Titoktól titokig – A Konklávé regényben és filmen

Egy konklávé érdekes téma, még akkor is, ha valójában nem sok minden tudható róla, hiszen semmi nem kerülhet ki a Sixtus-kápolna falai közül. Edward Berger a legújabb filmjében mégis arra vállalkozik, hogy megmutatja, hogyan is zajlik egy ilyen rendkívül jelentős esemény.

A történet Robert Harris kisregényét veszi alapul. A brit bestselleríró elsősorban történelmi tárgyú regények szerzőjeként vált ismerté, melyek egy részéből film is készült (A Harmadik Birodalom, 1994; Enigma, 2001; Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy 2019; München 2021). A Konklávé 2016-ban látott napvilágot. Ellentétben Dan Brown Angyalok és démonok című regényével, Harris műve meglehetősen pontos, a szerző alaposan áttanulmányozta Szent II. János Pál pápa 1996-ban kiadott, Universi Dominici gregis kezdetű apostoli konstitúcióját, amely „az apostoli szék üresedéséről és a római pápa megválasztásáról” szól.

Harris munkamódszerének köszönhetően az olvasó a könyv végére megismeri egy konklávé forgatókönyvét. A filmről mindez már nem feltétlenül mondható el. (Előre jelzem, hogy a végén van egy sajátos csavar, amiről kénytelen vagyok megemlékezni.)

Edward Berger – aki a Benedict Cumberbatch főszereplésével készült Patrick Melrose minisorozatot és a Nyugaton a helyzet változatlan legutóbbi adaptációját is rendezte – nem ismeretterjesztő filmet készített, így csupán annyit tudunk meg a pápaválasztás technikai részleteiről, amennyi feltétlenül szükséges. A történet önmagában igen egyszerű. A pápa halála után összehívják a konklávét, s a bíborosok kisvártatva meg is érkeznek. Hamar kiderül, kik a választás esélyesei: a liberális Bellini, a Vatikán államtitkára (Stanley Tucci); a tradicionalista Tedesco, Velence pátriárkája (Sergio Castellitto); a konzervatív, nigériai Adeyemi (Lucian Msamati), valamint a kanadai Tremblay camerlengo, a Szentszék bíboros kamarása (John Lithgow). Váratlanul megjelenik egy senki által nem ismert egyházi személy is: Benítez, a mexikói – a regényben Fülöp-szigeteki – származású kabuli – a könyvben bagdadi – érsek (Carlos Diehz), akit a pápa in pectore, azaz titokban nevezett ki bíborossá. Lawrence – Harrisnél Lomeli –, a bíborosi kollégium dékánja (Ralph Fiennes) kezébe veszi a szervezést, és annak rendje-módja szerint elindul a választás. Mivel az első fordulók sikertelenek, megkezdődnek az egyeztetések is.

Nos, ez így nem valami izgalmas – mondhatnánk. Pedig az egész film – mint ahogyan a könyv is – remekül lett felépítve, végig érezzük a feszültséget. Mindezt a kiváló színészi alakítások és a megvalósítás magas színvonala csak erősíti.

Lawrence dékánnak ugyanis nyugtalanító információk jutnak a tudomására. Adeyeminek régen volt egy kapcsolata, amelyből gyereke is született, az érintett apácát titokzatos módon Tremblay rendelte fel Rómába, egyenesen a Szent Márta-házba. Ám az utóbbi másban is vétkes; kiderül ugyanis, hogy az elmúlt egy év során megvesztegette a bíborosok egy részét. A dékán az igazság után kutatva még a pápa lepecsételt lakosztályába is betör, s az itt szerzett iratokból az is nyilvánvalóvá válik, hogy az elhunyt pápa a legkevésbé sem bízott a Kúria tagjaiban. Ráadásul odakint merényletet követnek el, a Sixtus-kápolna ablakai is betörnek – vagyis a helyzet egyre fokozódik.

Természetesen a különféle egyházképek ütközésének is tanúi lehetünk. Az egyszerűség kedvéért a liberális és a tradicionalista-konzervatív oldal áll egymással szemben. Az nem is kétséges, hogy a brit író és a német–osztrák–svájci rendező is az előbbi pártján áll. Míg Bellini és követői logikusan érvelnek, addig a Tedesco részéről elhangzottak szándékosan túlzóak és szélsőségesek.

„Épelméjű ember nem akarhat pápa lenni” – fakad ki egyszer Bellini bíboros. Ennek ellenére dúl a harc, amit mind a film, mind a regény sajátos megvilágításba helyez. A bíborosok látszólag csak Istennek szeretnének megfelelni, s kizárólag az Egyház szolgálata a céljuk, ám valójában álszent és képmutató módon a pápai cím fensége és a vele járó hatalom lebeg a szemük előtt. A pápaválasztók felöltötték ugyan az ájtatosság maszkját, ám ez alól a rosszabb pillanatokban mégiscsak kikandikál eltorzult arcuk. Lomeli-Lawrence – akinek őszinte hite a regényben jobban kidomborodik – lelkiismeretessége ellenére is a játszma szereplőjévé válik. Miután a konklávét megelőző szentmisén elmondja beszédét, ő is az esélyesek között találja magát. Mindenki része a rendszernek, még az elhunyt pápa is, aki nyomozást folytatott a kollégái ellen, annak eredményét pedig elrejtette.

A Konklávét olvasva és nézve arra jutunk, hogy a kétely kifejezetten pozitív dolog. A pápa annak idején el is vesztette az Egyházba vetett bizalmát. Nincs már hit, az sem számít, hogy mit gondolunk Istenről, kapcsolatban vagyunk-e Jézus Krisztussal. „Nem fontos a hagyomány, egyedül az a lényeges, hogy mit teszünk holnap.” Nem marad más, csak az aktivizmus.

A sok jelölt eleste után, úgy tűnik, a bíborosok mégiscsak meghallják a Szentlélek hangját. A szegényeket szolgáló Benítezt, az Afrika és Ázsia konfliktuszónáit megjárt érseket választják meg pápának. Annak ellenére, hogy igazából semmit nem tudnak róla. Happy end.

Vagy mégsem? (Ez itt a spoiler helye.) A film és a regény végén is választ kapunk arra a kérdésre, hogy a titokban kinevezett bíboros mi okból akart felkeresni nemrég egy svájci klinikát, és miért szeretett volna lemondani érseki címéről. Nos, megtudjuk, hogy azért, mert interszexuális, ami számára is csak jóval a pappá szentelése után vált nyilvánvalóvá. XIV. Innocentius (Ince) pápa és a dékán végül úgy dönt, nem tárják a nyilvánosság elé a helyzetet. Az új egyházfő működése tehát az igazság elhallgatásával indul. Eljutottunk a titoktól a titokig.

Az Egyházi Törvénykönyv 1024. kánonja szerint „a szent egyházi rendet érvényesen csak megkeresztelt férfi veheti fel”. Bár nekikezdhetnénk a felvetett dilemma egyházjogi vizsgálatának, ennek igazából nincs értelme. Sem Harris, sem a film készítői nem bonyolódnak bele ilyesféle kérdésekbe, és az olvasóktól, nézőktől sem várják ezt. Ráadásul időt sem hagynak arra, hogy elgondolkodjunk, hiszen a probléma felvetődése után vége is lesz a filmnek. A cselekményt némi jóindulattal akár úgy is értelmezhetnénk, hogy az alkotók pusztán görbe tükröt akartak állítani az Egyház, de leginkább a koros, kizárólag férfiakból álló Bíborosi Kollégium elé. Ám a végkifejletet nézve az egész történet inkább egy hatalmas lendületvételnek látszik, melynek végén a gyomrunkban landol a kritikus ökle. Nem elég a kicsinyes hatalmi harc, még a választott pápa állapota is az Egyház szabályozásának és felfogásának tarthatatlanságát bizonyítja.

A filmből kimarad a második elmélyülés leírása, amelyben a szónok így fogalmaz: „olyan Egyházra van szükség, mely a világot mozgatja, és nem olyanra, amit a világ mozgat”. Bár ezt a megállapítást Harris szélsőséges tradicionalista megnyilvánulásként jellemzi, a Konklávét olvasva és nézve is arra juthatunk, nem érdemes és nem is lehet megfelelni annak a világnak, amely az Egyházat csupán botrányok házának látja. Stat crux, dum volvitur orbis.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. november 17-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.