Tomaš Halík: „A radikális pluralitások korában élünk”

II. János Pál és XVI. Benedek pápák az Egyház történetének azt a korszakát zárták le, melyben annak a modernitással kellett szembesülnie. Ferenc pápával valami új kezdődött el. Apokaliptikus ütközet és párbeszéd?

Két nagy pápa, akiket személyesen is ismerhettem, és akikkel több alkalommal lehetőségem volt párbeszédet folytatni, II. János Pál és XVI. Benedek az Egyház történetének egy hosszú korszakát zárták le. Ferenc pápával a kereszténységnek egy új fejezete vette kezdetét. Az előző korszak témája a modernitáshoz fűződő viszony kialakítása volt. Ez a folyamat, mely sok keresztény számára nehéz és fájdalmas volt, véleményem szerint szerencsés véget ért annak a nyilvános vitának alkalmával, mely Joseph Ratzinger bíboros és Jürgen Habermas filozófus között zajlott le 2003-ban Münchenben. Mindketten azon a véleményen voltak, hogy a ma kereszténységének és a szekularizált, világi humnizmusnak szükségük van egymásra, hogy így mindketten megmenekülhessenek az egyoldalúság veszélyétől. A „kulturális harcok”, a kölcsönös démonizálás, az egyszerű alkalmazkodás vagy a különbségek elrejtése helyett inkább párbeszédet kell folytatnunk, a kompatibilitást keresnünk és egymást gazdagítanunk (…).

Ferenc pápa feladata volt, hogy elvezesse az Egyházat a spiritualitásnak eme új vidékére, a „poszt”-ok korába (posztmodern, posztszekuláris), a radikális pluralitások korába, egy olyan korba, amikor az emberek globális szervezetek révén világméretű hálózatokba kapcsolódnak, egy olyan pillanatban, mikor még nem világos, hogy ez a globális hálózat végül is a párbeszédhez és a kompatibilitáshoz, vagy a civilizációt egy apokaliptikus ütközethez vezeti. Meggyőződésem, hogy Ferenc pápa ugyanannak a mondatnak volt meghallója, mint névrokona nyolc évszázaddal ezelőtt: „Ferenc, menj és építsd újjá a házamat”. Benedek pápa mindent megtett annak érdekében, hogy az Egyház, mint a jeruzsálemi templom, magába foglalja a „népek udvarát”, ahol mindazok, akik hisznek az „ismeretlen istenben” részt vehessenek az Egyház nagy családjának életében. Ez annak az útnak, melyen még II. János Pál indult el, volt utolsó lépése az Assissiben megrendezett, a világ vallásainak képviselőivel való találkozóval: Benedek pápa ugyanis meghívta ide az agnosztikusokat és „ateista testvéreinket” is, és Pascal szellemében azt javasolta nekik, hogy legalább hipotézisként próbálják meg elfogadni Istent, és úgy élni, mintha „Isten létezne”. Bergoglio bíboros kevéssel megválasztása előtt Krisztusról beszélt, aki az írások szerint „az ajtóban áll és zörget” – de ma, mondta Bergoglio, Krisztus az Egyház ajtaját belülről zörgeti, és ki akar menni. Az Egyház háza kétségtelenül sok javításra szorul. A legnagyobb felújításnak azonban a keresztények mentalitásában kell megtörténnie: ki kell menni, noha ez nemcsak az Egyház intézményes keretein való túllépést jelenti, hanem a gondolkodásunk és képzeletünk kapuinak megnyitását is, valamint a találkozást azokkal, akik „nem járnak velünk”.

Jézus arról a pásztorról beszélt, akinek hátra kell hagyni 99 bárányát, hogy az egy elveszett után indulhasson. Ferenc pápa hozzáteszi: a ma pásztorának ott kell hagynia az egyet, hogy a 99 keresésére mehessen. Hosszú idő óta az Egyház a szolgálattevőit arra képezte ki, hogy mindenekelőtt a már amúgy is fegyelmezett nyájról gondoskodjanak, vagy hogy ehhez a nyájhoz visszavezessék az elveszetteket. A jövőben, mely már el is kezdődött, az Egyháznak egy harmadik, az előbbiektől teljességgel különböző feladattal is meg kell birkóznia: kísérni azokat, akik keresnek. Robert Wutnow szociológus szerint ma a legjelentősebb megosztottság nem a „hívők” és „nem hívők” között, hanem a „lakosok” (dwellers) és a „keresők” (seekers) között található. Korunk időinek egyik legnagyobb jele, hogy a „lakosok” (akár a hívők, akár az ateisták között) egyre kevesebben vannak, miközben a „keresők” száma emelkedik – tehát azok, akik nem hagyományos módon hívők, illetve a „nem hívők” –, akik azonban nem szenvednek spirituális süketségtől. Hazámat, a Cseh Köztársaságot nem egyszer Európa, vagy egyenesen a Föld legateistább országaként aposztrofálják. Ez azonban nem igaz.

Azokat, „akik nem járnak velünk”, akik elhagyták az Egyház házát, vagy akik azt sohasem találták meg, nem titulálhatjuk elhamarkodottan ateistáknak, nem hívőknek, vagy „rossz hívőknek”. Nagy számban vannak közöttük ugyanis keresők. Mindazonáltal nem mutatkozhatunk be nekik úgy, mint az „igazság birtokosai”. Akkor érthetjük meg magunkat igazán, ha komolyan vesszük az Egyháznak mint zarándokló közösségnek a képét (communio viatorum). Nem arról van szó, hogy megpróbáljuk a „keresőket” az Egyház aktuális formájának intézményes és szellemi határai közé szorítani. Ehelyett inkább arról van szó, hogy Isten házának halaszthatatlan felújítása érdekében a keresztényeknek szükségük van gondolkodásmódjuk határait radikális módon megnyitni, és sietős és túlbuzgó prozelitizmus nélkül figyelemmel és tisztelettel meghallgatni azok élményeit, akik hosszú utakat bejárva érkeztek el hozzánk, számukra újakhoz és ismeretlenekhez. Meglepődve konstatáltam a világ különböző részeiről származó olvasókkal való találkozások során, hogy az én tapasztalataim, melyeket az erősen szekularizált Csehországban szereztem, egyáltalán nem ismeretlenek vagy érthetetlenek más „katolikus tradíciókkal” rendelkező ország polgárai számára sem. 

Fordította: Koszoru Péter

Forrás és fotó: Avvenire

Magyar Kurír