Toll és palást – Harmadik beszélgetés: Didi Xénia

A magyar református egyháztörténet az első ötszáz évében felsorolhatatlanul sok olyan kiemelkedő írót, költőt tart számon, akik lelkészi munkájuk mellett írtak is. Nagy részük elsősorban egyházi irodalmat művelt, fordítóként, énekszerzőként, történetíróként alkotott. Minden korban voltak olyanok, akiket világi szerzőként is jegyzünk, kezdve az első magyar botanikai könyv szerzőjével, Méliusz Juhász Péterrel. A költők közül talán Tompa Mihály neve a legismertebb. 

– Lelkész és költő, vagy költő és lelkész? Foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy milyen e két hivatás egymáshoz való viszonya?

– Bennem nem válik ketté a lelkész és a költő. Talán azokban okozhat ez ellentmondást, akik csak a felszínre koncentrálnak. Felületes világban élünk, amelyben a mélység iránti vágy lassan megszűnik. Pedig az Isten sokkal komplexebben, mélyebben lát minket. Egy ember mindig mélyebb annál, mint ami látszik belőle. Lelkész vagyok, de ember is. A költészet az ember voltomat erősíti. Kifejezésre jut általa, hogy a lelkész is érző ember.

– A személyességet nem mindig könnyű megmutatni. Az interjúra is szívesen, de óvatosan vállalkozott. Az írás szintén egyfajta kitárulkozás. Kell hozzá bátorság?

– Kell, bár nem is annyira az íráshoz, mint inkább ahhoz, hogy megmutassam magam. Olyan közegben, ahol elsősorban lelkészként ismernek, nehezen beszélek arról, hogy írok.

– Tudnak erről például a gyülekezete tagjai? Ha igen, miként vélekednek róla? Furcsának találják, vagy különlegesnek?

– Nem érzem azt, hogy a közvetlen környezetem elutasító volna ezzel kapcsolatban, de mindenhol vannak olyan emberek, akik az újra, a szokatlanra agresszióval válaszolnak. Az ilyen helyzeteket tudni kell kezelni, hiszen ez róluk szól, a saját belső frusztrációjukról, nem rólam. Mások inkább közönyösek – a közöny ma nagyon sok területet ural. És olyanok is akadnak, akik inkább tartózkodóak, a távolból néznek. Különös és ismeretlen számukra ez a kettős hivatás, ami talán nem könnyen egyeztethető össze a hagyományos lelkészképpel. Ezért idő kell az embereknek ahhoz, hogy ezt egyáltalán el tudják helyezni valahová. És persze olyanok is vannak, akik nyitottak, tudnak róla, hogy írok, és figyelemmel kísérik, olvassák a verseimet. Hálás vagyok azért, hogy olyan gyülekezetekben szolgálok, ahol sokan fogékonyak az irodalomra, akarnak, szeretnek olvasni. Tehát igen, az alkotáshoz bátorság kell, s a felvállalásához még inkább.

– Nemcsak ír, hanem másképpen is foglalkozik irodalommal, például szervezett már könyvbemutatót. Figyelemmel kíséri az irodalmi élet történéseit? A lelkészi munkáját mennyiben segíti ez?

– Igyekszem követni az irodalmi életet. Úgy vélem, elképesztően gazdag a magyar kortárs irodalom, kiváló szerzőink vannak. Az irodalom is kreatív eszköz lehet egy lelkész kezében. Volt már a gyülekezetünkben olvasókör, és előfordul, hogy bibliaórákra is magammal viszek könyveket. Egy prédikáción is átsejlik, hogy a lelkész olvas-e vagy sem. Én szívesen szervezek a templomban író-olvasó találkozókat is, az elmúlt években két költő is járt nálunk.

Szerintem a szépirodalomnak helye lehet a templomban, mert a közös olvasás erősíti a közösséget, és arra nevel, hogy újra képesek legyünk együtt gondolkodni.

– Az irodalom és az írás tehát mindenestől része az életének. Mióta van ez így?

– Azt hiszem, az írás, a történetek mindig is velem voltak. Érzékeny és csöndes gyermek voltam. Már azelőtt történeteket meséltem magamnak, hogy megtanultam volna olvasni. Életem egyik legszebb emléke: tizenkét évesen a nagy diófa árnyékában ülök egy pléden, és történetet írok. Az írással egyébként az olvasás szeretete és a könyvek iránti vágy is összefügg. Már az általános iskolában is nagyon szerettem olvasni. Szünetekben sokszor az udvar helyett a könyvtárba mentem. A gimnázium alatt versenyezni kezdtem, főleg novellákkal. De amikor a teológiára kerültem, nem írtam többet. Ez tudatos döntés volt, a tanulmányaimra akartam koncentrálni. Persze továbbra is érdekelt az irodalom, a könyvek, sokat olvastam. Teaházat is szerveztünk, nagy élményem volt, hogy egy irodalmi esten én beszélgethettem Áfra János költővel. Évekkel később találkoztunk újra, felajánlotta, hogy szívesen elolvassa a verseimet. Akkor már egy ideje megint írtam, de nem mutattam meg senkinek. Később Juhász Tibor költő is sokat segített. A tanácsaik, a bátorításuk nélkül nem tartanék ott, ahol vagyok.

– Említette, hogy nemcsak az írás, hanem az olvasás is meghatározó az életében. Milyen irodalmon nevelődött, kikre és mely művekre tekint példaként?

– A gimnáziumi irodalomtanárom olvasókört szervezett, és nagyon jól megválogatta, hogy mit kell olvasnunk. Akkoriban Orwell kisregénye, az Állatfarm vagy Goldingtól A legyek ura elképesztő élményt jelentett számomra. A teológián is olvastam. A húszas éveimben a legnagyobb hatással Sylvia Plath és Anna Gavalda írásai voltak rám. Ma a kortárs szépirodalom áll hozzám a legközelebb, mindenekelőtt Margaret Atwood és Tóth Krisztina munkássága. Ha a legutóbbi, legáthatóbb olvasmányélményemet kell felidéznem, az egyértelműen Annie Ernaux Évek című könyve. És ha meg kellene neveznem azt az irodalmi alkotást, amelyik megváltoztatta az életemet, azt mondanám, Szabó Magda: Freskó.

– Vannak példaképei?

– Vannak, és mindig voltak az életemben olyan emberek, akik nagy hatást tettek rám. Nehéz lenne mindenkit idehozni most. De ha egyetlen emberről kellene megemlékeznem, akkor az evangélikus lelkésznőt, Andorka Esztert választanám, akinek a munkássága, gondolatai, missziói látása folyamatosan kísér az utamon.

– Térjünk vissza a lelkészségre! Mi adta az indíttatást ahhoz, hogy a teológián tanuljon tovább, s ráadásul azt is elhatározza, hogy ezért hátrahagyja az írást?

– Már gyerekkoromban írtam. Ha megkérdezték tőlem, mi akarok lenni, azt mondtam: író – és az emberek mosolyogtak. A teológia később jött, emberi szemmel nézve hirtelen. Tizennyolc évesen egy őszi napon Auschwitz-Birkenauban jártam, ott éreztem először, hogy lelkésszé kell válnom. Ma sem tudom megmagyarázni, mi történt, és sokan nem értettek meg akkor. Abban hiszek, hogy ez nem az én döntésem volt, hanem Istené.

Az a belső feszültség, a gondolataim hirtelen változása Isten elhívása volt.

Nehéz napokon sokszor hozom felszínre magamban ezt az emléket, hogy erőt adjon. Így kerültem farmerdzsekiben és bakancsban a teológiára. Tudom, hogy írni a teológián is lehetett volna. De nagy lemaradásban voltam a többiekhez képest, jóval kevesebbet tudtam, mint azok, akik hosszú éveken át készültek a lelkészi hivatásra, ezért fegyelmezettségre volt szükségem. Másrészt lenyűgözött a teológia; az a szellemi közeg, az a magas műveltség, ami ott él, rendkívül inspirált. Kiváló tanáraim voltak, Isten nagyon sokat formált és tanított engem általuk. Sokat változtam és változom, bár hozzá kell tennem, a farmerdzsekit azért még hordom.

– Az írás magányos tevékenység, a lelkészi munka pedig inkább közösségi természetű. Mindkettőre van belső igénye?

– Az alkotás egyedüllétet kíván, és én szeretem ezt. Szeretek az íróasztalnál dolgozni. Lelkészi szolgálatomban a prédikációírás nagy küzdelme szintén íróasztal mellett zajlik. A lelkész is sokat van egyedül, ugyanakkor az emberek között él. És a költő sem feltétlenül magányos. Szeretem, ahogy a versek hatnak, és sokszor egészen mást jelentenek annak, aki olvassa őket, mint nekem.

– Olvasói felfedezhetnek Önnél kapcsolódásokat a teológia és a költészet között. A verseiben például gyakran kerülnek elő létkérdések.

– A halál sokat foglalkoztat, éppen ezért az idő és a mulandóság visszatérő motívumai a verseimnek, sőt, a jelenlegi írásaim nagy része éppen a halálról szól. Különösen a saját halálom foglalkoztat, és úgy gondolom, ez így van rendben. Az emberek távolra vetik maguktól a halál gondolatát, de szerintem életbevágó kérdés, hogy van-e haláltudatunk. Ha nem tudnám, hogy ebben a világban meghalok, akkor nem érezném, milyen súlya van a földi életemnek, és nem volna semmi reménységem, mert azt sem tudnám, hová tartok. Így viszont a mulandóságom valósága emlékeztet arra, hogy már most sincs elég időm, ugyanakkor vigasztal, hogy van kegyelem, és létezik Isten országa.

– Verseiben hangsúlyosak a helyszínek is. Tudható Önről, hiszen interjúban is beszélt már róla: erősen kötődik Szatmárhoz, a tájhoz, a vidékhez, ahol él. A lelkészi munkájában ez biztosan meghatározó. De költőként van-e feladata, netán küldetése azzal összefüggésben, hogy szatmári?

– A föld, ahol születtem, valóban nagyon fontos nekem. Nem mindig kötődtem ide ennyire. Istennek távolra kellett vinnie ahhoz, hogy igazán értékelni tudjam az otthonomat. De az életben sokszor szükségünk van a távolságra emberektől, helyzetektől, mert csak bizonyos távlatból látjuk meg, mi az, ami igazán értékes.

Nagyon hálás vagyok azért, hogy több mint egy évtized után hazatérhettem. Szeretek itt szolgálni, mert Szatmár gyönyörű, és mert az itt élő emberek sorsát ismerem és osztozom benne.

Így biztosra veszem, ha vannak és lesznek is nehéz napok, érteni fogom őket, és lelkészként mindig utat találok majd hozzájuk. Kiüresedő falvak, elöregedő utcák szabdalják a szép szatmári tájat, és mégis hiszem: itt, a reformátusság bölcsőjében nem hiába állnak ezek a templomok, és ma mindennél nagyobb szükség van arra, hogy mi, akik itt maradtunk, hirdessük Isten igéjét, és építsük a közösséget, mert akkor lesz megmaradás.

– Mi jelenti ma a legnagyobb kihívást a lelkészi munkában?

– Sok minden eszembe jut a kérdésével kapcsolatban, de mivel a versírásban is tapasztalom, hogy a szavaknak súlya van, most azt mondanám, az egyik legnagyobb kihívás: kimondani a megfelelő szavakat. Egyre inkább látom, milyen erővel törnek ránk a hazugság szavai, s micsoda rombolásra képes a gyűlöletből fakadó beszéd.

Őszinte, igaz, érző és irgalmas szavakra van szükségünk, mert a szavak hatnak, képesek felemelni és gyógyítani is. Ebben sem mást, hanem Jézust kell követnünk.

Ő tanít arra, hogyan kell a hazugságok között igazat szólni, és miként lehet a legmélyebb gyűlöletben is kimondani a legnagyobb szeretet szavait. Mi az Ige Egyháza vagyunk, ezért lelkészként a hivatásom szíve az evangélium hirdetése. Isten igéjét kell szólnunk. Ennek az igének vagyunk a hordozói.

– Min dolgozik éppen, és mik a tervei?

– Szeretnék továbbra is lelkészként szolgálni, és közben írni. Egyelőre verseket. Szeretnék egyre többet publikálni is. Ez a tervem. És közben élni, mert olyan kevés az időnk.

Szerző: Lácai Kovács József

Fotó: Malom Fókusz

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.