Testvér, imádkozz értem… – Kővári Magdolna, a szociális testvérek központi elöljárója Ferenc pápáról

„Testvér, imádkozz értem, mert egyáltalán nem egyszerű…” – mondta, amikor búcsúzáskor újra kezet fogott és kezembe adta a rózsafüzért. Már eleve az megrendítő volt, ahogyan fogadott minket a könyvtár ajtajában – nem mi járultunk elé, hanem ő jött ki elénk, kitárt kézzel, mint az atya az evangéliumi történetben, aki hazavárja az övéit. Valamint az is, ahogyan az audiencia végén nem elbocsátott minket, hanem botjára támaszkodva, a láthatóan erős fájdalomtól bicegve kikísért minket az ajtóig, hogy újabb kézfogással köszönjön el tőlünk. Elköszönésének egyszerű szavai, amelyekkel imáimat kérte, mélyen a szívembe hasítottak; hirtelen szinte kézzel tapinthatóvá vált a hatalmas teher és felelősség, amely vállait nyomta. Ennek ellenére az eltelt egy órában, amíg nála voltunk, úgy éreztük, mintha senki más nem létezett volna számára, csak mi, akik ott ülünk.

A személyes figyelemnek ezt a képességét emelném ki legelsőként Ferenc pápával kapcsolatban. Amikor 2022-ben levélben fordultam hozzá, hogy fogadna-e minket Társaságunk alakulásának 100. évfordulója alkalmából, hogy az ő áldásával kezdjük a jubileumi évünket és történelmünk következő szakaszát, mindenki naivnak gondolt. Én magam is elbizonytalanodtam: mit képzelek én, pont miránk van gondja a pápának, amikor háborúk törtek ki és válságok pusztítanak szerte a világon; mit számít a mi kis jubileumunk mindehhez képest? És ekkor megjött a válasz a magánaudiencia időpontjával. Gesztusának üzenete mindennél világosabban hirdette: Isten szemében nincs kisebb meg nagyobb, fontosabb meg kevésbé fontos; Isten számára – és így az Ő szolgája számára is – mindenki egyaránt fontos; mindenki, „TUTTI”. Ez nem pusztán üres gesztus volt a részéről, hanem őszinte gondos, érdeklődő és törődő figyelem. Ennek a tapasztalatnak a fényében követve programjainak, találkozásainak sűrűségét az évek folyamán, gyakran tűnődtem el azon, hogy miként lehet ezt energiával bírni. Ilyenre csak a misztikusok képesek, azok, akik egészen mély egységben élnek Istennel.
Nem meglepő tehát, hogy belülről ismerte Isten stílusát, ami közelség, együttérzés és gyengédség; ezt nemcsak hirdette, hanem elénk is élte, és folyamatosan ennek a követésére hívott minket is (például a magyarországi látogatása alatt a bazilikában összegyűlt papoknak, szerzeteseknek mondott beszédében). Közel volt és közel maradt az emberi sorsokhoz, különös figyelmet szentelve a kicsinyeknek, a peremre szorultaknak, a világ szemében jelentékteleneknek; és végtelen együttérzéssel viszonyult a szenvedés minden formájához, az emberi szenvedéshez, de a féktelen emberi pusztítástól veszélybe került teremtett világ szenvedéséhez is egyaránt, feltárva előttünk Isten szívének végtelen szeretetét, ahol mindenkinek helye van – mindenkinek és mindennek, „TUTTI”.

Krisztus szívének – ami „eksztázis, nyitottság, ajándék és találkozás”[1] – mélységes ismeretéből táplálkozott szociális érzékenysége, valamint víziója a jövő egyházáról és annak helyéről és szerepéről a világban. Tanításaiból, enciklikáiból újra és újra visszaköszöntek számomra alapítónk gondolatai, aki a közélet porondjára állított szellemi munkásokként álmodta meg a szociális testvéreket, hogy az ember ideiglenes és örök boldogulásáért küzdjenek az élet centrumában. Ferenc pápa ennek így ad hangot: „egy jobb világ építésénél az egyház nem korlátozódhat a magánszférára, nem szabad a peremen maradnia, és nem hanyagolhatja el a társadalmi élet egészét megtermékenyítő »spirituális erők felébresztését«.”[2] Ferenc pápa víziója egészen új dimenziókat nyitott alapító karizmánk, a „megszentelő szeretet küldetésében” való járás számára. Az ő megfogalmazásában ez a következőket jelenti: „gyakorolni a társadalmi szeretetet, ami hatékonyan keresi minden ember javát, nemcsak egyénileg, de társadalmi dimenzióban is, hogy előbbre jussunk a szeretet civilizációja felé, mert csak a szeretet dinamizmusa képes új világot építeni.”[3] Ezért is volt olyan jelentős számunkra, a vele való személyes találkozás centenáriumunk alkalmából. Hozzánk intézett szavai újra lángra lobbantották bennünk karizmánk tüzét és megújult erővel és lendülettel indulhattunk tovább küldetésünkben. Bátor tanúságtételre biztatott minket, hogy a mai kor kihívásaira elődeinkhez hasonlóan tudjunk válaszolni: „egyedül a szeretet fegyverével,” és hangsúlyosan a lelkünkre kötötte, hogy „mindenki számára kell, hogy hely legyen a szeretetünkben” – mindenki számára, „TUTTI”.

Egészen a világban és a világért, de mégsem e világból való módon – ez volt a lényege az Egyház megújítására irányuló erőfeszítéseinek. A tekintély gyakorlása terén a jézusi „köztetek ne így legyen” (Lk 22,26) intelemhez vezetett vissza minket, hogy útkereséseinkben, döntéseinkben a közösség minden egyes tagjában működő Lélekre való odafigyelés vezérelje a tekintély letéteményesét. A világi mintákat követő hatalmi struktúrák, a megkövesedett, merev és bezárkózó működésmódok helyett a Lélek tágas szabadságából való cselekvésre biztatott, hogy „terek elfoglalása helyett folyamatokat, új dinamikákat indítsunk el, hogy a hit szemével szemléljük a változásokat és engedjük, hogy ezek új és régi kérdéseket vessenek fel számunkra,”[4] amelyekre együtt keressük a válaszokat párbeszédben. Meglátásai, intelmei olyanok voltak vezetői szolgálatom számára, mint tiszta, üde forrásvíz a pusztai vándorlásban.

Nyitottan a világra és meggyökerezetten a hitben, a reményben, a szeretetben – erre tanított engem minden megnyilvánulásával. És ebből a mély meggyökerezettségből fakadt a prófétai erő, amivel folyamatosan néven nevezte a kor bajait, szembesítve világiakat, egyháziakat egyaránt emberségünkből és kereszténységünkből fakadó felelősségünkkel.

Elöljáróként a remény leckéje adott nekem a legtöbbet: úgy nézni szembe a jelen kor minden szörnyűségével, veszélyével, hogy közel engedem magamhoz annak minden fájdalmát, engedem, hogy érintsen, lesújtson, feldúljon, miközben a biztos remény dalnokaként folyamatosan a világba kiáltom a Feltámadás győzelmét. Húsvét vasárnapján utolsó hozzánk intézett üzenetében erre láthattunk példát. Idén megjelent önéletrajzának bevezetőjében van egy bekezdés, ami lényegében ragadja meg ennek a dalnokságnak a természetét: „Nekünk, keresztényeknek tudnunk kell, hogy a remény nem csalfa, és nem okoz csalódást: minden arra született, hogy az örök tavaszban virágozzék. És a végén csak annyit mondunk: semmi olyanra nem emlékszem, amiben Te ne volnál jelen.”[5] Erre a jelenlétre szegezzük most tekintetünket távozása felett érzett szomorúságunkban és törékeny világunk bizonytalanságai közepette.

Végezetül, ebben a különös, „fényes hetes gyász” teremtette közelségben nem tudok szívemben nem közvetlenül szólni hozzá: Szentatya, mennyire igazad van, egyáltalán nem egyszerű a vezetői szolgálat ebben a világban. „Az örök tavasz virágzásában” most már te imádkozz értem – értünk, Isten egész népéért, akikhez mindig és mindvégig, életed utolsó leheletéig közel akartál maradni.

[1] Dilexit nos 28.

[2] Fratelli tutti 276.

[3] Fratelli tutti 182. 183.
[4] https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-beszede-kuria-vezetoinek-testverek-mar-nem-kereszteny-tarsadalomban-elunk
[5] Ferenc pápa: Remény. Önéletrajz. Kossuth Kiadó. 8. old.

Forrás és fotó: Szociális Testvérek Társasága

Magyar Kurír