Thomas Merton: Egy bűnrészes szemlélő megjegyzései

Az alapvető kísértés: durván, kereszténytelenül megtagadjuk azok szeretetét, akiket valami miatt érdemtelennek tartunk a szeretetre. Ráadásul egészen jelentéktelen okok miatt is a szeretetünkre méltatlannak ítélünk másokat. Persze a világért se gyűlöljük őket: csak éppen nem vagyunk hajlandóak a szívünkbe fogadni őket, gyanakvás nélkül érintkezni velük, belső fönntartások nélkül közeledni hozzájuk. Egyszóval, elutasítjuk azokat, akik nem tetszenek nekünk. Persze „szeretetreméltóak” vagyunk hozzájuk. Furcsa használata ez a „szeretet” szónak: ezzel rejtegetjük és igazoljuk hűvösségünket, gyanakvásunkat, sőt megvetésünket. Büntetésként azonban ezzel ránk szakad egy másik visszautasítás: önvédelemből elutasítunk minden olyan boldogságot is, amelynek bármi köze van az általunk elutasított emberekhez. Ez mindenképpen bonyolultabbá teszi az életet, s aki elég türelmetlen, annak végül lehetetlenné tesz minden boldogságot.

Ez azt jelenti, hogy el kell szakadnunk attól, hogy folytonosan az „érdem” mérőrúdjával méregessünk másokat (ki érdemes a szeretetre és ki nem). S ez azt is jelenti, hogy

még közvetve sem szabad kutatnunk, ki a „megigazult”, ki méltó az elfogadásra, kit viselhet el a hívő!

Milyen felháborító ötlet volna! S mégis, a világ tele van „hívőkkel”, körülöttük pedig az általuk alig elviselhetőnek tartott emberek: zsidók, négerek, hitetlenek, eretnekek, kommunisták, pogányok, fanatikusok és így tovább.

Isten arra kér engem, méltatlant, hogy feledkezzem el méltatlanságomról és testvéreiméről is, és merjek előrelépni abban a szeretetben, amely megváltott, és Isten képmására megújított minket. És jót nevessek mindenféle „érdem” pökhendi ötletén.

Mérhetetlenül örülök annak, hogy ember lehetek, tagja az emberi fajnak, amelyben maga Isten is megtestesült. Ha elönt is néha az emberi élet fájdalma és ostobasága, most fölismerem, mik is vagyunk valójában. Bárcsak mindenki „fölismerné”. Ez azonban megmagyarázhatatlan titok. Nem mondhatjuk el az embereknek, hogy napként ragyogva járnak-kelnek a földön.

Egyetlen dolog fontosabb minden másnál: a „visszatérés az Atyához”.

A Fiú eljött a világba, meghalt értünk, föltámadt, és fölment az Atyához; elküldte a Szentlelkét, hogy benne és vele visszatérhessünk az Atyához.

Lehetővé tette, hogy kijussunk mindannak a közepéből, ami átmeneti és befejezetlen, és visszatérjünk a Mérhetetlenhez, a Kezdetbenvalóhoz, a Forráshoz, az Ismeretlenhez, Ahhoz, aki ismer és szeret, a Csöndhöz, az Irgalomhoz, a Szenthez, Ahhoz, aki a minden.

Őrült és beteg mindaz, aki mást keres, mással törődik, mint ezzel, mert ez az értelme és a szíve minden létezőnek, s ebben kapja meg igazi jelentőségét az élet minden eseménye, a világ és az ember minden igénye: minden a Forráshoz való egyetemes visszatérést sürgeti.

Az „Atyához visszatérés” nem visszafelé haladás az időben. Nem kell megfordítanunk semmit, nem kell föltekerni a történelem tekercsét. Előre kell haladnunk, túllépni mindenen.

Hivatásunk az, hogy elhagyjunk és túlhaladjunk mindent, s elhatoljunk mindennek a Végéhez, s a Végben megtaláljuk kezdetünket, amelynek nincs vége. Hogy engedelmeskedjünk neki az úton, azért, hogy elérjük őt, akiben elkezdődtünk: aki a kulcs és a vég – mert ő a kezdet.

(Vigilia, 1980. december, 839–844.)

A teljes írás ITT olvasható.

Fordította: Lukács László

Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség/Facebook

Magyar Kurír