Teremtésvédelmi kalendárium – Isten szeretett vendége, Carolus Linné

A XVIII. század izgalmas időszak volt Európa történelmében. A világ hirtelen kitágult, hiszen egyre újabb földrészek, idegen, egzotikus tájak nyíltak meg a felfedezők előtt. Linné számára tanítványai bőségesen szállították a meghatározásra, elnevezésre váró növényeket, állatokat, és úgy tűnt, hogy a világ végső soron megismerhető, mindez csupán idő és szorgalom kérdése.

Linné akkoriban így gondolkodott a teremtett világról és benne az emberről:

Az öntudatos ember tisztában van azzal, hogy a világ a Mindenható tulajdona, és a Mindentudó bölcsességének legnagyobb csodáival van felékesítve, őt magát pedig mint vendéget vezette be ezek közé,

azért, hogy e gyönyörűségeket élvezze, megismerhesse az Úristen nagyszerűségét… Hogy méltán hagyhassuk el ezt a világot mi, vendégek, ki kell kutassuk az Alkotó művét, melyet a Legfelsőbb Lény a mi hasznunkra hozott létre. Hogy mindent helyesen ismerjünk meg, szükséges, hogy ezek közül mindegyik külön fogalmat képezzen, és hogy külön névvel legyen ellátva” (Carl Linné: A növények fajai. Váczy Kálmán fordítása).

„Isten teremt, Linné elrendez” – ahogy tanítványai emlegették hatalmas munkásságát, hiszen jól áttekinthető rendszerbe foglalta, kettős tudományos névvel látta el az akkor ismert növényfajokat, állatokat, sőt még az embert is besorolta közéjük mint biológiai lényt.

A „botanikusok Ariadné-fonala”, az általa megalkotott rendszer a virágban található porzók száma, összenövéseik módja szerinti tulajdonságokon alapult, és úgy tűnt, készen van a nagy mű, hamarosan minden a helyére kerül benne, külön fogalmat képezve, saját névvel ellátva.

Aztán egyszer csak felbukkant egy különös növény, ami ebbe a szépen kidolgozott táblázatba nem illett bele, feszegette a kereteket, sőt, furcsa formájával, rendellenes megjelenésével megkérdőjelezte az egész munka értelmét…

A Linaria vulgaris, a közönséges gyújtoványfű (képünkön) gyakori, vadon termő gyógynövény egész Európában; jellegzetes, kétoldalian részarányos, „tátogató” virágai nyár végén tömegesen nyílnak a réteken, legelőkön, a poszméhek nagy örömére. A virágnak rendszerint négy porzója van, és egyetlen hosszú sarkantyúja. Linné be is sorolta a négyporzósok közé, és ezzel elintézettnek vélte a sorsát, de egyszer egy olyan példányt kapott, aminek öt porzója volt, és sugarasan részarányos pártája! El is nevezte Peloriának, azaz szörnyűségnek, és sokáig külön fajként tartotta számon. Sokat kísérletezett vele, keresztezte az eredeti faj példányaival, megfigyelte az utódokat, és végül arra a következtetésre jutott, hogy a különös növény lényegében azonos a gyújtoványfűvel, hiszen rendellenes virágszerkezetét még az utódok egy részére is átörökíti.

A peloria mára már nem fajnév, hanem a botanikában használatos fogalommá vált, olyan ősi jellegek felbukkanását nevezik így, amelyek a faj fejlődésének korábbi szakaszában lehettek jellemzők, mint a gyújtoványfű esetében a sugaras szimmetria ritka megjelenése.

Végül ez a jelentéktelen kis növény, a teremtés hatalmas könyvének egy apró betűje bírta rá a nagy tudóst, hogy megváltoztassa a fajok kialakulásáról vallott nézeteit! Linné kezdetben úgy gondolta, hogy a Teremtő műve minden egyes növényfaj, változatlanul itt vannak a világ kezdete óta, de a gyújtoványfű változékonysága meggyőzte róla, hogy lehetséges a fajok átalakulása, fokozatos fejlődése.

Milyen nagy szemléletbeli változás lehetett ez! Darwin is ezt az elképzelést fejlesztette tovább, amikor a fajok folyamatos átalakulását a változó életfeltételekhez történő alkalmazkodással, a sikeres egyedek utódainak elszaporodásával, tömeges elterjedésével próbálta magyarázni. Ő már így vélekedik az élővilág máig megtapasztalható hatalmas fajgazdagságáról: „Nagyszerűség van ebben a felfogásban, amely szerint a Teremtő az életet a maga különböző erőivel eredetileg csak néhány vagy csak egyetlen formába lehelte bele; és mialatt bolygónk a nehézkedés megmásíthatatlan törvénye szerint keringett, ebből az egyszerű kezdetből végtelen sok szépséges és csodálatos forma bontakozott ki és bontakozik ki ma is” (Charles Darwin: A fajok eredete, második kiadás).

Később aztán ebből a gondolatból kiindulva megszületett a fejlődéstörténeti rendszerezés, ami a Teremtő közreműködése nélkül, pusztán materialista alapon próbálta megmagyarázni az élővilág kialakulásának történetét: „A törzsfejlődés lényege az élővilág önfejlődése az alacsonyabbról a magasabbra, az anyag saját belső mozgásának törvényei alapján” (Soó Rezső: Fejlődéstörténeti növényrendszertan, 1965).

Mennyire más egy ilyen materiális világban, pusztán a biológiai evolúció csúcsára jutott emberként tengődni, mint Linné idejében Isten vendégeként érkezni az általa teremtett gyönyörűségek közé…

Ha az egész élővilág valóban csupán az „anyag” törvényeinek alávetve, véletlen események sorozatán át keletkezett, az embernek sincs ennek őrzésében, művelésében morális felelőssége. Kihasználhatja, kizsákmányolhatja a környezetét, kedve szerint büntetlenül átformálhatja a világot maga körül. Talán még ma is ezzel a szemlélettel viszonyul az ember a természethez…

Itt azonban nem állhat meg a történet! Hiszen

minél mélyebbre hatol a tudomány az élet titkainak kutatásában, annál több jel utal arra, hogy az anyag „önszerveződése” révén nem jöhetett létre mindez a gazdagság, ami körülvesz bennünket.

Mégis, úgy tűnik, még ezt a hihetetlen rendezettséget felismerve is egyre halogatjuk a Rendező kilétére való rákérdezést. Pedig, ha komolyan vesszük ezeket a jeleket, és hajlandóak vagyunk felülvizsgálni, megváltoztatni nézeteinket, ahogy annak idején Linné is megtette ezt, még mélyebb, még csodálatosabb igazságokra lelhetünk.

Sipos Imre így ír ezekről a felismerésekről: „A világmindenség Teremtőjében hinni azt jelenti, hogy őszinte bizalommal merünk igent mondani arra, hogy a világ és az ember eredetének végső kérdései nem megmagyarázhatatlanok, nem értelmetlenül bukkant fel a semmiből a világmindenség és az ember, s pályája végén nem a semmibe tér vissza. Nem káosz a világ, hanem kozmosz, a szó eredeti értelmében rendezettség. És még csak a kezdeteknél vagyunk… (Sipos Imre SJP: Az evolúció misztériuma. Az értelem és a remény felragyogása).

Ha az ember mindezt alaposan végiggondolja, visszanyeri méltóságát, újra felvállalja felelősségét, és már nemcsak megbecsült vendége, de gondos sáfárja is lesz a rábízott Kertnek…

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír