Teremtésvédelmi kalendárium – Álom hava

December igazán különös elnevezést kapott a régi magyar hagyományban. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy előtte jár az enyészet hava, utána pedig majd a fergeteg hava köszönt be. A fagyos földben kint lapuló magok, gyökerek, gumók, a kopasz fák valóban mély álomba merülnek ilyenkor, mintha tudomást sem vennének a külső világról. Az élet ereje azonban megtartja őket, és

minden, amivel az enyészet nem bírt, az titokban, számunkra láthatatlanul már a tavaszi újjászületésről álmodik, hiába várnak még ránk kemény téli hónapok…

De addig is, az adventi készülődés során csöndes örömmel szemlélhetjük a távoli trópusi tájakról származó mikulásvirágok vidám átváltozását. Nyáron a kertben szépen megerősödtek a tavalyi karácsonyról maradt növények, frissen zöldellő fácskává cseperedtek. Ha sikerül olyan helyen tartani őket ősszel a lakásban, ahol nem gyújtunk villanyt esténként, és így legfeljebb csak 12 órán át kapnak természetes fényt, megjön a kedvük újra a virágzásra, hiszen őshazájukban, Mexikóban is hasonlóak a fényviszonyok. December elején még csak az apró bimbók kezdeményeit találjuk meg a hajtáscsúcsokon, a levelek átszíneződése mégis már hetekkel a virágzás előtt megindul, hogy időre elkészüljön a színes levelekből formálódó karácsonyi virágcsillag.

De mi készteti erre a különös átváltozásra a leveleket? A mikulásvirág szirom nélküli, külön porzós és termős virágai aprók, jelentéktelenek, és furcsa, kissé torz virágzatba rendeződnek, amit a botanikusok külön névvel illetnek, ez a cyathium. A virágos növények története körülbelül százötvenmillió éves, rengeteg csodálatos forma, különleges megoldás született meg ennyi idő alatt, de az nagyon különös, hogyha a fejlődés során a szirmok, a színes virágtakaró levelek egyszer már elcsökevényesedtek, a történet már visszafordíthatatlan. Amikor újra szükség lenne rájuk, a növény inkább a lomblevelek szintjére lép vissza, azokból formál csalogató, színes „szirmokat”.

Vajon hogy születnek meg ezek a különleges megoldások, ki álmodja meg az új formákat, mi dönti el, hogy egy növényfaj sikeresen elterjed-e, és hogy tud a változó körülményekhez új ötletekkel kísérletezve alkalmazkodni?

És honnan kapja meg a szabadságot, hogy a lomblevelek, virágszirmok, csészelevelek szintjei között is átjárva öntheti formába új ötleteit?

Igen, valóban úgy tűnik, hogy van a virágos növények fejlődéstörténetének egy csodálatos íve. Valahol talán a boglárkák, pünkösdi rózsák, hunyorok, a borzaskata gyermeki egyszerűségével indult el a fejlődésük, és elérte a tökéletes harmóniát a rózsákkal. Később a virágzat elkezdett tovább bonyolódni, ernyőkbe, kunkorokba, füzérekbe rendeződni, a szirmok összeforrtak apró kelyhekké, a sugaras szimmetria kétoldalivá alakult, aztán végül eljutott a fejlesztés a fészkes virágzathoz, beépítve szinte minden ötletet, amivel addig a többiek próbálkoztak a megporzók csalogatására, a termések terjesztésére. Közben sok növénycsaládban látjuk, hogy a virágok visszatérnek a szélbeporzáshoz, elvesztik színes szirmaikat, elmarad az illat, és felmondják az együttműködést a rovarvilággal, nem termelnek többé számukra nektárt sem…

Ez a fejlődés nem egyenes vonalú, hiszen a maga nemében a liliom, a fügefa, a fagyöngy, de még egy búzaszál is tökéletes alkotás, ezek semmiképpen nem zsákutcái valamiféle ésszerűsítési törekvésnek, inkább egy ragyogó mozaik apró ékkövei, ami egy csodálatosan sokszínű világot jelenít meg a szemlélődő, ámuldozó ember számára.

A mikulásvirág egy egészen más világrész, egzotikus idegen égtáj szülötte, ezért is ilyen vonzó számunkra különleges megjelenése, de mégis felfedezhetők a virágszerkezetében olyan vonások, amelyek a nálunk élő kutyatejfélékkel való rokonságára utalnak. Weöres Sándor szavaival: „Mind más, de látod a közös jelet: egyazon gond szabta köntösüket.”

A környezethez való alkalmazkodás kényszeríti ki egymástól távoli földrészeken élő növényekben ennyire hasonló megoldások megszületését? Vagy mindvégig munkálkodik rajtuk a Tervező?

Teremtés vagy evolúció? Az utóbbi évszázadok nagy vitájában lassan közeledik a megbékélés, a minden hívő, gondolkodó ember számára elfogadható elgondolás.

Sipos Imre SJP szerzetes pap, biológus így ír erről: „A keresztény teológia szerint a teremtés időben tovább folytatódó folyamat: creatio continua. Mai felfogásunk szerint csak így értelmezhető az a léttöbblet-növekedés, amelyet az újabb struktúrák megjelenésekor észlelünk. Az egész evolúcióra és az emberré válás folyamatára is érvényes, hogy valójában számunkra csak visszafele nézve értelmezhető, iránya »felülről« válik érthetővé… A földtörténet során megtörtént események véletlenszerűnek, kiszámíthatatlannak tűnnek, az évmilliók, évmilliárdok múlása megfelelő távlatból mégis megláttatja az Értelmet bennük. Elég kellene, hogy legyen föltekintenünk a csillagos égre ahhoz, hogy megértsük: Isten előbb szeretett minket, mint hogy vagyunk” (Sipos Imre SJP: Az evolúció misztériuma).

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír