Teremtésvédelmi kalendárium – Gondolatok az isteni Gondviselésről

Vajon mi köze egymáshoz a „csapvizek pezsgőjének”, a méhecskedrónoknak és a vízözön történetének?

„Vigyél be a bárkába minden állatból, minden testből kettőt-kettőt, hímet és nőstényt, hogy életben maradjanak veled. A madárból, faja szerint, a lábasjószágból, faja szerint, s a föld minden csúszómászójából, faja szerint. Mindenből kettő-kettő menjen be majd veled, hogy életben maradjon.” (Ter 6,19–20)

A biodiverzitás védelmének világnapját egy héttel ezelőtt, május 22-én ünnepeltük.

Noé és a biodiverzitás

Ennek apropóján gondolkozzunk el azon, vajon mit üzen számunkra Noé története a biológiai sokféleségről és a mi feladatunkról a biodiverzitás megőrzésével kapcsolatban. Ahogy olvassuk, Isten azt a parancsot adta Noénak, hogy minden élőből vigyen a bárkába. Az volt a szándéka, hogy minden faj megmeneküljön. Mi ez, ha nem egy konkrét útmutató számunkra arról, hogyan kellene viszonyulnunk nekünk a természet sokféleségéhez? Hiszen ha Isten, aki közvetve vagy közvetlenül valamennyi élőlényt teremtette, és rendelkezik velük, ha ő, aki bármikor újra tudná alkotni bármelyiküket, mégis gondot visel rájuk, mindegyiküket fontosnak tartja, akkor mennyivel inkább kell nekünk, Isten kijelölt gondnokainak követnünk ezt a példát?! Hogy mennyire nem tesszük, azt jelzi, hogy a szakemberek szerint egymillió faj áll a kipusztulás szélén.

Ma a földtörténet hatodik ismert tömeges kihalási hullámának közepén élünk, és a hat közül ez az első, amely egyértelműen az emberi tevékenységhez köthető.

„Isten írt egy csodaszép könyvet, melynek betűi a világon élő tömérdek teremtmény.” (Szent II. János Pál pápa katekézise, 2002. január 30., idézi: Laudato si’ 85.) Ha ezeket a betűket kitöröljük a természet könyvéből, az hasonló ahhoz, mintha a Bibliából törölnénk ki szavakat, vagy a pusztulás ütemét elnézve inkább, mintha egész oldalakat tépdesnénk ki.

Rossz gondnokok vagyunk?

Az én generációm eddigi, nagyjából fél évszázados élete során a gerinces fajok állományainak 73 százaléka tűnt el a földi ökoszisztémából, és ez az arány a gerinctelenek esetében még magasabb. A kihalás veszélye minden ötödik növényfajt is érinti. Ahogy Ferenc pápa mondta: „Miattunk több ezer faj nem tudja már létével dicsőíteni Istent, és nem tudja közölni velünk saját üzenetét. Ehhez nincs jogunk.” (Laudato si’ 33.)

Kína egyes részein a vegyszeres művelés következtében már teljesen eltűntek a beporzók, ezért az emberek – hogy gyümölcsöt ehessenek – maguk másznak fel a fákra, és kis ecsetekkel egyenként beporoznak minden virágot. Megjelentek a méhecskedrónok is.

Gondoljunk bele: ehhez nyersanyagot kell bányászni, le kell gyártani őket, energiával működtetni, karbantartani, majd előbb-utóbb hulladékként kezelni, vagyis rengeteg munkát és energiát kell befektetni, anyagot mozgatni, felhasználni – mindezt azért, hogy valamit megoldjunk, amiről Isten egyébként gondoskodott, csak a mi rossz gondnokságunk miatt már nem működik. És az, ami most a levegőben a beporzókkal világszerte történik, a talpunk alatt tulajdonképpen már régebben lezajlott. A talaj kizsigerelésével és a helytelen bánásmóddal a termelésbe vont területek nagy részén elpusztítottuk, vagy legalábbis durván megbolygattuk a talajéletet, ezért kell egyre több műtrágyával pótolnunk azt, amit Isten tervében a természet a saját vegykonyhájában megold.

A csapvizek pezsgője

És hogyan kapcsolódik ide a „csapvizek pezsgője”, ahogy New York lakói hívják büszkén az ivóvizüket? Ennek a víznek a különlegességét az adja, hogy nem egy épített szűrőberendezésen keresztül, hanem közvetlenül a természetből lát el egy több mint nyolcmillió lakosú várost. A vizet a növényzet és az élő talaj tisztítja meg, itt is a természet dolgozik láthatatlanul a háttérben.

Ha tudatosítjuk, hogy az élőlények mennyi szolgáltatást nyújtanak, hogy ők maguk alakítják a Földet azzá a tiszta vizű, tiszta levegőjű, termékeny talajú, virágzó bolygóvá, amilyen a mi természettől eltávolodott, egyoldalúan elvevő, elszennyező kultúránk nélkül ma is lenne, akkor talán azt is megértjük, miért volt olyan fontos Istennek, hogy minden faj megmeneküljön.

A biológiai sokféleség ugyanis a természet létalapja, az ökológiai rendszerek stabilitásának és rugalmasságának kulcsa.

A teremtett világ bőségében, sokféleségében, összetettségében alkotójának gondoskodó szeretetét ismerhetjük fel. „Amikor kihasználjuk a teremtett világot, elpusztítjuk Isten szeretetének jelét.” (Ferenc pápa)

A fajok pusztításával az atyai Gondviselés hálóját szaggatjuk, a bennünket körülvevő élő és élettelen környezet gazdag kapcsolatrendszerének sűrű szövetét tépdessük, azt a szövetet, amely milliónyi élőlény összehangolt munkája révén fenntart bennünket.

A biodiverzitás az isteni terv része. Amellett, hogy az életünk függ tőle, testi, lelki egészségünk foka is mélyen összekapcsolódik a természeti környezet diverzitásával. A kutatók egyértelmű összefüggést találtak:

ahol a természeti környezet jobb állapotban van, vagyis diverzebb, ott az emberek is jobban vannak fizikailag és mentálisan is.

Bármennyire is kiszakítottuk magunkat (látszólag) a természetből azzal, hogy egy mesterséges világot építettünk magunk köré, valójában továbbra is a legalapvetőbb, legfontosabb kötődési szövetünk maga a természet, és ugyanúgy 100 százalékban a természet szolgáltatásaitól, vagyis Isten ajándékaitól függünk, mint történelmünk hajnalán.

Építsük meg Noé bárkáját a szívünkben!

Ahogy ezt 2019-ben az ENSZ székházában New Yorkban a klímacsúcson, az Íme, igen jó című ökumenikus biodiverzitási kiállításon megfogalmazták: „A biodiverzitás egy teológiai fogalom is, amely alatt Isten teremtésbe szőtt bölcsességét értjük.”

Noéhoz hasonlóan építsük hát meg mi is a bárkát, amelybe minden faj belefér, akikkel a földi létben osztozunk! Építsük meg a bárkát, mindenekelőtt a szívünkben! A fejünkben, racionális okokból, félelemből, a saját magunk megmentéséért megépített bárka nem lesz elegendő, mert ami a szívünkben van, az tükröződik, az manifesztálódik a külvilágban.

Építsük hát meg a bárkát a szívünkben szeretetből, Isten szeretetének viszonzásaként!

Szerző: Jaczenkó Edit

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír