Természetből fakadó spontán festmények – Az impresszionizmus kezdetei dokumentumfilmen

Jó néhányszor írtunk már a 19. században indult impresszionista festők művészetéről, és valószínűleg a jövőben is fogunk még. Mostanában játszották a mozik, elsősorban az Uránia Nemzeti Filmszínház, a Phil Grabsky és csapata által készített Van Gogh – Költők és szeretők című remek dokumentumfilmet, amiről ugyancsak beszámoltunk a Mértékadó hasábjain. Abban Van Gogh posztimpresszionista művei álltak a fókuszban. Ezúttal pedig Az impresszionizmus hajnala – Párizs, 1874 címmel a francia impresszionisták élete és képei elevenednek meg a mozivásznon.

Százötven évvel ezelőtt, 1874 áprilisában nyílt meg az első impresszionista kiállítás. „Az impresszionizmus a legnépszerűbb, a legismertebb és legkedveltebb mozgalom. Mindenki szereti az impresszionizmust” – hallhatjuk a filmben a Washington DC National Gallery of Art művészeti vezetőjétől, Mary Mortontól. Azt hiszem, a kurátor nem téved, hiszen bármikor, bárhol nyílik kiállítás impresszionista művészek alkotásaiból, azonnal tömegek látogatják. Hogy csak egyetlen példát említsek, 2018-ban a bécsi Albertinában rendezett nagyszabású Monet-tárlaton lépni alig lehetett, annyi volt a látogató. De mégis, mi lehet ennek a titka? Ha egyszerű választ akarunk adni, azt mondhatnánk: az időtlenség jellemzi ezt a képi világot. Azok a művek, amelyeken nem látni korabeli ruhákat a századforduló stílusának megfelelően, vagy éppen lovas kocsikat az utcákon, akár ma is készülhettek volna. A helyzet azonban ennél kissé összetettebb. A film ennek ered nyomába.

A Washingtoni Nemzeti Galéria mellett a másik múzeum, ahol a világ legnagyobb impresszionista gyűjteménye található, a párizsi Musée d’Orsay. A dokumentumfilm ennek a két intézménynek a gyűjteményéből tárja elénk a „visszautasítottak” 1874-es tárlatának képeit.

Az első festmény, amit a film elején, majd a végén is láthatunk, emblematikus: Claude Monet A felkelő nap impressziója című műve. A kép vázlatosnak tűnik: semmi részletes kidolgozás, csak odavetett foltok, elmosódott ecsetvonások. A részletesen ábrázoló naturalizmushoz szokott múzeumlátogató nem tudta befogadni ezt az 1860-as évek végén, a 70-es évek elején. Ráadásul a festmény témája sem különleges, nyoma sincs irodalmi vonatkozásnak, egyszerűen csak kel fel a nap egy hétköznapi reggelen. Olyan ez a kép, mintha befejezetlen lenne, csupán egy skicc; gyorsan készült, lendületesen. Épphogy csak látszik valami a ködben, az egész igazából az atmoszféráról szól, pedig a téma nagyon is mozgalmas. Amikor megkérdezték Monet, hogy mi a kép címe, ezt felelte: „Impresszió, napfelkelte.” Az effajta nyelvezet már létezett egy ideje, és egy skiccre utalt, ami befejezetlen, nem letisztult, még nem áll készen a nyilvános kiállításra. Louis Leroy kritikus humoros, gúnyos kritikát írt Monet képéről: „Van egy olyan érzésem, hogy Monet vonakodott nevét adni a képéhez, igazából nem akarta bemutatni a kiállításon, ez egy káosz.” Majd így folytatta: „Tudják, mi a címe? Az a címe, hogy Impresszió. Talán hívhatnánk őket impresszionistáknak.” Íme, így keletkezett az elnevezés. Leroy azt mondja, talán skiccnek, vázlatnak kellene hívni ezeket a munkákat, szerinte nem teljes értékű művek. Még néhány évig nem impresszionisták volt a csoport neve, de talán a harmadik vagy a negyedik kiállítás után egyre inkább azonosultak az elnevezéssel. Mind több pozitív érzés társult hozzá, kifejezte, hogy a festmények spontán készültek, a természetből fakadtak, élettel telítettek.

Figyelemre méltó alkotó, és a filmben is jelentős helyet kap Berthe Morisot, aki az egyetlen nő a korai impresszionista művészek között. Nemcsak szép volt, hanem tehetséges is, ám abban az időben nem volt könnyű festőként érvényesülni a sok férfi között. „Szerintem sosem akadt még férfi, aki egyenrangúként kezelt volna egy nőt, pedig én csak ennyit kérnék. Tudom, hogy érek annyit, mint ők” – ismerhetjük meg a filmből Morisot nem éppen lelkes szavait. Művészi programjáról így írt: „Pusztán annyit szeretnék elérni, hogy megragadjak valami múlandót, ám úgy tűnik, még így is túl sokra vágyom. Meg akarom örökíteni a levegőt, ami körülvesz, az érzelmeket, amelyek megtöltik a teret.” A környezete azonban nem így látta. Berthe nővére, Edma Morisot lelkendezve ezt írta levelében: „Drága testvérem, Berthe! Úgy tűnik, ebben a pillanatban az életed igazán lenyűgöző lehet. Beszélhetsz Degas-val, miközben figyeled, ahogy rajzol, együtt nevethetsz Manet-val. Ezek mind-mind irigylésre méltó dolgok. Szerető nővéred: Edma.”

Berthe Morisot képei intimebbek, mint férfi pályatársainak alkotásai. Azt is mondhatnánk, hogy „női szemmel” nézte a környező világot. Jó néhány festményének témája a család, ilyen például a Bölcső című, meghitt hangulatú olajképe is. Kvalitásban, emberábrázolásban nem maradt el férfi társaitól, jól láthatjuk ezt a filmben bemutatott tájképein, édesanyjáról és nővéréről készített portréin is. Néhány évtizeddel ezelőtt Párizsban emlékkiállítást rendeztek Berthe Morisot-nak, kilencven képét állították ki, nagy sikerrel.

Az 1860-as évek végén működött Édouard Manet, a korszak emblematikus festője, a Courbet-korszak utáni festészet nagy megújítója. A hetvenes évek impresszionistái példaképüknek tekintették és maguk közül valónak tartották, miközben ő elutasította az új stílus kibontakozását. Nem is akart kiállítani velük, megmaradt a párizsi Salon művészeinek körében, a realizmus talaján állva. Ettől függetlenül nagy egyéniség volt, ezt látták meg benne a többiek, s ezért ismerték el mesterüknek. A Reggeli a szabadban című képe botrányhőssé tette, a Salon elutasította. Rossznak és trágár témájúnak ítélték meg: „Egy közönyös prostituált teljesen meztelenül pihen két divatosan öltözött ficsúr társaságában. Ez lenne egy fiatal elme elképzelése a humorról?”

Émile Zola azonban védelmébe vette Manet képét: „A meztelen nő sokkolta a közönséget, akik nem láttak a képen mást, csak a nőt. Mintha korábban ilyesmit még sosem láttunk volna. Több mint ötven olyan kép lóg a Louvre-ban, amin meztelen és felöltözött alanyok egyaránt szerepelnek, ott mégsem botránkozik meg senki. A közönség úgy döntött, hogy ez nem művészeti alkotás.”

A dokumentumfilm abban is eltér a szokásostól, hogy a képek nézegetése közben rengeteg idézetet hallhatunk a művészektől, leveleikből, kritikusok és újságírók cikkeiből. Mindenképpen érdemes megismernünk Claude Monet gondolatait pályakezdése éveiből: „Fiatalságomat a normandiai partoknál töltöttem, karikatúrákat rajzoltam, és csavargóként éltem. Itt találkoztam a tengerparti képekkel, hála Monsieur Boudin művész úrnak. Kicsi, őszinte kompozíciókkal, ahol az eget és a tengert aprólékos műgonddal jeleníti meg a rajzokon és festményeken keresztül. Boudin a találkozásunkkor megdicsérte karikatúráimat és tehetségemet, és a következő tanácsot adta: »Tanulj! Tanulj meg tájakat rajzolni és festeni. Olyan szép a tenger és az ég! Úgy lásd az állatokat és a fákat, ahogy azok a valóságban vannak. Akárcsak a levegőt és a fényt is. Úgy, ahogy a természet megteremtette.« Felnyílt a szemem, és megértettem a természetet, elemeztem a formáit, és tanulmányoztam a színeit. Tizenhat évesen közöltem apámmal, hogy festő szeretnék lenni, és elutazom Párizsba, hogy megtanuljam a szakmát.”

A filmben sok szó esik a párizsi Salonról, hiszen ez volt az az intézmény, amely a korabeli képzőművészetet mozgatta, s már vagy száz éve fennállt. Az 1860-as években átlagosan ötezer munkát nyújtottak be a Salonnak évente. Ezek közül mintegy háromezret elutasítottak. A szorosan egymás mellé, alá és fölé helyezett képek valóságos arzenáljában borzasztóan nehéz lehetett kitűnni, elismeréshez jutni egy művésznek. Az 1850-es évek közepére a korszellem és a stílus már változóban volt, a korábbi idők nagyjai, mint Delacroix és Ingres nem sokkal később elhunytak. Ahogyan manapság fogalmaznánk: „új szelek kezdtek fújni” a párizsi művészvilágban. Ennek folyományaként fejlődött ki a realizmus alapjain nevelkedett fiatal festőnemzedék, amelynek tagjai – az ő neveikkel kezdtük írásunkat – 1874-ben megrendezték a visszautasítottak tárlatát a párizsi Boulevard des Capucines-on, Nadar fotóműtermében.

Az impresszionizmus hajnala – Párizs, 1874 című dokumentumfilmet Phil Grabsky és Ali Ray írta és rendezte. Forgalmazza a Pannonia Entertainment Ltd. Lunczer Gábor marketingmenedzser és Farkas Zsolt marketingasszisztens közreműködésével.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.