Titkok és gyönyörű hallgatások – Száz éve halt meg Gárdonyi Géza

Agárdpusztán olvastam e sorokat, abban a házban, ahol Gárdonyi Géza megszületett 1863. augusztus 3-án. Most száz éve, 1922. október 30-án bekövetkezett halála kapcsán emlékezünk rá.

Arról a bizonyos szerszámról gondolkodom, melyet az Isten adott az író kezébe, s mellyel, amint fogalmazott, nemzetét akarta szolgálni. És persze Egert. A várost, melynek neve olyan sorsszerűen, olyan végletesen és véglegesen összefonódott az övével. Szülőhelye a Dunántúl, nyugvóhelye Eger. Ott őrködnek sírja fölött azok a bizonyos csillagok.

Ezúttal azonban nem Az egri csillagokról, nem is regényeiről szeretnék szólni, hanem néhány különleges szépségű novellájáról. Schöpflin Aladár erősít meg sejtésemben, miszerint Gárdonyi novellistának volt a legnagyobb: „Gárdonyi természete szerint novellaíró volt. Nem a nagy formák monumentális mestere, hanem a kis formák finom és gyöngédkezű mívese, nem a tér hatalmas tömbjeivel dolgozó architekturában volt az ereje, hanem az enyhe, finom vonalak vezetésében, a lágy és harmonikus színek felrakásában.”

És hogy mi volt novellaíróként az ő nagy témája? Most Szerb Antalt idézem: „…ideálja a tisztaság és egyszerűség. Legfőbb témája a falu. A falu, nem optimista és nem pesszimista beállításban, nem a népszínmű selyembe-bársonyba öltözött díszparasztjai, nem is Tolnai Lajos vagy Móricz Zsigmond sötét népe, hanem valami a középen, talán az igazság. Tulajdonképpen nem is a paraszt érdekli az emberkerülő Gárdonyit, hanem maga a falu: a házak, az állatok, a bogarak és főképp a gyermekek.

A szív írója; különösen ha állatokról vagy gyermekekről van szó, talál csodálatosan meleg, bensőséges hangokat…”

A századfordulón írott kétkötetes műve Az én falum. Alcíme: Egy tanító feljegyzései márciustól decemberig – decembertől márciusig. Kántortanítói élményeit dolgozta fel az elbeszélésekben, melyeket Mikszáth Kálmánnak ajánlott.

A szív írója… különösen, ha gyermekekről van szó. Az első kötetben olvasható a Kék pille című történet. Néhány lap az egész. Azt hiszem, aki egyszer is olvasta, nem felejti el sem a „virágcsárda” leírását, sem a benne élő kis Bozóki Ilonkát. Libapásztor volt, napestig dalolt meg röpködött a mezőn, „a pitypangok, temondádfüvek, harangvirágok és kikericsek között”. Amikor a tanítóúr arra jártában megkérdezte tőle, miért teremtette a Jóisten, „éneklő hangon felelte: – Azért, hogy őt megismerjem, szeressem, neki szolgáljak és üdvözüljek.” A kékszemű leányka sorsa a kék pille sorsa. Élete, akár a kék pillangóé. Akár két kék virágszirom.

A szív írója… különösen érdeklik az állatok, a bogarak. A Tüzek meg árnyékok című elbeszélésben a tanító Gárdonyi a szőlőbe indult egy júniusi estén szentjánosbogarakat gyűjteni. A kíváncsiság vitte: „Vajon hogyan világít együtt száz vagy kétszáz, éjjel a szobában?” Ott, „a szentjánosbogarak birodalmában” azonban meglepi egyik tanítványa, a Miska bojtár. Pontosabban: a meglepetés fordított irányú, a kis Miska rémülten rohan el, abban a hiszemben, hogy boszorkányt látott. A tanító a gyerek után megy az erdőszélen tanyázó juhászok közé. Belecsöppenünk az ősi hiedelemvilág sűrű, mély erdejébe. És értjük a tanítót, de még jobban az öreg juhászt, aki nem akart megtanulni olvasni, elég volt neki az ő két könyve: a nappali, a mező, és az éjjeli, a csillagos ég. Úgy történt, hogy végül is ő tanította olvasni a tanítót e két könyvből.

A szív írója… „Csodálatosan meleg, bensőséges hangokat” talált akkor is, mikor az emberi kapcsolatokat ábrázolta. Az én falum második kötetében találjuk a Csak már a Pesta jönne! című elbeszélést. Az öreg Máté nem késleltetné a halált, de nem tud meghalni, míg a fiától el nem köszön. Kevés szavú búcsújuk közben egymást tükrözi a két ember: egy volt és egy lesz. A jelen törékeny híd csupán, a mélyben a szeretet áramlik. Nézik egymást. „S a nagy csöndességben, a miatyánk susogása között elballag az öreg lélek a másik világra.”

Gárdonyi Géza fáradhatatlanul dolgozott a tollal, melyet az Isten adott a kezébe.

A legjobb novellákban balladás tömörséggel, melegen, közvetlenül szólt a falusi emberek életének szépségéről és csöndes tragédiáiról. Az eszmény mindvégig élt a lelkében: a falu és vidék világát emberibbnek, igazabbnak látta, mint a városét. Az egyszerű élet, a mező, a szántóföld, az erdő, az ég és a csönd szebb volt számára minden úri szobánál.

Sorsa végül is a vidéki magány lett. „Úgy lépett ki a világból, mint ahogy benne élt: a magános ember különködő módján, a konvencióktól függetlenül, pátosz nélküli csöndes eltávozással. Olyan életkorban távozott el, amely még csak kezdete az öregségnek, de művét már befejezte, nem hagyott torzót maga után, mint annyi más kiváló magyar ember. Ami mondanivalója volt, elmondta, ami ereje volt, megmutatta” – írta Schöpflin Aladár a Nyugatban megjelent nekrológban.

„A magyar fajta legjellemzőbb tulajdonságát abban a szemérmességben, zárkózottságban látja, mely neki is, stílusának is legfőbb tulajdonsága – így Szerb Antal. – Rövid mondatai mindig mintha elhallgatnának valamit, az olvasó szinte nehezen lélegzik…” Hát nem éppen tőle, Gárdonyitól tudjuk-e, az éteri Szent Margit-regényből, hogy „a szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki se lássa”.

Ady így emlékezett: „…én Gárdonyit valami kilenc-tíz évvel ezelőtt láttam egyetlenegyszer, először s talán utoljára. Pipázott és gyönyörűeket hallgatott szokása szerint.”

Föllapozom még egyszer a Tüzek meg árnyékok című elbeszélést. A hallgatásért és a titokért. „Néztük a tüzet. A tűz mindig kedves és fenséges néznivaló. Megérthetetlen titok az. Mi a láng? Honnan jön? Hová megy? Honnan van a színe? a fénye? a faevő mohósága? az égető ereje? (…) Fény meg ragyogás, erő meg rejtelem… (…) Titok és rejtelem az egész világ.”

Szerző: Borsodi Heni

Fotó: Wikipédia

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2022-es Új Ember Kalendáriumban jelent meg.