Teremtésvédelmi kalendárium – Még nem a világ vége

„Mi, klímatudósok korábban mindig a klímaszkeptikusokkal vitatkoztunk. Manapság úgy érzem, ugyanolyan valószínű, hogy vitatkoznunk kell azokkal, akik azt mondják, hogy a civilizáció hamarosan össze fog dőlni” – mondja Zeke Hausfather, a Kaliforniai Egyetem (Berkeley) tudósa és az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC) munkatársa a The Telegraph hetekkel ezelőtti tudósításában. „Az éghajlatváltozás éppen elég rossz ahhoz, hogy ne kelljen eltúlozni”, teszi hozzá. A „klímaszorongás” is növekszik, különösen a fiatalok körében, akik főként a közösségi médiában látják a végzetes híreket és tartalmakat, és akiknek bizonyára a legtöbb vesztenivalójuk van. Egy 2022-es felmérésben, amelyben világszerte 10 ezer fiatalt kérdeztek meg, 55 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy az emberiség halálra van ítélve, és a fiataloknak közel a fele úgy érezte, hogy aggodalmaik rontják a mindennapi kilátásaikat is.

Egy fiatal kutató, Hannah Ritchie néhány hete megjelent könyvét szemlézi Bill Gates a Gates Notes Insiderben, kiemelve annak pontos, tényalapú megközelítését. Könyvének címe: Nincs itt a világvége (Not the end of he World). Hannah Ritchie, az Oxfordi Egyetem „Our World in Data” projektjének vezető kutatója azt állítja, hogy

tökéletesen helytálló, ha aggódunk az éghajlatváltozás miatt, és valóban van rá okunk. De azzal az üzenettel nem foglalkozom, hogy »már túl késő, és nem tehetünk ellene semmit«, mert ez nincs összhangban a tudománnyal. A tudósok nem ezt mondják.”

Bill Gates lelkesedik a robusztus adatokkal alátámasztott elemzésekért, és szerinte Hannah Ritchie kitűnően használja az adatokat, tényeket, és sokszor meglepően optimista és gyakran ellentétes történetet mesél el a végítéletszerű éghajlatváltozással kapcsolatos állításokkal szemben.

Hannah Ritchie könyvének megjelenése után több interjút is adott, hogy elmagyarázza röviden, mit lát. Elmeséli, hogy évekkel ezelőtt a tudósok azt jósolták, hogy évtizedek múlva akár 6 Celsius-fokkal magasabb lehet a globális középhőmérséklet. Ha hat fokkal melegebb lenne, az egy pusztító világ lenne – magyarázza. A világ egyes részein annál is sokkal melegebb lenne, a pólusok felé közelítve különösen. A növények, kiemelten az érzékeny, termesztett fajták esetében jelentős terméscsökkenéssel kellene számolni, éhínség lenne, az erdők szavannákká válnának, szigetországok, városok tűnnének el a tengerszint emelkedése miatt, és óriássá dagadna a klímamenekültek száma. Nagy lenne a kockázata annak, hogy felmelegedési visszacsatolási folyamatok (az eltűnő jégtakaróból származó albedóváltozás, a permafrosztból felszabaduló további metán és még néhány hasonló visszacsatolás) akár gyorsan 8–10°C vagy még magasabb hőmérséklet-emelkedést is eredményezzenek. Ez valóban óriási humanitárius katasztrófa lenne.

Ugyanakkor Hannah Ritchie optimista, azt mondja, hogy egy klímapolitika nélküli világban legalább 4 vagy 5 Celsius-fok felé haladnánk. Ez az az út, amelyről sok meghatározó véleményformáló úgy gondolja, hogy erre tart a világ, és ez valóban ijesztő jövő lenne. De ma már nem így van, mert idővel az országok fokozták, és remélhetőleg tovább fokozzák kötelezettségvállalásaikat. A 1,5°C-os határt biztosan meghaladjuk, és Ritchie úgy látja, hogy a 2°C-ot valószínűbb, hogy átlépjük, mint hogy nem, de talán nem sokkal. És még mindig van reális esély arra – ha valóban felnövünk a kihíváshoz –, hogy alatta maradjunk. Ezen a ponton Ritchie egy dolgot kiemelten tisztáz: „Mindez nem jelenti azt, hogy az éghajlatváltozás nem történik meg! És ha ragaszkodnak az országok a jelenlegi klímapolitikájukhoz, akkor a 2,5–2,9 Celsius-fokos felmelegedés világa felé haladunk, és ez »szörnyű, és el kell kerülnünk«!”

Két további dolgot érdemes kiemelni Ritchie állításaiból: az éghajlatváltozás folyamatban van, és az antropogén (emberiség általi), üvegházhatást okozó gázkibocsátás felelős mindezért. Azt mondja: „Egyszerűen nincs időnk vitatkozni az éghajlatváltozás létezéséről. A vita ideje lejárt. A tettek ideje jött el. Inspiráló, hogy hol tartunk a szén-dioxid-kibocsátással: igaz ugyan, hogy még mindig emelkedik, de a világ már túl van (tíz éve) az egy főre jutó kibocsátás csúcsán.”

Hannah Ritchie úgy látja, hogy igazíthatjuk úgy az energiatermelésünket és -felhasználásunkat, a közlekedést, az élelmiszeripart és az építőipart, hogy csökkentsük az éghajlatváltozás mértékét:

az emberiség most valóban egyedülálló helyzetben van ahhoz, hogy fenntartható világot építsen, hiszen ráébredtünk az éghajlatváltozás valóságára, és az emberek, országok, kis- és nagyvállalatok értik, és egyre többen teszik is a dolgukat. A klímakutatók tudják, hogy a változás lehetséges, és eredményes lehet.

Máris vannak kritikusai Hannah Ritchie-nek. Azt mondják, hogy a gazdasági növekedés összeegyeztethetetlen a környezeti hatás csökkentésével, és hogy nem érti, nem veszi figyelembe a növekedés határait és következményeit. Mások szerint Ritchie könyve tele van pragmatikus és reményteli megoldásokkal a környezeti kihívásokra – de vajon elég-e ez a túlságosan a technológiában bízó megközelítés?!

Hannah Ritchie válasza, egyik fő üzenete az, hogy „az átfogó problémák megoldásához, mint például a klímaváltozás, optimizmusra és együttműködésre van szükség”.

Szerző: Nemes Csaba

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír