Testpassió kérdőjelekkel – Gondolatok A bálna című filmről

Kultúra – 2023. április 11., kedd | 10:38

Úgy tűnik, Darren Aronofsky cáfolta a régi mondást azzal a bizonyos folyóba lépéssel kapcsolatban: testi szenvedésről szóló filmjével egymás után kétszer tudott visszacsábítani egy-egy hajdanvolt A-listás színészt Hollywood fősodrába.

Idén ráadásul teljes a siker: a fiatal éveiben könnyed kalandfilmekben parádézó, majd kényszerűen visszavonuló Brendan Fraser Oscar-díjat nyert elkötelezett alakításával. A súlyosan elhízott, magányos férfiről szóló A bálna (The Whale) azonban – noha valódi színészi jutalomjáték – mégsem ér fel az életmű eddigi színvonalához. 

Gyenge fénnyel bevilágított, szűkös térben találkozunk főszereplőnkkel, Charlie-val (Fraser) a nyitójelenetben, s mindjárt egy olyan tevékenység közben, amelyről biztosan tudjuk, normál körülmények között nem tartozna ránk. A rendező később is gondosan ügyel arra, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat, amikor főhősét figyeljük: zihálás, izzadás, hasztalan erőlködés zaja tölti be az apró lakást, miközben megtudjuk, hogy a férfi a végét járja, és egyetlen önfeledt nevetés is fulladásos halálát okozhatja. Nem könnyű így létezni, Charlie ezért online esszéírási kurzusokat tart egyetemi hallgatóknak, hogy fenntartsa magát. Liz (Hong Chau), a gondozója időnként benéz hozzá, kicsit pöröl az aranyszívű férfival, aki csupán egyetlen dologban makacskodik vele: kijelenti, inkább meghal, mintsem hogy kórházba menjen. Állapota azonban egyre romlik, kinn folyton esik az eső, és a múlt árnyai lassan előkúsznak a sarkokból. 

Charlie tudja, hogy magánéleti tragédiáját – melynek csupán következményei a súlyos kilók – jórészt saját önzőségének köszönheti, ám most jóvá akar tenni mindent: meghívja magához nyolcéves kora óta nem látott lányát, aki egy különös, gyanúsan naiv hittérítő (Ty Simpkins) kíséretében megjelenik, és jó alaposan édesapja fejére olvassa a bűneit. Ellie (Sadie Sink) indulatai érthetőek, hevessége azonban túlzott, s ahogy a főhőssel kapcsolatba kerülő többi szereplő, úgy ő is alig tudja megfogalmazni, mit akar a teljes filmet körüllengő bálnaallegória központi alakjától. A párhuzam ennyiben megáll Herman Melville regényének alaphelyzetével (sőt, építenek is rá), és újabb csavar a dologban, hogy Aronofsky filmje tulajdonképpen színpadi adaptáció: Samuel D. Hunter a saját drámáját dolgozta át forgatókönyvvé a megfilmesítés érdekében. 

A 4:3-as képarány, a jórészt egyetlen térben játszódó cselekmény és a nagy érzelmeket mozgósító párbeszédek mind szépen utalnak a forrásműfajra, A bálna azonban nehezen tud szabadulni alapvető melodrámai hangvételétől. Sötét titkok, piszkos alkuk, nagy kitörések és csöndes monológok váltják egymást, a testi-lelki leépülés stációit könnyen azonosítjuk, a szimbolika is világos – és talán éppen ez a baj. Aronofsky filmje ugyanis annyira harsogva követeli együttérzésünket hőse iránt, hogy nem szán időt a finomságok bemutatására, így színészei hiába teljesítenek egytől egyik kiemelkedően, A bálna egy idő után kínosan egyszólamúvá és fárasztóan önismétlővé válik. A test börtönébe zárt, szabad lelkű férfi szeretné megválta(t)ni magát a lányával, ám nem az a probléma, hogy a kudarc borítékolható, hanem inkább az, hogy mindezt sok-sok könnyezéssel, szívszakasztónak szánt vonósfutamok kíséretében tálalják a néző számára. 

Különösen árulkodó, ha A bálnát összehasonlítjuk a tizennégy évvel ezelőtt Mickey Rourke színészi visszatérését beindító A pankrátorral. A testi roncsoltság és a bűnbánó férfisors közös vonás (a két film a szívinfarktus fenyegető veszélyében, sőt, még az elidegenedett gyermek motívumában is osztozik), ám míg a kiöregedett küzdősportbajnok útját balladai tömörséggel meséli el a rendező, addig Charlie végzete túlburjánzó látomások, többszörösen sulykolt Coelho-bölcsességek és mesterkélten túlnyújtott jelenetek közepette érkezik el.

„Ugye undorító vagyok? Mondd ki, hogy undorító vagyok!” – követeli egy jelenetben főhősünk éppen aktuális vitapartnerétől, ráadásul még jól sarokba is szorítja nemrég szerzett kerekesszékével. Érzelmi felfokozottsága talán érthető, ám erőszakos számonkérése valójában felénk irányul: foglalj állást személyes drámámban, igazold azt, amit rólad gondolok! Charlie (s vele Aronofsky) lefegyverző önfeltárulkozásnak hiszi azt, ami tulajdonképpen grandiózus gesztusokkal előadott áldozati póz. Pedig a katarzishoz elég lenne egyetlen megrendült tekintet…

Darren Aronofsky: A bálna (The Whale), A24, 117 perc, 2022.

Szerző: Paksa Balázs 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria