Teremtésvédelmi kalendárium – Földben gyökerezve

Növényvakságnak (plant blindness) nevezik azt a modern társadalomban általános jelenséget, hogy hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni és alábecsülni a környezetünkben élő növényeket, képtelenek vagyunk felfogni a növényeknek a földi ökoszisztémában és az emberiség életében betöltött alapvető, nélkülözhetetlen szerepét. Díszletként, háttérként, köretként tekintünk rájuk, nem létfeltételként. De nemcsak a növények, hanem valójában az élőlények szinte valamennyi csoportja jócskán alulreprezentált az átlagember érdeklődési körében és ismeretanyagában ahhoz a szerephez képest, amit az életünk biztosításában játszanak. Nem vagyunk tudatában, hogy a fajok sokfélesége a földi életünk alapja, hogy a minket körülvevő élő és élettelen környezet szerteágazó kapcsolatrendszere, az élőlények millióinak összehangolt munkája teremti meg és tartja fent az életünk feltételeit a Földön. Hogy mindez az isteni terv része, a Teremtő gondoskodó szeretetének megnyilvánulása. A világban leginkább elkülönült elemeket észlelünk, a közöttük levő kapcsolatokat és az összefüggéseket alig, és megfeledkeztünk mély beágyazottságunkról is a természet szövetébe. Egyfajta „kollektív amnéziában” szenvedünk.

A növényvakság és a természet egészének alulértékelése, valamint az ember természettől független létezőként megélése, bár ma általános, korántsem volt mindig jellemző fajunkra, sőt ma sem minden emberi közösség sajátja.

Elszórtan fellelhetők még olyan elszigetelt őslakos törzsek, amelyek élete az emberek és a föld közötti felelősségteljes kapcsolaton és kölcsönösségen alapszik. Az ilyen őshonos kultúrákban az anyaföld szent hely, a rajta átfutó patakokkal, folyókkal, a belőle sarjadó, virágzó élettel az emberek identitásának elválaszthatatlan része. (Néhány napja, augusztus 9-én volt a világ őslakos népeinek nemzetközi napja.)

Érdekes, hogy a mi hitünk és sok őshonos kultúra teremtéstörténete szerint is az ember jelent meg utolsóként az élőlények sorában. Ugyanakkor míg a mi kultúránk ezt úgy értelmezte, hogy az ember – mint a teremtés koronája vagy az evolúció csúcsa – minden más fajnál fejlettebb és feljebbvaló, addig az őshonos kultúrákban az emberekre gyakran mint a legkisebb testvérekre hivatkoznak.

Úgy gondolják, hogy mivel az emberek töltötték a legrövidebb időt a Földön, így ők rendelkeznek a legkevesebb tapasztalattal az életről, ezért nekik kell a legtöbbet tanulniuk.

Tanítóinkat pedig a Földön hosszabb ideje élő, így többet megélt, többet megértett fajok között kell keresnünk, tőlük kell útmutatást kérnünk.

A mi népmeséink is őriznek valamit ebből a szemléletből, hiszen számtalanszor segítik ki különböző állatok a mesehősöket próbatételeik során. Olyan állatok, amelyekkel az adott hősök korábban törődtek. Íme, a kölcsönösség itt is megjelenik ember és természet kapcsolatában.

Hála különösen a pásztorkodás hagyományát tovább éltetőknek, valamennyit kontinensünk egy-egy szegletén is sikerült átmenteni abból a tudásból és bölcsességből, amivel a teremtett világgal szoros kapcsolatban élt élet megajándékoz. Ez a bölcsesség nem is olyan régen még nálunk sem volt ilyen ritka.

Tanúja voltam annak, ahogy falusi nagyszüleim megélték az anyaföldtől és ezáltal az Isten kegyelmétől való függést, amely egyszerre volt számukra az alázat és egy hatalmas tudástár forrása. Őket még nem bolt, hanem közvetlenül a föld táplálta.

Így nemcsak a növényeik, de ők maguk is mély gyökerekkel kapaszkodtak az anyaföldbe, és ezeknek az erős gyökereknek köszönhetően tudott lelkük magasra nyúlni az égbe. Tapasztaltam, hogy a természetközeli élet segít közel maradni a Teremtőhöz is.

Assisi Szent Ferenc szerint „A természetet olyan ragyogó könyvnek tartsuk, amelyen keresztül Isten beszél hozzánk...” (idézi a Laudato si’ 12.) A Teremtő az alkotásán keresztül szól hozzánk, a teremtett világ Isten kinyilatkoztatása, egyfajta életvezetési útmutató is. Ő a törvényhozója a természeti törvényeknek éppúgy, mint a lelkiismereti törvényeknek, a két törvényszerűség így nyilván gyönyörű összhangban van, csakis együtt betarthatók, együtt szolgálják az életet. Ezért ha eltávolodunk a természettől, és kivonjuk magunkat nevelő hatása alól – amiben a mi kultúránk élen jár – azzal tulajdonképpen Istennek fordítunk hátat.

A természetben élő ember számára a táj maga is élő, lüktető, információval teli közeg, sokszólamú kommunikációs tér, amelynek üzeneteit a miénknél jóval élesebb, jóval kifinomultabb érzékszerveivel fogadja be.

Az őshonos közösségek számtalan növényfajt ismernek és használnak, értik a növények egymás közötti és az állatokkal való kapcsolatát, akárcsak az állatok kommunikációját, amelynek összetettségét mi még csak most kezdjük felfedezni. Beszélnek hozzájuk a fák, amin mi még mosolygunk, pedig ez mára a mi tudományos módszereinkkel is igazolódni látszik. Úttörő tudósok – bár még csak halkan, óvatosan – a növények biokémiai szintézisét nyelvként írják le. Ebben a nyelvben a szókincset különböző vegyületek alkotják, amelyeknek (vagyis a növényi szavaknak) az egyes illatokban megjelenő kombinálása és arányainak meghatározása mondatként írható le. De felfedeztek valódi hangot adó növényeket is.

Visszatérve az őshonos kultúrákra: „hatalmas mennyiségű hagyományos tudás és tapasztalat kincsesházai, amelyek az emberiséget összekötik ősi gyökereivel. Eltűnésük a szélesebb társadalom vesztesége, amely sokat tanulhatna hagyományos módszereikből a bonyolult ökológiai rendszerek fenntartható használata terén. Tragikus irónia, hogy ahogy a formális fejlődés egyre mélyebbre hatol az esőerdőkbe, sivatagokba és más elszigetelt ökoszisztémákba, egyre pusztítja azokat az egyedülálló kultúrákat, amelyek bizonyították, hogy képesek élni és virágozni ezekben az életterekben” (részlet a Brundtland-jelentésből).

Mélyen elszomorító, hogy még mindig a természeti kincseikre szomjazunk, nem a tudásukra.

A globalizálódó nyugati kultúra csillapíthatatlan nyersanyag- és energiaéhségével évszázadok óta jogot formál a bolygó teljes erőforráskészletére, miközben számos közösséget törölt el vagy tett koldussá a saját földjén.

Terjeszkedésével nemcsak a biodiverzitás, hanem a kultúrák sokfélesége is csökken. Háborítatlan őshonos közösségek így már csak nagyon elzárt vagy nagyon mostoha természeti körülmények között élnek, és ahol a civilizációnk ezekre a területekre is behatol, sokszor elkeseredett harcot vívnak a fennmaradásukért.

„A természet károsítása szorosan összefügg azzal a kultúrával, amely az emberi együttélést is alakítja.” (Laudato si’ 6., a Caritas in veritate enciklikából idézve)

Felismerjük lassan, hogy az őslakosok harca, amelyet földjükért és életmódjuk védelméért vívnak, valójában értünk is folyik?

Ma már tudjuk, ha elvesznek például az Amazonas-medence erdei, az az egész földi ökoszisztéma és az egész társadalmunk életét kibillenti egyensúlyából. És ha ki szeretnénk keveredni az ökológiai válságból  – ahelyett, hogy még mélyebbre süllyednénk benne –, nem tudjuk nélkülözni azt az ősi, hagyományos bölcsességet sem, amely a természettel való szoros, harmonikus együttélésből nőtt ki. Az Istenre hallgatásból! Ez elengedhetetlen a jó sáfársághoz.

Szerző: Jaczenkó Edit

Fotó (archív): Merényi Zita

Magyar Kurír