Timothy Radcliffe – Karácsonyi elmélkedések

Isten fiatal

Isten születésnapját ünnepeljük ma. Ez a születésnap azonban nem olyan, mint a miénk. Mi a születésnapunkon azokat az éveket ünnepeljük – vagy panaszoljuk –, amelyek elteltek születésünk óta. Karácsonykor azonban nem azt ünnepeljük, hogy Jézus hány éves, vagy hogy már hány év telt el születése óta. Azt ünnepeljük, hogy Isten csecsemőként megszületett. Minden karácsony annak az ünnepe, hogy Isten eljött közénk újszülött gyermekként.

Azért van ez így, mert Isten mindig fiatalként van közöttünk. Szent Ágoston írta, hogy Isten fiatalabb minden másnál. Mi öregebbek lettünk Istenünknél. Ez azt jelenti, hogy Isten mindig megőrzi a fiatalság friss erejét: annak életörömét és játékosságát, aki mindig kész az újrakezdésre. Hisszük, hogy Isten örök, és ezért Istent gyakran rettenetesen öregnek ábrázolják. De

ha Istenben nem létezik a múló idő, akkor ő mindig ott van a kezdetnél is, örökké fiatalon.

A fiatalság a remény jellemző vonása, mert a remény a jövőre készül, amely mindig nyitott és hosszú, bármilyen öreg legyen is valaki. A francia költő, Charles Péguy írt verset a reményről, amelynek szimbólumát kilencéves kislányában látta. Azt írja, hogy egyáltalán semmi más nem tart meg bennünket, egyes-egyedül a kisgyermek. Remény, mert ő folyton mindent újrakezd, ő csupa ígéret, aki mindent garantál, aki a holnapot biztosítja a mának, a délutánt a reggelnek, az életet az életnek, sőt az örökkévalóságot az időnek.

Úgy ünnepeljük tehát a karácsonyt, hogy kérjük Istent: újítsa meg fiatalságunkat, mint a sasét (Zsolt 103,5).

Az az evangélista, akinek szimbóluma a sas, írja, hogy mindazoknak, akik befogadják Isten szavát, hatalmat adott, hogy Isten gyermekévé legyenek; mindazoknak, akik hisznek benne, aki nem vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből született.

Az istengyermekség többet jelent annál, hogy Istent atyánknak tartjuk; azt, hogy részt kapunk annak a gyermeknek fiatalságából, akinek születését ma ünnepeljük. Ez nem arra ösztönöz, hogy fiatalnak próbáljunk látszani, rejtegetve ráncainkat, festve a hajunkat, menekülve a korunkról árulkodó jelektől. Öregszünk, de ettől nem szabad félnünk. Nem a külsőnket kell cicomáznunk, hiszen lelkünk fiatalságát az Isten Bárányától kapjuk. Ez nem garantálja, hogy elűzhetjük az öregkor kísértéseit, azt gondolva, hogy semmi újat nem kezdhetünk, hogy a biztonság jobb a kockázatnál, hogy minket elkerül a fatalizmus és a cinizmus. Kérjük Istent, hogy újítsa meg a reményt szívünkben.

Üres kezek

A napkeleti bölcsek a gyermek Jézusnak „aranyat, tömjént és mirhát” adtak ajándékba. Miért vittek neki ajándékot? Mária gyermeke ezeket semmire sem tudta használni. Mit is kezdhettek velük? A fontos persze nem az, hogy Jézus családjának szüksége volt-e ezekre az ajándékokra – bár az arany bizonyára mindig jól jön az embernek.

Ezek az ajándékok nem azt tartalmazták, amire szüksége volt, hanem azt ismerték el, hogy kicsoda ő.

Az arany a királyságát ismerte el, a tömjén a papságát, a mirha pedig a halálát, azt, hogy meg fog halni. A bölcsek tehát annak az ajándéknak tiszteletére adtak ajándékot, aki ő volt nekik és nekünk. Ezek az ajándékok nem azt mutatják, hogy a gyermek Jézus rászorult valamire is, hanem azt, hogy mi vagyunk a rászorulók, hogy vágyódunk erre a papkirályra, aki az életét adta értünk. A bölcsek értékes dolgokkal a zsákjukban keresik fel őt, ennél fontosabb azonban, hogy

üres kezekkel távoznak, és így lehetőségük nyílik arra, hogy befogadják azt az ajándékot, aki maga Jézus.

Ha be akarjuk fogadni a karácsony ajándékát, nekünk is ki kell ürítenünk a kezünket.

Karácsonykor legtöbbünk ad és kap ajándékot. Bizonyára olyan ajándékokat kerestünk, amelyekre a hozzátartozóinknak szükségük van. Ajándékaink azonban, akárcsak a bölcseké, ennél sokkal mélyebben azt jelzik, hogy kik azok, akiket szeretünk. Gyönyörködünk emberségükben. Ha könyveket adunk nekik, vagy bort, ezt nem azért tesszük, mert erre szükségük van, hanem azért, mert örülünk annak az örömnek, amellyel fogadják. Az örömüket ünnepeljük.

Ezeknek az ünnepléseknek a mélyén azonban ő van, aki nem szorul rá a mi ajándékainkra, hanem maga a tiszta ajándék.

Teljes lényét öröktől fogva az Atyától kapja, és azért jött el, hogy ő is önmagát adja nekünk. Ahhoz azonban, hogy ezt az ajándékot befogadjuk, a kezünknek üresnek kell lennie. Föl kell ismernünk, hogy az élet isteni teljessége az, amelyre a legmélyebben vágyódunk, s hogy helyet kell teremtenünk számára, hogy befogadhassuk.

A teljes írás a Vigilia 2011. decemberi számában olvasható (884–886.)

Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír