Tétova ölelés – Egy év Salingerrel, másfél óra egy morózus főnökkel

Ám ha betekinthetünk egy menő New York-i irodalmi ügynökség kulisszái mögé, ha megcsodálhatjuk két kiváló színésznő finom összjátékát, és integethetünk J. D. Salingernek is (persze szigorúan csak távolról), akkor egyáltalán nem bánjuk a könnyen csúszó nyári filmélményt.

Hősünk, a fiatal Joanna (Margaret Qualley) épp most érkezett meg New Yorkba, minden amerikai bölcsészjelölt álomvárosába. Egyetemi tanulmányait szakította meg, hogy belekóstolhasson kicsit ebbe az inspiráló környezetbe – író akar lenni ugyanis, mégpedig különleges író. Szintén művészi álmokat dédelgető barátját, Karlt (Hamza Haq) odahagyta, albérletet keres, és jelentkezik egy irodalmi ügynökséghez, egyelőre titkárnőnek. A cselekmény ugyan a kilencvenes években játszódik, de mintha legalább még két évtizedet visszaugrottunk volna az időben: barátságos lambériák, régimódi írógépek, gondosan megcímzett levelek és egy arisztokratikus, kissé zsémbes főnök, Margaret (Sigourney Weaver) fogad minket az új munkahelyen. Joanna megilletődötten pislogó szemekkel munkához lát: az ügynökség legfontosabb írójának, a hírhedten zárkózott J. D. Salingernek címzett olvasói levelekre kell válaszolgatnia kimért stílusban, elutasítólag. Az asszisztensből azonban csakhamar kibújik az írópalánta, és bájos mosollyal kísért szabályszegései végül kivívják főnöke megbecsülését is.

Az Egy évem Salingerrel kellemesen szellős forgatókönyve a film címéhez illően nem is kínál ennél többet. Falardeau azonban, ahogy szokta, most is a finom apróságokra irányítja a figyelmünket. Felnövéstörténetet látunk (sőt, mindjárt kettőt), ám a nyilvánvaló Az ördög Pradát visel-párhuzamok vagy látványos fordulatok helyett rendezőnk a lelki folyamatokat igyekszik ábrázolni. Nagy segítségére van ebben a film két főszereplője, akik egymás rezdüléseire mindvégig figyelve, okos visszafogottsággal játszanak. Sigourney Weaver fölényes rutinnal hozza a sokat tapasztalt, kissé rigorózus, idővel azonban megenyhülő főnököt, a film fénypontja mégis Margaret Qualley, akinek kislányos bájától nehéz szabadulni. Légies szépsége, táncos mozgása, hamvas fiatalsága magával ragadó, mégis leginkább az arcával, a tekintetével játszik: minden átélt érzelem lefegyverző őszinteséggel jelenik meg a vonásaiban. Vele bízvást tudunk lelkesedni, ujjongani, évődni és szomorkodni. Bár ő járja be a legnagyobb utat a cselekményben, mégis úgy érezzük, mozdulatlan középpont: vonzásában kelnek életre a történet mellékalakjai.

S itt érkezünk el Falardeau filmjének lényegéhez: a hétköznapi élet csendes drámáinak empatikus ábrázolásához. Az Egy évem Salingerrel hangzatos tanulságok vagy szájba rágós társadalmi mondanivaló megfogalmazása helyett bevezeti nézőjét egy sajátos mikrovilágba, ahol éppen ugyanolyan emberek élnek – szeretnek, utálkoznak, örülnek vagy sírnak –, mint mi. Csendes ellenállás ez a napjainkban káros privilégizáltságról, klímapánikról vagy különféle kisebbségek diszkriminációjáról prédikáló kortárs közéletben. Nem is érte el a mértékadónak tartott orgánumok ingerküszöbét. De ne bánjuk ezt, hiszen a különösebb meglepetésekkel nem szolgáló játékidő alatt egy csodás bizalomjátéknak lehetünk tanúi.

Enyhe cinizmussal terhelt mély élettapasztalat találkozik itt a fiatalos, naiv elszántsággal. Néhány jelenet erejéig hűvösen méregetik egymást, s fokozatos egymásra hangolódásuk csúcspontja egy kritikus pillanatban kivirágzó, hirtelen ölelés. Hasonló tétovasággal közelít nézőjéhez filmünk is, szégyellőssége szinte csöndes kihívás a bántó azonnaliság bűvkörében élő korszellem számára. Ha már elfelejtettük volna, mi is az az intimitás, Falardeau giccs, közhelyek és melodráma nélkül mutatja meg nekünk – meleg színek, kellemes háttérzene és egy bögre illatos kávé kíséretében.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.