Teremtésvédelmi kalendárium – A remény zsengéi

Különös az idei teremtés hetének alapgondolata. Miféle reményünk lehet ez után az aszályos, forró nyár után, hiszen annyi kárt okozott szerte a világon az egyre nyilvánvalóbb globális felmelegedés?

Mégis, ahogy megérkeztek az első őszi esők, csodálatos újjászületés tanúi lehetünk, ha a kertekben, erdőkben járva ámulva szemlélődünk a várva várt langyos szeptemberi napsütésben.

Egyre gyakoribb, hogy a július, az augusztus nem az év legszebb időszaka a kertben, hanem csupán egy keservesen túlélhető, szúnyoginváziókkal, szénanáthával terhelt ötödik évszak, amelyet örömmel hagyunk magunk mögött, amikor végre megérkezik az enyhülés.

Szinte hihetetlen, hogy milyen szép számmal maradtak túlélők a virágok, fák, bokrok között, akiknek ez a forróság sem volt végzetes, és a vízhiánnyal is sikeresen megküzdöttek!

Úgy tűnik, az egyszikű növények, különösen azok, amelyeknek föld alatti menedékük van, ahová behúzódhatnak, most diadalmaskodhattak a kétszikűek fölött. Hagymák, gumók, koloncos víztározó gyökerek őrizték az élet, a megújulás csíráit a forró nyári napokon, és most friss zöld tőlevélrózsákkal hirdetik diadalmasan a szeptemberi „tavasz” érkezését.

Persze a gyöngyikék, a madonnaliliomok máskor is így viselkednek, talán csak később hajtanak ki ilyen száraz, meleg nyarak után, hiszen különös módon nem a fagyos téli, hanem a forró nyári napokat szeretik pihenéssel tölteni. A tulipánok, nárciszok, jácintok meg alszanak tovább, ők majd az igazi tavasz hírnökei lesznek, ősszel csak a gyökereik törnek elő a hagymából, számunkra egyelőre láthatatlanul…

De itt vannak a kertek igénytelen, mindent eltűrő díszei, a sásliliomok, akik viszont, úgy tűnik, lassan életformát váltanak. Rendesen kora tavasszal hajtanak ki, fajtától függően májusban vagy júniusban virágba borulnak, de a leveleik őszig kitartanak, sokszor meg is sárgulnak, mielőtt az első fagyok elemésztik őket. Az utóbbi években azonban már a virágzás után, nyár közepén elszáradnak a leveleik is. Szeptemberben aztán újra hajtanak, és a derűs őszi hetekben megint díszítenek élénk zöld, sásforma leveleikkel. Miért jó ez a nyári pihenő számukra? Persze, kevesebb vizet párologtatnak, és talán közben a föld alatt több erejük marad a következő évre felkészülni, de tényleg érdemes hagyni elszáradni a nyári leveleket, és ősszel újra kihajtani?

Hol van a növényben elrejtve az a titokzatos mérlegelő bölcsesség, amely képessé teszi ilyen mértékű ritmusváltásra, a megváltozott életfeltételekhez történő sikeres alkalmazkodásra?

A téglavörös virágú, igénytelen, sarjakkal is terjedő régi fajtát már évek óta hagyjuk a diófa alatt terjedni. Lassan már nincs is más növény itt, hiszen mély az árnyék, és a lehullott diófalombot is kevés növény viseli el téli takaróként. De a sásliliom virul, öntözés nélkül is, nyáron néhány hétig még a virágaival is kedveskedik, aztán augusztusra elfekszik, szalmasárgára fakul a lombja, végül le lehet gereblyézni, csak a csupasz, mélyen repedezett talaj marad, de ez éppen jó, hiszen Kisasszony napján elkezd potyogni a dió, könnyű így megtalálni őket. Mire vége a diószüretnek, újra kihajt, és zöldell egész ősszel.

Aztán betakar mindent a lehullott diólevél, amely a fa alatt marad egész télen; felfogja, megtartja a téli csapadékot, lassú korhadásával még a föld átfagyását is késleltetve, és biztonságos búvóhelyet kínál a katicáknak, pókoknak, csigáknak is. Tavasszal pedig a levelek maradéka megy a komposztra, és újra kihajt a liliom, pompás üde zöld szőnyeggel borítva a fa alját.

A növények alkalmazkodóképessége valóban csodálatra méltó, és egyben mélyen elgondolkodtató. Igaz, nem képesek gyors helyváltoztatásra, hiszen csak magjaikkal tudnak nagyobb távolságokra eljutni, a klímaváltozás elől hűvösebb tájakra menekülni, de képesek alkalmazkodni az új kihívásokhoz egy bizonyos határig. Aztán

ha már végleg eltűnik egy faj, helyébe lépnek más növények, lassan megváltozik az életközösség fajösszetétele, de a közös cél, a föld, a kert növénytakarójának megőrzése, gazdagítása mindennél fontosabb! És a megoldások, a válaszok különös módon ott vannak már körülöttünk, elrejtve millió magban, hagymában, csírában.

A világmindenség Teremtőjében hinni azt jelenti, hogy őszinte bizalommal merünk igent mondani arra, hogy a világ és az ember eredetének végső kérdései nem megmagyarázhatatlanok, nem értelmetlenül bukkant fel a semmiből a világmindenség és az ember, s pályája végén nem a semmibe tér vissza. Nem káosz a világ, hanem kozmosz, a szó eredeti értelmében rendezettség. És még csak a kezdeteknél vagyunk.

A keresztény teológia szerint a Teremtés időben tovább folytatódó folyamat: creatio continua. Mai felfogásunk szerint csak így értelmezhető az a léttöbblet növekedés, amelyet az újabb struktúrák megjelenésekor észlelünk” (Sipos Imre SJP : Az evolúció misztériuma).

Lehet ez a mély hittel vallott meggyőződés a reményünk alapja? A teremtett világnak van ma is őrzője, bölcs védelmezője, és még egy jelentéktelen virág, a sásliliom is tud erről tanúságot tenni, ahogy ügyesen felméri a változásokat, és új életritmust kialakítva mégis megmarad, belakja még a diófa alját is? Vajon mindig is megvolt benne ez a képesség, és most a környezet változása hívta elő? Amikor a Teremtő megálmodta, benne volt már a terveiben a diófa árnyéka és az utóbbi nyarak száraz forrósága, ezért kapta a gyökereire a vízmegtartó koloncokat és a nyári visszahúzódás ötletét?

A teremtés hetében járjunk nyitott szemmel, keressük magunk körül a világban ennek a megtartó rendnek a jeleit, megmaradásunk reményének csodálatos zsengéit.

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír