Testvéri kapcsolat a nigériai katolikusokkal – Afréka Mindszenty tiszteletét is magával vitte

– Valóra válik Nigériában az Erdő Péter bíborossal közös álmotok, hogy megismertessétek Onitshában Mindszenty József alakját, a boldoggá avatásáért mondott imát. Hogyan született meg ez a kezdeményezés?

– Az alatt az idő alatt, amikor tavaly fél évre kint rekedtem Nigériában a járvány miatt, született meg a döntés: Erdő Péter bíboros meghívta Valerian Okeke onitshai érseket a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra előadónak. Ekkor az érsek küldött Magyarországra egy videoüzenetet, amelyben nagyon szépen beszélt a magyarokról. Amikor fél év múlva sikerült hazajutnom, Erdő Péter bíboros meghívott Kuzmányi Istvánnal, a Magyar Kurír főszerkesztőjével együtt egy megbeszélésre. Elmeséltem azt a fél évet, amit Onitshában töltöttem, közösen elterveztük a novemberi Szent Márton-napi gyűjtést az éhezők javára, egy olyan időszakban, amikor a járvány miatt egyre több embernek volt szüksége segítségre. 12 millió forint gyűlt össze, abból 1200 család kapott a karácsonyi időszakra rizst.

Erdő Péter bíboros azonban azt is szerette volna, hogy ne adok-kapok viszony legyen a magyar és a nigériai katolikusok között. Látta, hallotta, milyen hatalmas hit él itt az emberekben, mindenki bízik az ima erejében. Azt is csodának tartják, hogy ismét ki tudtam jönni hozzájuk, mindenért hálát adnak.

A bíboros felvetette, hogy megismertetnénk Mindszenty József bíboros alakját a nigériaiakkal, küldenének ki anyagokat, és elkezdenék ott is imádkozni az imát a boldoggá avatásáért, a közbenjárásáért gyógyulásokhoz.

– Ez egy új, különleges küldetés, feladat számodra. Hogyan készültél fel rá?

– Nagyon szép feladat, még ha először meg is ijedtem, hogyan tudom én elmondani a papoknak. Még Budapesten találkoztam Kovács Gergellyel, Mindszenty kanonizációs eljárásának posztulátorával, aki sok mindent elmondott a boldoggáavatási szertartásról. Itt orvosként azt látom, hogy másképp működnek a dolgok, mint otthon. Mondok egy példát: házasság után az embereknek hamar gyerekük születik, és ha tíz év múlva még mindig nincs gyerek, mindenki tudja, hogy meddők, és ez itt nagy szégyen. Nincs róla diagnózis, hiszen nincs pénzük vizsgálatokra. Elmennek imaalkalmakra a gyógyulásukért, és sokszor meg is születik utána a gyerek. Vannak hálaadó misék, ahol húsz anyuka tesz erről egyszerre tanúságot – tapsolnak, örülnek a csodának. Egy hivatalos boldoggáavatási szertartásnál ez nem állja meg a helyét, mert nincs diagnózis. A csodás gyógyulásnak vannak komoly orvosi kritériumai, ezeknek meg kell felelni. Kovács Gergely, a Mindszenty Alapítvány egyik vezetője mindent elmagyarázott az eljárásokról, ez egy külön tudomány.

Fontos, hogy a gyógyult beteg tanúságot tudjon tenni arról, hogy kinek a közbenjárását kérte; kell hogy legyen diagnózis.

– Hogyan fogadták a nigériai katolikusok a magyar bíboros hírét, a közbenjárásáért mondott imát?

– Okeke érsek négy plébániát választott ki az imádságra Mindszenty boldoggá avatásáért, ezek közül az egyik a Szent Borromeo-kórház kápolnája, ahol a négyszáz alkalmazott számára minden reggel hatkor mise van. A plébánosok felkészültek: mire megérkeztem, az internetről letöltötték az anyagokat, kinyomtatták angolul Mindszenty életrajzát, az imát Mindszenty fotójával; sokat dolgoztak vele, és szétosztották ezeket az anyagokat.

Okeke érsek elmagyarázta nekik, hogy Mindszenty hasonló helyzetben volt, mint ők, akiket Nigériában a kereszténységükért üldöznek, hiszen a kommunizmus alatt őt is üldözték mint keresztényt,

ennek lett az áldozata: ha nem is halt mártírhalált, sokat szenvedett. Nagyon jól átérezték a hasonlóságot; megértették, hogy mivel ő fehér mártír, szükség van még csodára, hogy elismerjék az életszentségét. Olyan jól felkészültek, hogy mire márciusban megérkeztem, tökéletesen ejtették ki Mindszenty vezetéknevét, a Józseffel már kicsit nagyobb bajban voltak.

– Mit jelent számukra a csoda, a csodás gyógyulás, az ima ereje?

– 518 pap van az onitshai egyházmegyében, ötezer fős miséket tartanak. Az életük tele van csodával, az Afréka-ház, a kétezer beteg meggyógyítása is csoda számukra, amiért hálát adnak Istennek, hiszen ha nem gyűjtöttünk volna ennyi pénzt, nem lett volna repülő, nem tudtam volna eljönni, ez nem történhetett volna meg. Nagyon komolyan veszik a kérésünket; úgy gondolják, ez a legkevesebb azért a sok jóért – 12 ezer kezelt beteg, 120 idegsebészeti műtét, Afréka-ház… –, amit a magyarok az évek során adtak nekik. Nem én vagy Csókay András, hanem a magyarok, hiszen az adományozók nélkül semeddig sem jutottunk volna.

Nagyon örülnek, hogy van valamijük, amit adhatnak, és igazán erősen hisznek az imában.

A kórház kápolnájában minden hétfőn a reggeli szentmise után mondják el az imát Mindszentyért. A három másik plébánián is kijelöltek egy-egy napot, amikor Mindszenty közbenjárásáért fohászkodnak. Kinagyították a fotóját, bekeretezték. Sokan és szívesen jelentkeznek az imacsoportokba: ők megkapják a kis képet az angol nyelvű imádsággal. Nagyon szeretnek engem, és örülnek, ha tudnak adni valamit „doktor Rékának” és a magyar bíborosnak. Közben pedig magukévá tették a szándékot is, már nem miattam csinálják, csak a kezdőlépéshez kellett, hogy ismernek, szeretnek. Átérezték a vele való közösséget, hogy üldözött keresztényként neki is ki kellett tartania. Olyan hittel, erővel imádkozzák Mindszenty imáját, mintha minden rajtuk múlna. A Borromeo-kórházban konkrétan a betegekért is imádkoznak. Rendszeresen imádkozzák, ezért a lelkükben marad, és amikor szükség van segítségre, eszükbe jut.

– Úgy tűnik, egyre szorosabbra fűződnek a szálak a magyar és a nigériai katolikusok között.

– Igen. Tudnak a hívek az eucharisztikus kongresszusról is, hogy érsek atya jön Budapestre. A két nép egyre több spirituális szállal kötődik egymáshoz, a két főegyházmegye között egyre szorosabbá válik a barátság. Szeptember 6-án Budapesten a Szent István-bazilikában Afrika-napot rendeznek a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus keretében, Misszió Afrikában címmel Okeke érsekkel és Csókay Andrással együtt előadást tartunk. Az Afréka Alapítvány meghívta Basil és Izunna atyát is. 

– Nagyon szép, ahogyan részese lettél a nigériai katolikusok hatalmas hitének, ennek a különleges közösségnek. Láttuk a képeken, hogy az egyik nővérképzős diák keresztanyja és bérmakeresztanyja lettél. Mesélsz Rebeccáról?

– A nővérképzőt Okeke érsek alapította a kórház területén, 180 diákot képeznek nővérnek a hároméves bentlakásos iskolában. A tandíj, a bentlakás, az étkezés 600 dollárba kerül évente, ezért világszínvonalú képzést kapnak, és biztonságos helyen laknak egy olyan országban, ahol nagyon rossz a közbiztonság. Évekkel ezelőtt Csókay Andrással megálmodtuk, hogy bekapcsolódunk a képzésükbe, hogy segítsük az önállósodásukat. Rebecca a tizedik ösztöndíjasunk volt. Úgy működik, hogy amikor összegyűlik a pénz egy újabb diákra, a nővérképző kiválasztja, kit ajánl ösztöndíjasnak. Másfél éve őt választották: ehhez kiválónak kell lenni a tanulmányokban, és rászorulónak kell lenni. Szigorú kritériumok vannak. Éppen rendeltem itthon háziorvosként, amikor megkaptam az önéletrajzát, és ki kellett mennem a mosdóba zokogni, annyira megrendített. Átküldtem Sanyinak, a férjemnek, aki egyetértett, hogy az ő ösztöndíját mi vállaljuk… Felhívtam Basil atyát, hogy az összegyűlt pénz még szabad, küldjenek még egy életrajzot.

Nem ismertem Rebeccát, de a Szentlélek megérintett, és mi vállaltuk a taníttatását. Akkor láttam először, amikor tavaly márciusban kijöttem.

– Rebecca üldözött keresztényként került Onitshába. Miért volt szüksége a támogatásotokra?

– Amikor az ösztöndíjat kérte, már fél éve éhezett, mégis – az itteniek szokása szerint – mindig azt mondta, jól van. Senki nem tudta, mekkora a baj vele: felgyorsult a szívverése, nem kapott levegőt, nem tudott aludni hónapok óta, nem evett, nem tudta miből fizetni a tandíját. Amikor már nagyon rosszul volt, odament Fidel atyához, a kollégium igazgatójához. Rebecca a Boko Haram elől menekült a családjával északról, miután az iskolájában robbantottak, a halott osztálytársain keresztüllépve kellett menekülnie. A házukat is porig rombolták. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, már évek óta üldöztetésben volt részük. Szülei Onitshából származnak, de északon régebben több volt a munkalehetőség, ezért oda mentek. Nem voltak szegények, az apuka mérnök volt, mind a négy bátyja is, itteni viszonyok között jómódú családnak számítottak. Onitshában azonban mind a négy bátyja munkanélküli, mert túlnépesedés van a belső menekültek miatt, nyomorban élnek. Az elsőéves tandíját kifizették az északon eladott földjük árából, de a második évet már nem tudták kifizetni.

– Miért téged kért meg, hogy legyél a keresztanyja?

– A szülők elhagyták az egyházat, mert megsértődtek a Jóistenre, hogy engedhette meg ezt a sok szenvedést. Egy pünkösdi szabadkeresztény egyház tagjai lettek, és hozzá akarták kényszeríteni lányukat egy lelkipásztorhoz, aki egy jó próféciát mondott a családnak. Azt akarták, hogy hagyja ott az iskolát. Nem tette meg, ezért a család nem küldött neki pénzt, éhezett, pszichés problémái lettek, nem volt pénze tandíjra… ekkor kezdtük el mi támogatni a képzését. Amikor márciusban kijöttem, itt ragadtam, minden diáknak haza kellett mennie, de neki és Trinitynek megengedték, hogy ott maradjanak velem a kórházban. Hosszú ideig voltam ott, így ők már nem két ösztöndíjas voltak számomra a sok közül, hanem a fogadott lányaim lettek.

Miután hazajöttem, Rebecca pár nappal később írta, hogy beiratkozott a katekizmusra.

Végtelenül jólesett! Addig is járt a misékre, csak nem áldozhatott, de a képzőben senkit nem kényszerítenek, hogy legyen katolikus. Hatalmas erő van ebben a törékeny lányban, nem ment férjhez ahhoz, akit nem szeret, befejezte az iskolát. Megkért, hogy legyek a keresztanyja, és ez nagyon meghatott. Végigjárta a hitoktatást, ezért még az ottlétem alatt bérmálkozás is volt, hogy azt is velem élhesse át – nagyon szép folyamat volt. A családtagjai nem jöttek el az ünnepekre, én voltam a családja, aki megszervezte neki az ünneplést.

– Említetted, hogy közben jelentkezett a Hungary Helps ösztöndíjprogramjára is. Miben segít a program Onitshában?

– Én most a Hungary Helps Program önkénteseként végzem a missziómat, a Magyar Önkéntes Liga szervezésében. A legutóbbi ételosztást is így végeztem: a múlt héten ötszáz családnak tudtunk adni a program adományából egyheti élelmet.

Nagyon várjuk Rebecca végleges eredményét, hiszen ez jó lehetőség lenne, hogy a diploma megszerzése után hazatérve még inkább segíteni tudja a közösségét. Nagyon fontos ez a program éppen ebből a szempontból, hálót ad a helyieknek, akik visszahozzák és használják a megszerzett a tudást.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Afréka Alapítvány

Magyar Kurír