Toll és palást – A második beszélgetés: Masri Mona Aicha

A magyar református egyháztörténet az első ötszáz évében felsorolhatatlanul sok olyan kiemelkedő írót, költőt tart számon, akik lelkészi munkájuk mellett írtak is. Nagy részük elsősorban egyházi irodalmat művelt, fordítóként, énekszerzőként, történetíróként alkotott. Minden korban voltak olyanok, akiket világi szerzőként is jegyzünk, kezdve az első magyar botanikai könyv szerzőjével, Méliusz Juhász Péterrel. A költők közül talán Tompa Mihály neve a legismertebb. 

– Egyszerre indult el a lelkészi és az írói hivatása, vagy volt köztük időbeli különbség?

– A lelkészi pálya indult előbb, az írói utána jött, jóval később. Gimnazistaként tudatosult bennem, hogy lelkész leszek, ekkor vált egyértelművé számomra az istenkapcsolatom. De közben azt is sejtettem már ekkor – és ez a teológiára járva megerősödött bennem –: ha ezt a hivatást választom, az valószínűleg nem hagyományos lelkészi pálya lesz. Egyszerre éreztem magam a teológusközösség részének, és valakinek, aki kívül esik azon.

– Voltak lelkészek, akiket mintának tekintett? S ha igen, hogyan viszonyult hozzájuk?

– Gyülekezeti mintám volt. A bogyiszlói református gyülekezetben nőttem fel, de ott egy idősebb férfi lelkész szolgált. A családomban senki sem lelkipásztor. Nem is gondoltam bele, hogy nőként ez lehetséges út. A női minták hiánya máig probléma az Egyházban, én ma már igyekszem ezt szabadságként megélni. Tapasztalom, hogy az Úristen kialakítja körülöttem a körülményeket, így készítette elő számomra azt is, hogy lelkész lehessek. Aztán a teológián, ahol elsősorban a gyülekezeti lelkészségre készítenek fel,

Isten arra indított, hogy ne szerepeknek, elvárásoknak feleljek meg. Isten elhívottja vagyok, mindenestől.

– Amikor gimnazistaként megtudta, hogy lehetősége van akár lelkipásztorrá is válni, rögtön meghozta a döntést?

– Igen, de nem tudok időpontot megjelölni. Az biztos: a gyülekezethez tartoztam kicsi korom óta, pedig én voltam ott az egyetlen fiatal vasárnaponként, és az is biztos, hogy nagyon szerettem ott lenni. A megtérésemre jól emlékszem, tudom az idejét, amikortól napi valósággá váltak számomra a megismert igazságok, tapintható közelségbe kerültem az Úrral, hallottam a hangját, álmokban szólt hozzám. Érdekes módon a környezetemben mindenkinek egyértelmű volt, hogy teológus leszek. Még az egyébként agnosztikus osztályfőnököm is azt kérdezte: te teológiára fogsz menni, nem? Hívő reformátusságomat a környezetemben élők hamar összekötötték azzal, hogy akkor lelkésszé kell lennem.

– Az írás iránti elhivatottsága is jelentkezett már ekkortájt az életében?

– Nem. Érdekelt az irodalom, de nem voltam kiemelkedő belőle, megszólított, de mégsem keltette fel igazán az érdeklődésemet, például nem olvastam igazán sokat. Kiváló magyartanárom volt, Dudai Gabriella. Többek között azért szerettem, mert nála a szöveg állt a középpontban. Semmiféle szövegértelmezéssel nem lehetett kiborítani, nem erőltette ránk a gondolatait. Nem az életrajzokat magoltuk, hanem műveket értelmeztünk, a szövegek szövetében éltünk. Elsősorban azt kívánta meg, hogy elmélyedjünk a művekben, és ez egy gimnazistának szabadság. De akkoriban még nem írtam, már csak azért sem, mert diszgráfiás voltam, vagyok, nekem mindig nehéz a helyesírás. Akkoriban inkább a reáltárgyakhoz menekültem.

– Ezzel megdöntött egy másik sztereotípiát, mely szerint az írók, költők a legtöbb esetben nem vonzódnak a reáltárgyakhoz.

– A reáltárgyak körülvesznek minket, az életünk részei.  Elég, ha csak az arányérzékre gondolunk, és máris a szövegnél vagyunk. Szeretem a matematikát, jó is voltam belőle, de nem olyan kiváló, mint a férjem. Így hamar eldőlt, hogy nem ezzel tanulok tovább. A teológián egyfolytában írtunk. Ma már tudom: az igehirdetések írása – jó esetben – képes valamiféle arányérzéket adni. Segít eldönteni, melyik mondat nem kell már, vagy hová kellene még egy. Ezzel együtt az az irodalom, amit a teológián megismertem – itt nem a Szentírásról beszélek – és az egyszerűség kedvéért történetközpontúnak nevezek, nincs a kedvemre. A keresztyén lektűrt sem kedveltem meg. Amikor végeztem, nem tudtam, merre tovább. Közben elnyertem egy ösztöndíjat a tübingeni egyetemre. Az ottani időszak alatt is gondolkoztam, milyen módon tudnék lelkészként szolgálni. Ez persze összekapcsolódik az istenkapcsolatom formálódásával is. És közben volt az életemben egy nagy változás: elvesztettem az engem (és korábban anyukámat is) felnevelő nagymamámat. Vele együtt pedig az ő várakozásait is elgyászoltam. Ő ugyanis, mióta tudta, hogy teológus leszek, nagyon várta, hogy végre rendes lelkész váljon belőlem. Elveszítettem, és azután már nem az elvárásai szerint, hanem szabadon választhattam a szolgálatot.

– Hogyan társult a lelki hivatásához a szépirodalom, a publikálás?

– Egy számomra nagyon fontos ember miatt kezdtem el írni. Ehhez el kell mondanom: az életemben három, ha úgy tetszik, szerelem volt és van. Az első és legfontosabb Isten. Engem nem nevelt az édesapám, így már nagyon korán kialakult bennem az a tudat, hogy az Úr az édesapám. Ez meghatározó és hatalmas szabadságra szólító élmény volt számomra. A földi nagy szerelmem a férjem, akivel tizenhárom éves korunk óta ismerjük egymást. És volt még egy ember az életemben. Egy plátói kapcsolat valakivel, akivel a közös nyelvünk az irodalom. Azt hiszem, kezdetben a tetszeni vágyás is motivált a szövegalkotásban. De alapjában véve úgy tekintek az írásra, hogy az is az Istennel való kapcsolatomból táplálkozik, abban is őt és magamat szemlélem. Amikor hazajöttem Tübingenből, már a publikálás szándékával kezdtem el foglalkozni az írással, és rögtön jött a kérdés: egyáltalán írhat-e egy lelkész, mit írhat és hogyan.

Azt hiszem, nekem, mint mindenkinek, az életem jelenti a művet, mégpedig az Istennel közös művet.

Tehát nem a lelkészi munkám, nem is az írásaim vagy bármi más, hanem az, ahogyan élem az életem. A bukásaival, nehézségeivel, örömeivel együtt. Mert úgy szép, igaz és jó. Az irodalom szempontjából kezdetben nehézséget okozott, hogy nem ismertem a közeget. Beiratkoztam a Werk Akadémia szépírókurzusára, ott sok kedvező visszajelzést kaptam. A szövegeinket „ütöttük-vágtuk”, szenvedélyes folyamatok ezek. Bárány Tibor irodalomtörténésztől sok biztatást kaptam, és ő adta a kezembe Garaczi László Pompásan buszozunk! című kötetét. A könyv reveláció volt számomra, lenyűgözött. Inspirált a szerző történetmondása, végre olyat olvastam, ami tetszett. Később jártam Kukorelly Endre írószemináriumára. Tőle a szöveg technikai kivitelezését tanultam, majd Garaczi László is foglalkozott a szövegeimmel. Példa számomra a munka iránti alázata, az, hogy hányszor és hogyan olvassa újra és újra a kéziratait. Félelmetes. Szolláth Dávid az eszköz és a tartalom harmóniáját tanította nekem. Visky András pedig kérlelhetetlenül kényszerít az igazság megragadására. Az Isten ilyen embereket adott, akiktől sok segítséget, törődést kaptam és kapok máig. Az áldásban persze ott az átok is, hiszen nehéz, amikor nagyok figyelnek. Sokszor dicsértek azzal, hogy azt hitték, már sok éve írok, pedig akkoriban kezdtem. Hamar rájöttem, nagy előnyöm, hogy Isten igéjén nőttem fel. A Szentírás irodalmi szempontból is csodálatos szövegei vettek körül. Nálam ennek köszönhető, hogy nemcsak írom, olvasom, hanem hallom is a mondatot, a mondatokat.

– Irodalmilag is hallja a szentírási mondatokat?

– Igen. Például a János-evangélium szövegként is tökéletes. Olvasni is gyönyörű. Számomra összeér benne a teológusi gondolkodás- és életmód meg az írói attitűd.

A szó, ami teremtő – hiszen Isten a szavával teremtett – és az írás egyaránt fontos eszköze Istennek.

– Ugyanakkor nyilvánvaló különbségek is mutatkoznak a kétféle szöveg között, hiszen a prédikációnak a Szentírás az alapja, a kortárs irodalmi alkotások viszont, amelyeket íróként létrehoz, sokféle regiszterben megszólaló profán szövegek. Hogyan valósul meg az egyikből a másikba való átjárás? Lelkészként odafigyel a hallgatóságára, az irodalom azonban másképpen viszonyul az olvasóhoz.

– Íróként is tekintettel vagyok az olvasóra, mert bár a szöveget én írom, a regényt mégis közösen hozzuk létre. Egyetlen befogadó sem úgy fogja elképzelni a leírtakat, ahogyan én. Az nem foglalkoztat, hogy mások szerint mit szabad és mit nem szabad leírnom, de az nagyon is érdekel, hogy az olvasó mire asszociál, a szöveg mely rétegeihez miként tud kapcsolódni. Fontos nekem, hogy felnőttként kezeljem az olvasót.

Az irodalom és a prédikáció is teológia számomra, hiszen mindkettő Istenre figyelő, Istennel beszélő állapot.

De természetesen a szószékre nem az életem nagy témáit viszem, hanem Isten üzenetét, és lelkészként a gyülekezetet is hordozom Isten előtt. Az irodalomban inkább a prófétai szerep, az önértelmezés a hangsúlyosabb. Ez a kettő bennem egy hivatás: őrizd és műveld, tehát légy kreatív. Sokáig szerettem volna különválasztani a kettőt, mert az kényelmesebbnek tűnt, elsősorban azért, hogy a különböző közösségek véleménye ne keveredjen. Visky Andrással sokat beszélgetve azonban egyértelművé vált számomra: nem lehet külön kezelni a lelkészséget és az íróságot, mert úgy mindkettő csonka lesz.

– Ehhez is kell tehát valamiféle bátorság?

– Igen. És elsősorban ahhoz, hogy elkerüljem a giccset. Főleg a romantika korától kezdve sokszor pótolja a giccs a lényeges kérdéseket. Milan Kundera írja: „a giccs paraván, mely eltakarja a halált”. Ez alapján mondom, a giccs akár a megváltást is képes eltakarni, mert a giccs nem igényel megváltást. A művészet viszont igen.

Ez a bátorság ugyanaz, mint amely segít szembenézni Ezékiel próféta tetteivel vagy a teremtéssel, és azzal, hogy Isten végtelen szeretetében társteremtőnek hívja az embert. Ez a keresztény bátorság. Igaz, mi csak a meglévőből tudunk alkotni, de így is hatalmas szabadságot és végtelen lehetőséget kaptunk, amely szorongat, és amellyel kötelességünk élni. Ez a kereszténység. Minden, amit létrehozunk, lenyomata, kiforgácsolódása az Istennel közös alkotói munkának, és őrá mutat. Ez nagy próbatétel számomra, mert ha elkezdek mellébeszélni az írásban, azt azonnal érzem. Ahogyan azt is, ha igehirdetéskor Isten szava helyett csak bevált paneleket mondok.

– Ellentmondás feszülhet a lelkészi munka közösségi jellege és az író hivatás magányossága között. Önnek melyik állapot a komfortosabb?

– Introvertált vagyok, bár ez nem látszik. Nagyon el tudok fáradni a közösségben, de közben a jó gondolatokból, az igazságkeresésből töltődöm. Van egy maximumom, mint mindenkinek, amennyit elbírok ebből, és van egy tanult extrovertáltságom, ezért jól tudok létezni a közösségeimben. A kérdésem általában az, hogy kellek-e én oda, pontosabban, én kellek-e oda, ahol vagyok. Ha nekem kell mennem és képviselnem valamit, ha általam akar megszólalni valami, akkor legyen.

– Mi foglalkoztatja most a lelkészi munkájában, hogyan, kik között telik a szolgálata?

– Mindig rengeteg kérdésem van, mivel fáj, hogy a teológiai gondolkodás hiányából teljesen félrement nyelvi panelek fakadnak. Csak egyet említenék:

amikor szidjuk a világot, hogy ilyen meg olyan, vajon mire gondolunk? Hiszen Jézus Krisztus ezért a világért adta az életét! A helyreállításáért. Ez a világ a katarzis helye, a megtisztulásé, ha úgy tetszik: templom.

Most egyetemisták között szolgálok. Szeretném, ha minél többen meglátnák a teremtettségben kapott arcukat, és világossá válna számukra: az életünk minden szenvedésével, a céltévesztettségekkel, az átokkal együtt maga az istentisztelet.

– Készülőben van az első kötete. Mi a témája, és mikorra várható a megjelenés?

– Majd az olvasó eldönti, hogy miről dadog a regényem. Talán a házasságról. Misztérium. Talán egyáltalán nem a házasságról, hanem az istenkapcsolatról. Egyszóval ez egy lehetetlen, szörnyű vállalás.

Szerző: Lácai Kovács József

Fotó: Zellei Boglárka Éva; Füle Tamás

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.