Teremtésvédelmi kalendárium – Fenntarthatóság, fenntarthatatlanság, oktatás

Elrepült a nyár, és a beköszönő ősz a legtöbb diák bánatára újra kitárta az iskolák kapuit, a röpke két hónapra kiürült termek ismét gyermekzsongástól hangosak. A tanévkezdés apropóján a fenntarthatóság és oktatás ellentmondásain töprengtem.

Egyre több olyan diák van, aki úgy gondolja, hogy az iskolarendszer nemhogy nem készít fel a jövőre, hanem egyenesen az iskolába járás veszélyezteti a jövőt…” (Varga Attila, ELTE PPK Fenntarthatóság és Pszichológia Kutatócsoport)

Vajon miért gondolják így? Hiszen kifejezetten örömteli, hogy néhány éve a középiskolákban a fenntarthatóság külön tantárgyként bevezethető és két éve érettségi tárgynak választható. Az ehhez készült Zöld Föld tankönyvnek idén elkészült az 5–6. osztályosok számára írt változata is. Környezeti nevelési stratégia kidolgozása az iskolák pedagógiai programjában pedig már 2004 óta kötelező elem. Ugyanettől az évtől lehet pályázni az Ökoiskola cím elnyerésére (a nemzetközi Ökoiskola Program és Hálózat 1986-ban indult) és mára hazánkban több mint ezer iskola büszkélkedhet ezzel a címmel. Ökoiskolában tanul a magyar diákok közel 30%-a. Sőt, az elmúlt tanévben az egyházi iskolák a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Caritas in Veritate Bizottsága és a Katolikus Pedagógiai Intézet kezdeményezésére már Teremtésvédő Iskola címre is pályázhattak. Nagy múltra tekint vissza, 33 évvel ezelőtt alakult a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület, munkatársai azóta dolgoznak elkötelezetten a környezeti tudatosság és felelősség növelésén számos más zöld civil szervezettel együtt. Mindez csak néhány kiragadott példa a fenntarthatóság eléréséhez az oktatás területén tett lépésekből, amely mögött rengeteg elkötelezett ember lehetetlent nem ismerő, áldozatos munkája áll.

A több évtizednyi erőfeszítés ellenére az elmúlt harminc-negyven esztendőben az iskolából kiröppenő újabb és újabb generációk életvitele mégis tovább távolodott a fenntarthatóságtól.

Elég csak ránézni arra, hogyan változott meg ez idő alatt az életünk. Hogyan változott az autók vagy a hűtők mérete, a megtett kilométerek vagy a háztartásban található eszközök száma. Azelőtt az áruk hányada érkezett a világ távoli szegletéből, és milyen ez az arány ma. Vagy a nap hányad részét töltöttük elektromos pórázon függve és milyen ez az arány ma. Pedig már az én gyermekkoromban (a 70-es, 80-as években) túlléptük Földünk eltartóképességének határát. Ahhoz pedig, hogy a jelenlegi erőforrásigényünket fedezni tudjuk, mára már 1,8 Földre lenne szükségünk, ha nem vennénk el többet a természettől, mint amennyit meg tud újítani. A hiányzó 0,8 Földet a természeti tőke pusztításával fedezzük, ami biztosan nem a fenntarthatóság irányába mutat.

Azonban mivel mindenkinek az a normális, amibe beleszületik, ezért a fiatalok számára (és a hedonista adaptáció révén még az idősebbek számára is) ez a fenntarthatatlan bőség és a határtalan mobilitás a normális. Az ifjabbaknak nincs, nem is lehet képük egy szerényebb életvitelről.

„Azokban az országokban, amelyeknek a legnagyobb változtatásokat kellene végrehajtaniuk fogyasztói szokásaikban, a fiatalok új ökológiai érzékenységgel és nagylelkű szellemiséggel rendelkeznek, és néhányan közülük csodálatosan küzdenek a környezet védelméért, de olyan erősen fogyasztói és jóléti közegben nőttek fel, amely megnehezíti más szokások kialakítását.” (Laudato si’ 209.)

Egyszerre trendi a fenntarthatóság, és számtalan abszolút fenntarthatatlan szokás is. Ez az ellentmondás az oktatási rendszerünkben is megjelenik, hiszen „A fenntarthatóságra nevelést célként elfogadja minden oktatási rendszer, de anélkül, hogy egyéb céljait módosítaná, és ez addig a paradoxonig vezet, hogy

a legfenntarthatatlanabbul működő országokban a legerősebb a fenntarthatóságra nevelés.” (Carl Lindberg)

Minden oktatási rendszer legalapvetőbb célja a társadalom értékeinek és műveltségének továbbadása. A probléma, hogy ez a műveltség ma nem a természettel való harmonikus együttélés és együttműködés lehetőségeit, hanem a természet manipulálásának és kizsákmányolásának tudását jelenti elsősorban.

Az oktatás másik – az előzőtől elválaszthatatlan – célja a jövő generációinak felkészítése a társadalom életében való részvételre, amely ma mindenekelőtt a gazdaság számára szükséges emberi erőforrás és a társadalmi rendszert hatékonyan működtető munkaerő biztosítását jelenti.

Egy olyan gazdaság további pörgetésére készítjük fel a diákokat, amelyre Ferenc pápa azt mondta, hogy: „Ez a gazdaság öl, ez a gazdaság kirekeszt, ez a gazdaság elpusztítja a Földet!”

Amíg az oktatásunk annak a társadalmi-gazdasági rendnek a folytonosságát hivatott biztosítani, amely a szakadék szélére juttatott minket, addig nem meglepő, hogy „Minél magasabb az oktatás mai, konvencionális értelemben vett színvonala, annál nagyobb mértékű a környezet rombolása” (Varga Attila, Carl Lindberg tanulmánya nyomán).

Ily módon veszélyezteti az iskolába járás a jövőt.

Daniel Quinn író az uralkodó kultúrát áramló folyóhoz hasonlítja.

A természet- és környezetvédelem, a fenntarthatóság praktikái a folyómederbe szúrt botok, amelyek fékezik az áramlást, vagyis mérséklik kultúránk károkozását, de az továbbra is a pusztulás felé halad, csak valamivel lassabban hömpölyög.

A valódi fenntarthatósághoz az áramlás irányának megváltoztatására, kultúránk teljes újragondolására lenne szükség. A fenntarthatóságra nevelésbe fektetett rengeteg energia és erőfeszítés sem érheti el addig a célját, amíg a tanterv egyéb célkitűzései nem kerülnek összhangba az előttünk álló feladatokkal, az egyre mélyülő polikrízisre adandó válaszunkkal.

Az UNESCO-ban már 2017-ben felhívták rá a figyelmet, hogy „az oktatási intézmény összes folyamatát a fenntarthatóság alapelvei szerint kellene tervezni”. Egyházi intézményekre lefordítva:

az egyházi intézmény összes folyamatát a teremtésvédelem alapelvei szerint kellene tervezni.

Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, még hosszú út áll előttünk.

Idén

a közelgő teremtés hetének középpontjában az elbukás, megtérés, újjáteremtés áll. Meggyőződésem, hogy a valódi fenntarthatóság elérése csak ezeken a lépcsőfokokon végiglépegetve lehetséges.

Nem ugorhatjuk át az elbukás beismerését, a rendszereinkbe épített bűnök, például annak a felismerését, hogy az a kényelem és bőség, amelyben ma élünk „sokak elszegényítése, halála, egészségkárosítása árán keveseknek jót hoz” (Pataki György közgazdász). Csak az őszinte szembenézés és megbánás vezethet el ahhoz a mély, belső átalakuláshoz, amit megtérésnek hívunk, és amely képessé tesz bennünket arra, hogy elengedjük a fenntarthatatlan, és helyébe álmodjunk egy Istennek tetsző, valóban fenntartható világot.

„Végül kiárad ránk a Lélek” (Ézs 32,15) – szól az idei teremtés heti mottó. 

Szerző: Jaczenkó Edit

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír