Titkokkal teli élet – Korzenszky Richárd szentbeszéde Pannonhalmán a papi jubileumok ünnepén

„Hálát adunk szerzetesi elköteleződésetekért, amelyben a papi szolgálatra való felkészülést és a szolgálat évtizedeit vállaltátok, vállaljátok ma is. Hálát adunk a Krisztushoz való szoros kötődésetekért és azért a példáért, amelyet papként közösségeink és a rátok bízottak előtt felmutattok” – mondta Hortobágyi T. Cirill főapát a liturgián.

A bencés közösség minden évben augusztus első napjaiban „családi” ünnepeket ül. Augusztus 3-án, szombaton papi jubileumok ünneplésére gyűltek össze. Ambrus atyát és Richárd atyát 60 éve, 1964. május 23-án, Adalbert atyát pedig 25 éve, 1999. augusztus 15-én szentelték pappá.

A szentmisén a gyémántmisés Korzenszky Richárd nyugalmazott tihanyi perjel mondott szentbeszédet. Homíliájában felidézte első találkozását szerzetestestvérével, Pintér Ambrus atyával, akivel együtt ünnepelte gyémántmiséjét. „Hatvanöt évvel ezelőtt, július 27-én találkoztunk először Ambrus atyával, aki akkor még Jocó volt, én pedig Miklós – megálltunk az útkereszteződésben, mert a fölfelé vezető út akkor is izzasztó volt. Kezet fogtunk. Nem tudtuk, mi vár ránk, de valami vonzott mindkettőnket föl, a hegyre” – fogalmazott.

Korzenszky Richárd homíliáját teljes egészében közöljük.

Mindenkinek az élete titkokkal van tele. Visszatekintve sok mindent meg tudunk magyarázni. De nincs ember, aki képes lenne arra, hogy kiszámítsa a jövőt.

Titok a hivatás. Visszanézve az életünkre tudunk magyarázatokat keresni – néha még találunk is. Megszámlálhatatlan élményben van része mindenkinek, amíg eléri azt, amit felnőttkornak nevezhetünk. Családi háttér, iskola, barátok, környezet: mind-mind valamiképpen hozzájárul ahhoz, hogy meghozzam a döntést, melyik útra lépek.

Hatvanöt évvel ezelőtt, július 27-én találkoztunk először Ambrus atyával, aki akkor még Jocó volt, én pedig Miklós – megálltunk az útkereszteződésben, mert a fölfelé vezető út akkor is izzasztó volt. Kezet fogtunk. Nem tudtuk, mi vár ránk, de valami vonzott mindkettőnket föl, a hegyre. Ahol aztán – a színeváltozás ünnepén, augusztus 6-án – elkezdődött számunkra egy új élet. Befogadott bennünket egy közösség, mi pedig belenőttünk. Nagyzásnak tűnhet, de valóság:

történelmi időknek voltunk tanúi. Megtapasztalhattuk, hogy az igazság képviselete nem is olyan egyszerű.

A folyosó másik részén, amelyet ideiglenes fal választott el tőlünk, igazi hősök éltek. Akkor csak sejtettünk, ma már világosan tudjuk. Börtönviselt szerzetesek, elzárva a világtól. Olyan emberek, akik tudtak és mertek szólni, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Olyanok voltak, mint János, a Keresztelő. Rendíthetetlenül ragaszkodtak az igazsághoz. Krisztus útját készítették elő egy Istent ismerni nem akaró embertelen világban.

Mi lesz a mi sorsunk? Hol fogunk tudni helytállni, és hogyan? Képesek leszünk-e megfelelni a ránk váró kihívásoknak?

Hatvanöt évvel ezelőtt kezdődött. Vagy talán – de erről nem tudtam – még korábban.

Tudja-e ez a gyerek, hogy mit vállal? – kérdezték szüleim maguktól. Később tőlem is. Nem tudtam. Nem is tudhattam. És senki sem tudja, hogy amikor valamit vállal, mit vállal. Az elköteleződés, a vállalás mindig bátorságot feltételez. Bizalmat. Készséget. Hitet.

Olyan légkörben nőttem föl, ahol megtapasztalhattam a bizalmat. Egész életemre elkísért ez az élmény.

Hatvanöt évvel ezelőtt, amikor beléptem a bencés rendbe, elkezdődött. Ötéves felkészülés után, hatvan évvel ezelőtt beérett: 1964. május 23-án Kisberk Imre püspök úr pappá szentelt négyünket a pannonhalmi bazilikában. Egyik társunk már nem él. Másikat a nem könnyű körülmények kisodorták a közösségből és a szolgálatból. Ketten maradtunk.

Amikor beléptem a rendbe, kettőszázkilencvenketten voltak előttem a sorban. Most már Ambrus atyával együtt befutó helyeken vagyunk.

Mi volt ez a hat évtized szerzetespapság? Nem lehet elmondani. Kihívások, erőpróbák sorozata. Küzdelmek önmagunkkal, birkózás a körülményekkel. Megtapasztalása számtalan csodának. Annak, hogy bencés szerzetespapként eszköz lehettünk az Isten kezében.

Foglalkoztunk diákokkal: sok száz diákkal és szüleikkel találkoztunk. Közben temettünk, eskettünk, kereszteltünk, vigasztaltunk, osztályzatokkal próbáltuk mérni a mérhetetlent. Összeütköztünk, kibékültünk, továbbmentünk, s talán bölcsebbé is váltunk. Egyre közelebb kerültünk az evangéliumok üzenetéhez. Ott voltunk az élet forrásánál. Megtapasztaltuk gyengeségeinket, esendőségünket. Ugyanakkor számtalan jelzést kaptunk, hogy a munkánk nem volt hiábavaló. S akkor rádöbbentünk, újra és újra – és ez a rádöbbenés valóság ma is: nem mi változtattunk meg életeket, hanem ott lehettünk, amikor az Isten kegyelme életeket alakított át. Az is világossá vált előttünk, hogy bár nagyon fontos a tudás, a tapasztalást, az élményt nem pótolja a legbölcsebb könyv sem.

Nem volt számunkra kérdés, hogy mik vagyunk: papok, tanárok, szerzetesek… Bencések voltunk, föltekintettünk az előttünk járókra. Láttunk tudósokat, odaadó lelkipásztorokat, imádságos öregeket, börtönt vagy internálást átélt rendtársakat.

Nem tudtuk, hogy mit vállaltunk, de követtünk egy hívó szót. Gyöngeségünkben erőt kaptunk. Nem mi harcoltuk ki, ajándékba kaptuk, ami velünk és körülöttünk történt.

Visszanézve – immár nem félutamból, hanem közeledve az út végéhez, mert már esteledik – nem mondhatok mást, mint azt, hogy „Köszönöm, köszönöm, köszönöm.”

Közben megváltozott körülöttünk a világ. A politika szorítása megszűnt. De a változás nem azt jelentette, hogy egyszerűbb lett. A szabadsággal élni legalább annyira nehéz, mint kalitkába zártan.

Ma is érzem a kézföltétel erejét, amely visszavezet a kétezer évvel ezelőtt történtekhez. Része vagyok egy láncolatnak, egy nagy egésznek. Ott állhatok, és kimondhatom a jézusi igéket: „Ez az én testem…” „Ez az én vérem…” „Ezt cselekedjétek…”!

Érzem az életnek a lüktetését, amely megjelent az emberek között, hogy Lelke kiárasztásával megújítson mindent. Folytatni kell, ami akkor megkezdődött. És mindennap újrakezdeni.

Tudja ez a gyerek, hogy mit vállalt? Nem tudtam, de közben megtapasztaltam, hogy egyáltalán nem egyszerű helytállni egy értékvesztett és egyre inkább fejtetőre álló világban, ahol nem az igazság számít, hanem a pillanatnyi érdekek.

Nem tudtuk, de megtapasztaltuk: semmi rendkívülit nem kell tennünk, csupán szívvel-lélekkel szolgálni, s ezáltal rámutatni arra, hogy nem ez a minden, amit közvetlenül tapasztalunk. S akiket ránk bíztak, nem magunkhoz kell kötni, hanem rá kell mutatnunk arra az Úrra, akinek országa nem ebből a világból való.

Nem tudtuk, de bíztunk abban, hogy aki meghívott bennünket, nem hagy magunkra. S bízunk benne, hogy ami még hátravan, azt is ajándékként tudjuk majd elfogadni.

Köszönet az Úrnak mindenért. A családi háttérért. A megtartó szerzetesi közösségért. A számtalanszor megtapasztalt segítségért. A megélt, ajándékba kapott csodákért. A ránk bízott fiatalokért, akik közül sokan már a nagyszülői korban vannak. A hívekért, akiket szolgálhattunk. Hogy minden esendőségünk ellenére támasza lehettünk sokaknak. Nem a magunk erejéből, hanem abból az erőből, amit a pappá szentelés kegyelme által kaptunk.

Mindennap újra kellett kezdenem. És újra és újra megtapasztalhattam, hogy aki szolgálatára meghívott, velem volt mindig az úton. Aki nekem is magyarázta az Írásokat. Akit fölismerhettem a kenyértörés csodájában. Aki erőt adott az erőtlenségben. Reményt a reménytelenségben. Aki arra hívott, hogy hirdessem az ő igazságait, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Mert nincs üdvösség senki másban.

Hányszor idéztem Babitstól a Jónás imáját:

„Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész…”

Már esteledik. A nap már lemenőben. Felismerhettük és felismerjük ma is Jézust a kenyértörésben. És elmondhatjuk, visszatekintve az elmúlt évtizedekre, hogy „lángolt a szívünk, amikor magyarázta nekünk az Írásokat”.

Kérdezhetjük, mi van még hátra. Nem tudhatjuk. De meggyőződéssel vallom és valljuk, hogy amíg a Gazda akarja, hirdetnünk kell, miként János, a Keresztelő tette ott a Jordán gázlójánál, ahol Jézus is bemerítkezett: Eddig, és ne tovább! Nem szabad együtt úsznunk az árral!

Olyan ajándékot kaptunk és közvetíthettünk, amely fölötte van minden mulandó kincsnek. Az Élet Igéjét kaptuk és adhattuk és adhatjuk tovább.

Mi mást mondhatnánk ezen az ünnepi napon, mint azt, hogy köszönet mindenért, köszönet mindenkiért, aki segített bennünket az úton. Köszönet a föntről kapott erősítésért, mert minden kegyelem.

Hála neked, Urunk, hála legyen.

Forrás és fotó: Pannonhalmi Főapátság

Magyar Kurír