Tomka Ferenc: Intézmény és karizma az egyházban

A könyvben Tomka Ferenc negatív történelmi példákat is említ, s ezzel az a célja, hogy bemutassa az egyház emberi arcát és így igazolja az emberi vonások változásának, illetve a megújulásnak a lehetőségét, sőt szükségszerűségét. A lelkipásztor-egyháztörténész szerző emlékeztet rá, hogy az egyháztörténelem legkülönbözőbb eretnekségei – donatisták, katharok, husziták – azt hirdették, hogy a bűnösök nem tartoznak az egyházhoz, miközben a hivatalos egyház tanítása a Szentírást követve mindig hangsúlyozta, hogy a krisztusi közösség igenis bűnös tagokból áll, és ennek következtében, mint minden közösség, maga is ki van szolgáltatva az emberi gyengeségeknek. „Ha egy keresztény személy vagy közösség nem képes vagy nem akar szembenézni saját gyengeségével, úgy ez szükségképpen azt jelenti, hogy már nem annyira Istenbe, hanem inkább saját erejébe, tökéletességébe veti bizalmát. Ezért is nem képes elismerni saját elégtelenségét.”

A könyv címében jelzett intézmény és karizma közötti fezültséget elemezve Tomka Ferenc felidézi Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényének híres jelenetét, amikor Krisztus újra megjelenik Spanyolországban. A nép hatalmas lelkesedéssel fogadja, de az inkvizítor bíróság elé állítja, és szemrehányást tesz neki, hogy magas, megvalósíthatatlan célokat állított az emberek elé, mert idealista és nem ismeri őket, de az egyház kijavította Krisztus művét. „A mi egyházunkban az emberek nyugodt biztonságban élnek, gond nélkül… S most mindezt meg akarod semmisíteni? Távozz! És ne gyere vissza többé. Soha!” Tomka Ferenc nem fogadja el ennyire élesen Dosztojevszkij kritikáját, de azt elismeri, hogy az intézmény és a karizma ellentétének lényegi problémáját ragadta meg ebben a jelenetben. Az intézményesülés során egy közösség szerkezete, tanítása annyira elkanyarodhat a kezdeti karizmatikus szellemtől, hogy idővel több vonatkozásban is ellentétbe kerül azzal. Az intézmény képviselői oly módon összenőhetnek saját közösségi struktúrájukkal, formáikkal, tanaikkal, hogy már észre sem veszik az eltorzulást. „Még ha maga a karizmatikus alapító jönne is el újra, azt is saját felfogásuk alapján ítélnék meg – és minden bizonnyal elítélnék.”

A könyv szerzője felidézi, hogy az Újszövetség a karizma szóval jelöli általában Isten ki nem érdemelhető kegyelmét (Róm 6,23). Már az Ószövetség is jól ismeri a karizmatikus személyeket, a választott népnek isteni küldetéssel és természetfeletti adottságokkal rendelkező bíráit, prófétáit. Az Újszövetségben pedig a karizmák széles körű elterjedésével találkozunk. Krisztus tanítása, a belé vetett hit lényegileg hordozza magában a karizmatikus, nem evilágról származó adományokat. A Krisztus-hit értelmes és megfogható volta mellett vagy annak ellenére (1Jn 1,1) éppen azt követeli, hogy „ne a láthatókra, hanem a láthatatlanokra szegezzük tekintetünket” (2Kor 4,11). Az intézményes biztonságkereséssel szemben Jézus figyelmeztet: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt” (Lk 9,24), az intézmény stabilitásával szemben arra biztat: „Ti ne aggódjatok, csak kérjetek Istentől és megadatik nektek” (Mt 6,25). Tomka Ferenc rámutat: amikor Krisztus egyházat alapított, az intézményesülés útjára indította el közösségét, „de e krisztusi intézmény az általános intézményektől lényegileg eltérő elemeket is tartalmaz, hiszen ’biztonsága’ és megoldása isteni természetéből következően a kegyelmi rendben keresendő.”

A szerző elemzéséből kiderül: a karizmatikus elem az intézmény ellenpólusaként él a közösségben és az egyházban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kettő viszonya nem juthatna el – és ne jutott volna el a valóságban is – a szinte ideális egyensúlyig, a karizma és az intézmény dialógusáig. A történelem azt bizonyítja, hogy az egyház magán viseli az emberi vonásokat, az intézményes gyengeségeket, és ezért folytonos megújulásra szorul, de Isten kegyelme és ereje mindig küld karizmatikus személyeket, mozgalmakat, akik vagy amelyek a megújulás eszközévé lesznek. Tomka Ferenc fölteszi a kérdést: hogyan alakulhatott ki a történelem során az evangélium szellemével lényegileg ellenkező magatartás a kereszténységben? A válasz: amikor egy intézményesülő szervezet bizonyos értelemben szakítva eredeti karizmatikus elveivel, elkezdi felhasználni a hatalom eszközeit – olyan eszközöket, amelyek rendszerében addig ismeretlenek voltak –, rövidesen átveszi a hatalom egész logikáját.

Tomka Ferenc emlékeztet rá, hogy a közösségi szellem újjáélesztésének fontosságát nemcsak a II. Vatikáni zsinat hangsúlyozta, hanem a mai kor lelkipásztori megújulásának is világszerte központi célja a valódi személyes kapcsolatokon alapuló keresztény közösségek létrehozása. Ezen a téren minden várakozást felülmúló eredmények születtek. Ugyancsak a zsinat hívta fel a figyelmet, hogy „az egyház csak akkor maradhat hű Krisztus elveihez, ha struktúráját nem egy kor társadalmi rendje határozza meg, hanem az evangélium. Akkor töltheti be prófétai – ha kell, társadalomkritikai – küldetését a világban, ha nem fonódott össze egyetlen hatalmi-politikai rendszerrel sem, ha nincs lekötelezve semmilyen vonatkozásban”.

(Szent István Társulat, 2015.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír