templomépítő mester, Makovecz Imre gondolataiban talán találhatunk választ ezekre a tűnődésekre. Vagy az ő válaszai is inkább kérdések,  melyeket szabadon továbbgondolhatunk a virágok csodáin szemlélődve?

Isten léte evidens. Nézzen meg egy falevelet! Hogyan lehet ilyet tervezni? Szimmetrikus minden, s mégis egyedi. Milyen szellem az, amely mindezt fenntartja és kormányozza?

Mert a rendszer működik. Hacsak le nem téped a levelet, az örök törvények szerint nő meg. Jelen van egy állandóan megújuló, kreatív, felfoghatatlan színvonalú, befoghatatlan méretű világ, amely nem valahol van, hiszen én is belőle vagyok, ahogy a kutya, a hernyó, a lepke, a felhő meg minden létező. Mindig fölfele mutogatunk, amikor a Jóistenről beszélünk, ami mókás, mert közben Ausztráliában is fölfele mutogatnak, ami ugye épp az ellenkező irány. Pedig ha Istenről beszélünk, körbe kellene mutatni. Ott van mindenben, bennünk is...”

Amikor az embergyerek óvatosan imbolyogva először kiegyenesedik, ugyanazt az egyensúlyi helyzetet keresi, mint a növény, talpa alatt a Föld középpontja, és ezzel az erővel szemben áll meg a lábán, egyre szilárdabban.

Testi mivoltunkban mi is geocentrikus világban élünk ezen a törékeny bolygón, az élők csodálatos birodalmában, alávetve a természeti törvényeknek, de nekünk – egyedül a teremtmények közül – szabadságunk is van, tovább formálni a világot.

A növény megszilárdult szárrészei, megrakva a maghozásra készülő, érőfélben lévő termésekkel már nem tudnak igazodni az új helyzethez, ez már a múlt. A bimbókkal teli zsenge hajtásvégek önmagukban még gyengék, esendők, ez a jövendő, de a kettő között, az örök jelenben mindig ott van az esély az irányváltásra. Igaz, minél jobban elfeküdt a szár, annál erőteljesebb mozdulatra van szükség, hogy újra fölfelé nyújtózkodjon, de a növény nem tétovázik, mérlegel, nem keres kifogásokat, amint „felismeri” az új kihívást, azonnal megkezdi a korrekciót.

Az egyre látványosabban megtapasztalható klímaváltozás az embert is változtatásra sarkallja. De hát érdemes még bármit is tenni a jövő nemzedékért, nem késtünk el máris végzetesen?

„Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra” – figyelmeztet a szabadsággal együtt kapott felelősségünkre Weöres Sándor. Igen, az ember mindig a földet nézi, ha adni kellene, illetve a mai helyzetben éppen feladni a megszokott kényelemből, túlfogyasztásból. Mégis a virágok konok optimizmusa példázatként áll előttünk, hogy minden nehéz helyzetből van kiút, ha valóban Isten országának építésén fáradozunk…

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír