Tomka Ferenc: Életem – fölösleg nélkül

Tomka Ferenc egy ötgyermekes család második gyermekeként született Budapesten; bátyja a neves vallásszociológus, Tomka Miklós. Élete meghatározó eleme a „szentháromságos látás”. Vallja: családjukban gyermekkora óta jelen volt mindhárom isteni személy, „s állandóan fordultunk feléjük… Szüleink világlátása határozta meg az én és testvéreim életét és hitét, sőt a tizenkilenc unokáét és az ötvenhat dédunokáét is, majd az ő házasságukat; s így meghatározó volt gyermekeik jövőjében, vallásosságában is”.

Tomka Ferenc atya életében döntő jelentőségű volt a találkozás a Fokoláre-lelkiséggel, amelyben megnyílt számára a Szentháromság egészének és működésének csodája. Az alapító Chiara Lubich karizmájában ez olyan korban jelent meg, amelyben az Egyház és a teológia – a hétköznapokban – nem foglalkozott vele; a teológiában a misztériumnak csupán elméleti tárgyalása szerepelt. Érthető viszont, hogy a Fokoláre-mozgalom karizmájának központja ez, „hiszen

a krisztusi szeretetközösség modellje is a Szentháromságban található”.

Tomka Ferenc édesapja a Földművelésügyi Minisztérium osztályvezetője volt, akit 1948-ban elbocsátottak állásából, mivel nem írta alá a Mindszenty József hercegprímás bíborost elítélő nyilatkozatot. Tomka Ferenc visszaemlékezése szerint: „Édesapa a haláláig fontos szerepet töltött be életemben, ő volt a lelki tanácsadóm. Mély keresztény látása, elkötelezettsége, szeretete mind alkalmassá tették őt erre.” 1951-ben az ötgyermekes családot kitelepítették Mádra. 1953-ban vonták vissza a kitelepítési rendeletet, ekkor a család Aszódra költözött. A gyermek Ferencet, akárcsak Miklós bátyját, kitűnő iskolai eredményei ellenére politikai-világnézeti okokból nem vették fel a helyi gimnáziumba. Így kerültek Pannonhalmára; a bencéseknél végezték el a gimnáziumot, itt is érettségiztek, csakúgy, mint másik két fiútestvérük is. A család anyagi helyzetét édesapjuk így jellemzi: „…a pannonhalmi felvételire Miklós Feri nadrágjában és Emil öccsük cipőjében ment el. Csak három fiam ruháiból összeszedve tudtunk egy gyereket rendesen felöltöztetni.” Ferenc atya önéletírásából kiderül: több gyermektelen rokonuk tekintélyes összegekkel segítette őket, így neveltetésük több mint fele biztosítottnak látszott.

Elsősorban a szülei voltak azok, akik papi hivatásához segítették. Egy hivatásról szóló írás szerint „egy szerető tekintetben látjuk meg igazi önmagunkat”. „Ez az, amit én is megkaptam szüleimtől” – írja Tomka Ferenc atya.

Ha zsolozsmázik, vagy olvassa a Szentírást, mindmáig sok-sok ige eszébe juttatja a szüleit. Például: „Akik igazságra tanítottak sokakat, tündököltek örökkön örökké, miként a csillagok” (Dán 12,3).

Emellett döntő hatással volt rá Regőczi István atya, az árva gyermekek segítője, aki 1956-ban, az iskolaév kezdetén került Aszódra káplánnak. Mesélt a börtönéveiről, felidézte: karácsonyra készültek a börtönben. Volt köztük egy szobrász, akit megkért, hogy készítsen Krisztus-szobrot kenyérdarabkákból. A szobor elkészült karácsonyra. A szoba énekelve ünnepelt, középen a Jézuska-szoborral. Közben az őrök belöktek egy rabot a zárkába, aki a földre zuhant, és felnyögött: „Adjatok enni, több napja éhezem!” A zárka lakói egymásra néztek. István atya kezébe vette a Kisjézus sok lemondással megalkotott szobrát, s neki adta. Beszédében ezt az Eucharisztia kegyelméhez kapcsolta.

Tomka Ferenc a hatvanas évek közepén, első kápláni helyén, Szabadszálláson hozta létre az első ifjúsági csoportot, ami ismeretlen volt a kor egyházi gyakorlatában, hiszen a kommunista hatalom szigorúan tiltotta. Nyolc-tíz fiatalt sikerült összegyűjtenie, „hétről hétre mélyítve hitüket, hitéletüket”. Később, 1970-ben Felsőgödön evezős táborokat szervezett fiataloknak, vállalva a hatalom fenyegető zaklatásait. Nem tagadja: előfordult, hogy félt, hiszen abban az évben tartóztattak le több ifjúsággal foglalkozó atyát, s tiltották el őket a papi működéstől. „Hosszan imádkoztam, majd erőt kaptam, hogy rá tudjam bízni magamat a Jóistenre. Ettől kezdve a félelem kísértése soha többé nem tért vissza.”

Római tanulmányainak idején, 1971–1973 között ismerkedett meg mélyrehatóan a Fokoláre-mozgalommal, ami rendkívül jelentős hatást gyakorolt papi hivatására. Életre szólóan megérintette a légkör, „amelyben mintha valaki vibrált volna. Ma már tudom, hogy Jézus volt az… Chiara fogalmazásában

a papság ideálja az a Krisztus, aki az utolsó vacsorán megmosta tanítványai lábát. A cél tehát nem a vezetés, hanem a szolgálat, és olyan szeretetegység, amelyben megjelenik Jézus”.

A könyv szerzője plébánosként ebben a szellemben és lelkiségben hozott létre a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Jávorka Lajos atyával együtt Káposztásmegyeren plébániaközösséget, és épített templomot. A közösség körülbelül nyolcvan fővel indult, s a 2010-es évekre megközelítette a hét-nyolcszázat. Számos megtérés történt náluk. Tomka Ferenc ma már szégyelli, de akkor szinte fájt neki: kisebbé lett azáltal, hogy elhagyta a rangos főiskolai tanárságot. A másik hibája pedig: látva a sok lelkipásztori lehetőséget, ha valahol közepes vagy gyenge szolgálattal találkozott, kritika támadt benne. Ma már viszont örömmel megy minden papi társaságba, „hiszen mindegyikük életét áldozza Krisztusért.

A túlterheltek vagy vétekben élők iránt pedig a legerősebb részvétet érzem, s napi imámban most is elsősorban értük kérem Jézust, az »akik legjobban rászorulnak irgalmadra« fohásszal.”

Lelki naplóiban Tomka Ferenc atya nem tagadja, hogy már kispapként is milyen erősen jelen volt a depresszió az életében. „Ez hát a magyarázata a sötétségnek, amelyek fájdalmasak voltak, de épp ezért segítettek elmélyíteni kapcsolatomat az Elhagyott Jézussal. Ezáltal lelki ajándékká is váltak, mert kaput tártak lelki beszélgetések alkalmával a depressziósok felé, akik tanácsomat kérték. A közös seb közel hozott bennünket.” A testi kísértésekkel is sokáig meg kellett küzdenie, de a Szentlélek „mindenből kegyelmet hoz ki: a küzdelmek közelebb vittek azokhoz, akik ilyen bűnnel vétkeznek. A kísértések hetvenéves korom tájáig tartottak, – s bár aztán is fel-fel tudtak villanni – Jézus lényegileg elvette ezeket”.

Tomka Ferenc nem hallgat a népes családját ért tragikus történésekről sem, amelyeket ő „kegyelmi” eseményeknek nevez. Az egyik legmegrázóbb ezek közül, amikor öccse, Emil lánya, Réka egyik pillanatról a másikra egyedül maradt négy gyermekkel, mert férje váratlanul elhalálozott. „Pap nagybátyám volt velem, és segített, hogy ne gondoljak a jövőre, csak a jelenre, egyébként megroppanok” – idézte fel a történteket az özvegy édesanya, akiben „elkerülhetetlenül jelen volt a halállal járó fájdalom, miközben a gyermekek felé képes volt mindvégig a békét megjeleníteni… saját fájdalmán és veszteségén túllépve teljes bizonyossággal mesél gyermekeinek arról, hogy apjuk a mennyországban van”.

Végiggondolva küzdelmes és mozgalmas életét Tomka Ferenc atya úgy érzi: „Az Úr egy virágoskert-családba ültetett, ahonnan könnyű volt tovább növekednem. Több szent életű példaképet adott, akik a papság felé irányítottak. Aztán

felragyogtatta előttem a Fokoláre-lelkiséget, amely új tűzzel járt át, s felizzította bennem az Elhagyott Jézus és az Egység iránti szeretetet.”

Tomka Ferenc: Életem – fölösleg nélkül
Szent Gellért Kiadó és Nyomda, 2023

Fotó (archív): Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír