Teremtésvédelmi kalendárium – A boglárkák diadala

A legelső virágos növények mintegy százötvenmillió éve jelentek meg a Földön. Olyan sikeresen elterjedtek, hogy mára már szinte kiszorították az ősibb növényfajokat, mohákat, korpafüveket, fenyőféléket, páfrányokat.

Ez a gyorsaság nem szokatlan az élővilágban, amikor egy új gondolat, idea születik a törzsfejlődés során. Teilhard de Chardin érdekes párhuzamot von az emberi találmányok kialakulásának, elterjedésének dinamikája és az élők világában történő változások, egymást követő, egyre fejlettebb formák megjelenése között: „Legelőször a gondolat ölt testet egy ideiglenes elméletben vagy mechanizmus ötletében. Azután a gyors módosítások korszaka következik: a vázlat állandó javítgatása és tökéletesítése, míg végül többé-kevésbé határozott formát ölt. Elérve ezt az állapotot, az új alkotás a terjeszkedés és az egyensúly szakaszába lép. Minőségileg csak néhány járulékos részletben változik: »betetőződik«. Mennyiségileg viszont elterjed és állandóvá válik. Minden modern találmány története ilyen, a kerékpártól a repülőgépig, a fényképezéstől a moziig és a rádióig.” (Teilhard de Chardin: Az emberi jelenség)

Valóban, a növényvilágban is így „jelenik meg” hirtelen egy-egy ötlet, igaz, itt a testet öltés, tökéletesedés, elterjedés évmilliókon át tart.

A környezet, az éghajlat változásai korlátokat szabnak a fejlődésnek, irányát folyamatosan módosítják, ugyanakkor az élőlények maguk is alakítják a világot,

a légkör összetételét, a talaj humusztartalmát, és a virágos növényeknek még a megporzásra, a termések terjesztésére „felkért” állatvilággal is folyamatos párbeszédben kell maradniuk.

Harangláb

Darwin evolúciós elmélete a környezethez való alkalmazkodásról, a versenyképesebb egyedek diadalmas elterjedéséről a történet végső szakaszában, a terjeszkedés és tömeges elszaporodás idején valóban elfogadható. De az első, kreatív szakasz, az új ötletek megjelenése már nehezen magyarázható ilyen módon!

A legősibb virágos növények közé tartoznak a boglárkafélék, de már ők is nagyon sok újdonsággal kísérleteznek a virágok szerkezetében, a rovarcsalogató mézfejtők kialakításában, a termések terjesztésében. Érdekes, hogy némelyik ötletet később, az evolúció további lépcsőin újra előveszik, továbbfejlesztik más növényfajok is.

A haranglábak különleges szépségű virágában az öt mézfejtő hosszú sarkantyúvá nyúlik, köztük az öt sziromlevél, és mindegyik egyformán színes. A növény a sarkantyúk végébe rejti a nektárt, és ezt a rovar csak úgy tudja megszerezni, hogy mélyen belebújik érte a virágkehelybe, így közben nagy biztonsággal elvégzi a megporzást is. Alkonyatkor, amint a lemenő nap fényében áttetszővé válnak a virágok, jól megfigyelhető, ahogy szinte teljesen eltűnik a pontosan rá méretezett üregben a rovar, és a szívókája éppen eléri a jutalomcseppeket.

Ha az Intelligens Tervező logikáját próbáljuk követni, a fejlesztés következő lépését az a felismerés indokolhatja, hogy a rovarcsalogató úgy is működik, ha csak egy „szirmot” módosít erre a célra a növény. Ezek a virágok már nem sugarasan, hanem kétoldalian szimmetrikusak, a többi szirom látványosan nagyobbra nőhet, vagy kényelmesebb leszállópályát kínál a rovarnak, és még a növény számára „költséges”, sok energiát felemésztő nektártermelést is lehet ilyen módon csökkenteni. A szarkalábak már így mérlegelnek. Pár millió évvel később pedig ezt a megoldást alkalmazza az ibolya, a sarkantyúka és a gyújtoványfű is. De hogy jut ugyanarra a „gondolatra” ennyi, egymástól rendszertanilag távoli növényfaj?

Iszalag

A boglárkafélék másik nagy találmánya a bibeszálakból kialakuló bóbita, amivel a magvak terjedését segítik. De ezek az ügyes kis szerkezetek is még hányféle változatban bukkannak fel később, más növénycsaládoknál! Megint csak úgy tűnik, az ötlet, az idea születik meg előbb, aztán elkészül a bibeszálból, mint az iszalagnál, a kökörcsinnél, vagy a csészelevelekből, mint a pitypangnál, és még az egyszikű árvalányhaj is hasonló kis tollas bóbitát kap a termést takaró pelyvalevélből és a toklászból, ami később a magvak földbe fúródását is segíti.

Teilhard de Chardin azt írja, hogy amikor a gyors módosítások, vázlatok egy találmány tökéletesítése során elvezetnek egy jól működő formához, ez a tömeges elterjedés szakaszába lép, és már csak apró módosulásokkal változik, alkalmazkodva a környezethez. Ilyen sikeres nemzetség a kiterjedt családon belül a névadó boglárkáké, amelyek a magyar flórában már 42 fajjal képviseltetik magukat.

A boglárkák egész Európában elterjedtek, az angolok „buttercup”, vajas csésze néven is emlegetik őket, mert az aranysárga virágszirmok fényesen csillognak a napsütésben. A szirom felszíne tükörsima, és alatta levegővel telt sejtek sora segíti a napsugarak begyűjtését, az így nyert meleget pedig a virág közepére, az ivarszervek felé sugározzák. Így azok még hatékonyabban csalogatják a beporzókat.

Szarkaláb

Különös, hogy vannak köztük apró magashegységi fajok, közönséges réti, mezei boglárkák, és félig-meddig a víz alá merülők is. Linné is sok boglárkát ismerhetett, hiszen a nemzetség egész Európában elterjedt, ezeknek még ő adott nevet, de később több magyar botanikus is talált a történelmi Magyarország rendkívül változatos élőhelyein addig ismeretlen fajokat. Szinte minden növénytárulásban képviseltetik magukat, és nemcsak a fajok száma magas, de sokszor tömegesen terjednek el.

A boglárkák tehát ezen az ősi fejlődési vonalon diadalmaskodtak a haranglábak és a kökörcsinek felett? Fölösleges kitérőt jelentenek az evolúció fősodrában ezeknek a különleges ötleteknek a megvalósítói, vagy az egyszer már kidogozott megoldások később, más növénycsaládokban újra előkerülnek, új fejlesztések alapjává válnak?

A boglárka virágának ragyogása a beporzó rovar számára egyszerű jel, fontos információ a táplálékforrásról. Az ember számára üzenet, ami a nap fényét megragadó szirom szerkezetének zseniális megtervezettségéről szól, és az Alkotó folyamatos munkálkodásáról tanúskodik…

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír