Teremtésvédelmi kalendárium – Fergeteg hava

„Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
… Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő….”
(Petőfi Sándor: A puszta, télen)

1848 januárjában írta Petőfi ezt a gyönyörű tájleíró költeményt. Érdemes újra elővenni, végigolvasni a csöndes téli estéken. Közben azon is elgondolkodhatunk, hogy micsoda zord, hóviharos, fagyos telek lehettek abban az időben! Nem véletlenül kapta a január a „fergeteg hava” elnevezést a régi magyar hagyományban…

1848-ról azt is tudjuk, hogy március 15-én esett az eső, ahogy az egy rendes kora tavaszi naphoz illik. A pár évvel korábban íródott János vitéz kezdősorai viszont arról tanúskodnak, hogy akkoriban a nyári nap sugára ugyancsak tüzesen sütött le az ég tetejéről. Hogy ez mennyire jellemző volt azokban az esztendőkben, azt a Toldi első sorai is igazolják, Arany János hasonlónak írta le a korabeli nyarakat, a kopár szik, a tikkadt szöcskenyájak, a kiszáradt rétek képe szemléletesen tudósít erről. Igazi kontinentális éghajlatnak tűnik, amit őseink a 19. század közepén megéltek, hosszú, hideg téllel, száraz, meleg nyári napokkal.

Bizony, sokat változott azóta az időjárásunk! A rendszeres meteorológiai mérések alig százötven éve kezdődtek Magyarországon, és a nagy változékonyság, a sok szélsőséges jelenség mellett egyre gyorsuló ütemű melegedést mutatnak az adatsorok. Igaz, ezt a mindennapokban nem éljük meg ilyen látványosan. Vajon mi ennek az oka?

Elmozduló viszonyítási pontnak nevezi David Attenborough azt a jelenséget, hogy csupán a saját korunk megélt tapasztalatait vesszük alapul, ha a világot szemléljük, ezért nem tudjuk az éghajlatváltozás tényét sem reálisan érzékelni. Igaz ez a biológiai sokféleség erőteljes csökkenésére, a mezőgazdasági művelési módok, az egész Kárpát-medence termőtájainak gyökeres átalakulására, a városok növekedésére, az aszfalttal, betonnal borított úthálózatok sűrűsödésére is.

Ha azonban Petőfi nagy tájleíró verseit tekintjük viszonyítási pontnak, és ilyen szemlélettel újraolvassuk a Tisza, az Alföld korabeli leírását, valóban megdöbbentő a változások mértéke.

Azért a naplemente látványa csak megmaradt, gondolhatnánk, ugyanolyan, mint akkoriban volt. Igaz, a fiatal forradalmár, a lánglelkű költő kiűzött királyt lát még a láthatár mögé bukó napkorongban is, hiszen az ember ugyan azt nézi, ami a szeme előtt van, de azt látja bele a képbe, ami a gondolatai között éppen formálódik…

„Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.”

De mi ez a talányos leírás, mit jelent az, hogy a nap visszapillant a föld pereméről? Egy különleges fényszórási jelenség okozza, hogy a látóhatár szélére érve a napkorong sokszor szinte ellaposodik, mintha megállna pár percre a süllyedése, és utána nagyon hirtelen tűnik el a horizont alatt.

Arany János, amikor az öreg Toldi vitézről szóló történetét kezdi, ugyanezt a jelenséget írja le, de mennyire más lelkülettel.

„Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek: „benneteket várlak!”
Megrezdűl a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre.

Így pihent akkor is; így tekinte vissza;
Síma volt a mező, a menny pedig tiszta;
Milliom kis naptól ragyogott a mező:
Akárhova nézett, csak azt látta: ez ő!
Itt egy tócsa tükrén, s felvetődő halán,
Ott egy kis bogáron, s a gyep pókfonalán,
Mindenütt, mindenütt, meddig szeme kilát,
Láthatá a vén nap önnön ia-fiát…”
(Arany János: Toldi estéje)

Milyen gyönyörű ez az élettel teli mező, ahol minden apró lény a nap utolsó sugarait tükrözi vissza! De részben el is nyeli, felhasználja a belőle nyert energiát, növekedésre, mozgásra, építkezésre, lebontásra, aztán mire elpusztul, maradványaival a termőtalajt gazdagítja. Igen, az egész földi élet napenergiával működik…

Végső soron a szél erejéből, a folyók vizéből nyerhető energia is a napból származik, csakúgy, mint a szénben, az olajban tízmillió évekkel ezelőtt elraktározott készletek. A kukoricából, repcéből, napraforgóból kinyert „bioüzemanyagok” előállítása pedig sokszorosan a napenergiára van alapozva, hiszen a műtrágyagyártáshoz, a talajműveléshez, a betakarításhoz is fosszilis energiát igényel, az élő növény pedig asszimilációja során közvetlenül hasznosítja a napfényt. Valóban ennél észszerűbbnek tűnhet közvetlenül napelemekkel begyűjteni a területre jutó sugárzást… Vagy mégsem ennyire tiszta ez a megoldás?

„Hol azelőtt ember szántott, nyúl futott, most kóró se integet,
csak fények-árnyak közönye tagolja a teret…”
(Weöres Sándor: Rongyszőnyeg)

Az épületek, üzemcsarnokok tetején elhelyezett napelemekkel talán nincs is akkora baj, de újabb földeket kivonni a művelésből erre a célra talán nem volna szabad, vagy csak olyanokat, amelyeket amúgy sem használnak igazán fölművelésre. A termőföld valós értéke jóval több, mint csupán a felületére érkező napsugárzás energiatartalma! Részlegesen megújuló, nagyon gyorsan kimeríthető természeti erőforrás az évmilliók alatt keletkezett, humuszban gazdag, élő talaj.

Vajon ha ma tekint vissza az égi határról alkonyatkor „bátyánk-urunk, a Nap”, hogy vélekedik az embernek erről a furfangos találmányáról, a napelemparkról, a magastechnológia és a természet fura találkozásáráról a „tiszta energia” lelőhelyéről? És mennyi mindent kérdezhetne még.

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír