Teremtésvédelmi kalendárium – Tanulni kell a téli fákat…

Nemes Nagy Ágnes: Fák

Tanulni kell a téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

A zúzmarás ágak látványa talán azért olyan varázslatos, mert a fa jövőbeli körvonalait mutatja meg, végtelenül finoman vastagítva az ágak rajzolatát? Vagy már a nyári díszes lombtakaróról álmodnak alatta az ösztövér, csupasz gallyak? De a mostani teleken egyre ritkább a hótakaró, a zúzmara is, mi lesz, ha utódainknak már csak a versek őrzik meg a fehérbe öltözött téli fák emlékezetét? Nem véletlen, hogy manapság fagyos téli napokon, a legkisebb hóesés hírére megindulnak a kisgyerekes családok a legközelebbi hegyekbe havat csodálni!

Egyetemista koromban az egyik legszebb tananyag volt a „rügyismeret”. A Kertészeti Egyetem Budai Arborétuma volt az égig érő tanterem, ahol a februári hidegben, néha hóban, fagyban jártuk végig a kanyargós ösvényeket, és tanultuk a fákat...

A gallyak kérgének színe, mintázata, a rügyek formája, zártsága, molyhos takarója vagy fényes, kemény pikkelyei mind segítettek a fajok felismerésében, és közben – talán először életünkben – rácsodálkoztunk erre a csodálatos ötletgazdagságra, sokféleségre, a téli fagyvédelem célszerűségére, ahogy a különböző tájakról ideszármazott fajok meséltek őshazájuk éghajlatáról a rügyek titokzatos formanyelvén… Mennyire más a magas hegységekben honos büszke fák rügyeinek szigorú zártsága, mint a kelekótya bodzabokroké! A rügypikkelyek ugyan megvannak itt is, de nem takarják szorosan a levélkezdeményeket. Olyanok, akár a sietős ember, van ugyan rajta kabát, de nincs rendesen begombolva, így jellemezte őket a gyakorlatvezető. Az orgona kövér virágrügyeiben pedig már most benne van a virágzat miniatűr zöld kezdeménye. Kétfelé állnak a hajtás végén, párosával, villásan, és ez az elágazási minta az egész bokor ágrendszerén ritmikusan ismétlődik. A nyírfa, a mogyoró barkái is készen várakoznak, tökéletesen megformálva, de még tömören, a lehető legkisebbre összehúzódva. A meleg tavaszi szél fogja csak megnyúlásra bírni őket, aztán majd a március kibontja a portokokat, és megindul a pollenfelhő a szél hátán, felkeresni a még lombtalan, jól átjárható erdőkben a távoli fajtársakat.

Az is különös, ahogy az almaféléken a rügyek az aranymetszés gyönyörű rendjében, egy spirális mentén keringőzik körbe a hajtást, a juharfák viszont teljesen más, „keresztben átellenes” ritmusban, kettesével hozzák a rügyeket. A téli fákon jól látható, hogy az elágazások is ennek megfelelő rendben töltik ki a teret, erről könnyű őket lombtalan állapotban is felismerni.

Érdekes, a korona alakjában milyen sokszor visszaköszön, jól felismerhető a levél formája. A juharfák, a platánok koronájának körvonala zegzugosan tagolt, és a levelük is hasonlóan mélyen karéjos. A jegenyék magas, karcsú dárdáiban is felismerhető a levél alakja. A hársfák azonban szabadon állva gyönyörű, szinte szabályos gömb alakúak. A levél is hasonló, kerekded, finoman csipkézett szélű. Vagy ez nem is olyan csodálnivaló dolog? A hárs koronájának gömbölyűségét, az ágrendszer formálódását, az arányokat ugyanaz a minta, törvényszerűség hatja át, mint a levelet kifeszítő erőket.

„Az ember kényelmes utat épít.
A vadállat ösvényt tapos az erdőn.
És nézd a fát: hogy szétfeszül rajt a mélység
és magasság és minden égtáj!
Út ő maga, mindenfelé!”
(Weöres Sándor)

A fa élettelenné szilárdult teste, belső része azonban csak a váz, igaz, a fa múltja, az előző évek növekedésének története, a térben, a látható világban eddig bejárt út szépen leolvasható róla. Egy évgyűrűt megint lezárt, megszilárdított, de ez a kifejezés csak a favágó szempontjából értelmezhető. A fa testébe zárva élnek az előző esztendők alakjai is, valahogy úgy, mintha kesztyűket húznánk egymásra, egyre nagyobb, többujjas, elágazó rétegekben, és mindig csak a legkülső az aktív, az élő hártya, amelyik kapcsolatba lép a környezettel. „Az őssejtig vagyok minden ős…” – gondolja talán magában büszkén a befelé figyelő, az időben visszalépegető faóriás… Ilyenkor talán még álmodik is, gyökerében, kemény fatestében alig mozdul az élet, de a földben, körülötte érik a tápláló humusz, és lassan, ahogy átfordul a tél a kikeletbe, növekszik a fény, hízni kezdenek újra a rügyek.

Mióta megkezdődtek a légkör szén-dioxid-tartalmának rendszeres mérései, a folyamatos szignifikáns növekedésen túl az is leolvasható a grafikonokról, hogy minden esztendőben van egy jelentős ingadozás a téli és a nyári adatok között. A nyári félévben ugyanis, amikor a lombhullató erdők kilombosodnak, és megindul a fotoszintézis, az északi féltekén mérhetően csökken a légkörben a szén-dioxid mennyisége, amit a növények az egész földi élet alapját jelentő szerves anyag létrehozása során felhasználnak. De csak a szenet kötik meg, az oxigént, amire olyan nagy szükségünk van, visszabocsátják a levegőbe. Mivel a szárazföldek – és így az erdők – nagyobb része az északi félgömbön található, ezt a hatást a téli hónapokban a déli félteke kisebb erdőségei nem tudják kiegyenlíteni. Ez az ingadozás már magában is érdekes jelenség, de talán még fontosabb, hogy bizonyítja, milyen nagy szerepe van a zöld növénytakarónak a szén-dioxid elnyelése, szerves anyagban történő megkötése által a globális felmelegedés, a klímaváltozás mérséklésében. Igaz, ezt majd nyáron egy diófa árnyékában ülve közvetlenül is megtapasztalhatjuk…

Most még alig mozdulnak a rügyek a fákon, de bennük rejtőzik már a millió levélke kibontakozásának lehetősége, és a pompás korona minden évben egyre nagyobb helyet tölt ki a térben. „Teljesítménye” folyamatosan növekszik egész életében. A megújuló energiaforrások, a szél, a víz, a napfény hasznosításában továbbra sincs versenytársa, ha egész életciklusát átgondoljuk. Az emberi alkotások legtöbbje létrehozásának pillanatában már elkezd avulni, moly és rozsda támadja, nagy része előbb-utóbb hulladékká válik, kiszakadva a szerves, örök körforgásból. De aki fát ültet, az élhető jövőnek dolgozik, Isten munkatársaként segíti a teremtés művét kiteljesedni.

A tél végi szikrázó napsütésben, zúzmarás reggeleken, ködben vagy akár nyirkos, csepergő esőben is induljunk el, menjünk ki a természetbe. Nézegessük a fák koronáját, az erdőket távolról, a rügyeket meg egészen közelről, sok mindent elárulnak a növényvilág titkaiból. Igen, a fák kimondhatatlan tetteit meg kell tanulnunk, meg kell értenünk, hogy mindig értelemből fakadó szeretettel tudjunk dönteni a sorsukról…

Szerző: Lechner Judit

Fotó: Holobrádi Miklós

Magyar Kurír