Törekedjünk a békességre! – Beszélgetés az aranymisés Esterházy László kanonokkal

– Gyakran halljuk, hogy a papi hivatás megtalálásában is meghatározó szerepe lehet a családnak…

– Az 1950-es években a származásunk miatt osztályidegennek számítottunk. Sem az édesapám, sem az édesanyám nem volt párttag, a hívő emberek számára nehéz idők jártak akkoriban. Apám gépészmérnökként az IPARTERV-nél dolgozott, minduntalan fenyegették, hogy kirúgják, ha templomba jár. De a szüleim valahogy mégis mindig eljutottak a szentmisére. Volt egy távoli rokonunk, piarista szerzetes, és az ő közvetítésével az édesanyámmal együtt jártunk a piaristákhoz misére. A mellékoltárnál tartották a liturgiát. Anyám jól tudott latinul – lánykorában a Veres Pálné Gimnáziumban tanulta meg a nyelvet –, odaültetett maga mellé, és a Szunyogh-misszále alapján kellett követnem a szertartást az elejétől a végéig. Elsőáldozásra egy titokban hozzánk járó szociális testvér készített fel. Összeszedte az osztályidegen fiatalokat, együtt tanultuk a hittant.

– Akkoriban ez aligha maradhatott titokban…

– Bizony előfordult, hogy a hittanóra alatt rontottak ránk a nyomozók, házkutatás címén. Magda testvér nagyon leleményes teremtés volt, kioktatott minket, hogy házkutatás esetén az ebédlőasztal aljába kell eldugni a Hamvas-féle hittankönyvet, amiből tanultunk. Öt-hat évesen már az első órán megtanultunk néhány alapmondatot oroszul, ilyeneket, hogy „a mama otthon van”, „a gyerek játszik”, „a papa dolgozik”. Amikor jöttek házkutatásra, és megkérdezték, hogy mit csinálunk, mi kórusban szavaltuk a betanult orosz mondatokat. Megnyugodtak, hogy oroszul tanulunk, s akkor elmentek. Jó ideig ilyen küzdelmes időkben voltam hittanos.

Azután, amikor kissé enyhült a nyomás, Hajnal György atyához jártam hittanra a Jézus Szíve-templomba, mivel akkoriban a VIII.  kerületben, a Horánszky utcában laktunk. Sajnos kilencéves koromban elváltak a szüleim, sokáig az édesanyám nevelt, kijártam az általános iskolát. Anyám azután azt mondta, valahogy pótolni kell a papát, így kerültem kollégiumba a piaristákhoz.

– Milyen emlékeket őriz erről az időszakról?

– Kamasz fejjel eleinte ódzkodtam attól, hogy kollégista legyek, de azután megszerettem a kollégiumi légkört, és szép emlékeim vannak az iskoláról is. Az egyik piarista tanárunk még mindig él, a most kilencvenéves Urbanek Rudolf tanár úr. 

Tulajdonképpen ott, a piaristáknál erősödött meg bennem a hivatás.

Nagyon jó hittanáraink voltak – köztük Lukács László SchP –,  akik megerősítették bennem a küldetéstudatot.

– Mikor szánta rá magát, hogy papnak jelentkezik?

– Először a szerzetesrendbe jelentkeztem. De, mint említettem, a szüleim nem voltak párttagok, s a szerzetben voltak olyan rendtagok, akik sajnos behódoltak a békepapi mozgalomnak. Eljött hozzánk Lukács László atya, és azt mondta, „a Laci ne legyen elkeseredve! A helyzet az, hogy nem látják őt szívesen a rendben, de azt javaslom, jelentkezzen papnak az Esztergomi Főegyházmegyébe!” Akkor éppen a VI. kerületben laktunk, a Szent István-bazilikával szemben – oda jártam ministrálni. Arnold László, a bazilika akkori káplánjától kaptam ajánlólevelet Esztergomba.

– Hogyan emlékszik a szemináriumi évekre?

– Az első évfolyamot tizenketten kezdtük, de végül csak négyen maradtunk. Ráadásul egyikünk  veszprémi egyházmegyés volt, Erdő Péter bíboros úr pedig csak az első évfolyamba járt velünk együtt, utána felkerült a központi szemináriumba, tehát végül is ketten végeztünk. Jómagam és Kardos Mihály atya, aki már nyugdíjas és Táton él.

– Nem lehetett könnyű a papi élet akkoriban, a kommunista időkben…

– Viszont, hála Istennek, legalább otthon nem ellenkeztek, hogy papnak tanuljak. Azt mondták, csináld azt, amit szeretnél.

– Volt pap példaképe?

– A teológián mindegyik tanárunkat tiszteltük és becsültük: példakép volt számunkra Dékány Vilmos püspök, aki sajnos már elhunyt, nyugodjon békében! Azután jöttek a fiatalabbak; például Bolberitz Pál is sokat segített többünk hivatásának megerősítésében.

– Az első állomáshelye Bernecebaráti volt.

– Mintha most is ott lennék, annyira tisztán emlékszem arra az időszakra. Az aranymisémre a bernecebaráti hívek a nyolcszázötven éves falujukról szóló könyvet meg egy pólót hoztak nekem emlékbe. Hihetetlen, hogy ilyen nagy szeretettel gondolnak az emberre – még ötven esztendő után is! Olykor meg is látogatnak, én is voltam náluk. Természetesen Bernecebarátiba is küldtem meghívót az aranymisémre, öten el is jöttek, köztük az első ministránsom: ha kerekesszékben is, de megtisztelt jelenlétével. Még aznap este nagy örömmel küldte az sms-t, hogy élete legboldogabb napja volt, és hogy mennyire hálás, hogy itt lehetett az aranymisémen.

– Pedig nem is szolgált hosszú ideig Bernecebarátiban…

– Így igaz, mindössze egy évig voltam ott. De a hívek nagyon méltányolták, hogy közvetlen voltam velük, még a humorra is jutott idő; törődtem velük, és ezt nagyra értékelték. Mindehhez hozzátartozik, hogy nemcsak a szüleim, hanem magam is osztályidegennek számítottam az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) szemében. Egyszer Lékai László bíboros négyszemközt elmesélte, hogy milyen nehéz volt engem disponálni: „Kigondoltunk egy helyet neked, de az ÁEH engedélye kellett az elhelyezéshez, ők meg lefújták, majd a következőt is. A harmadik, vagy a negyedik körben sikerült végül Bernecebaráti.”

Persze, az ÁEH nagyon odafigyelt arra is, hogy ha valakit megszerettek a hívek, rögtön továbbhelyezzék onnan. 

S tény, hogy nagyon közel kerültem a helybeliekhez. Például a kérésemre (a templomban hirdettem ki) egy vasárnap alatt összejött a pénz arra, hogy az esperes-plébános távollétében megjavíthassuk a plébánia egérrágta padlózatát. A falu kőművesei felszedték a két szobában a hajópadlót, alábetonoztak, majd lerakták az új parkettát. Amikor az öregúr hazatért Lourdes-ból, ahogy meglátta, tátva maradt a szája (nevet). Egy év elteltével azután Esztergomba kerültem.

– Gondolom, oda is elért a hatalom keze...

– Az ifjúsággal például csak a favágás ürügyén tudtam foglalkozni. Mint városi gyerek, nem értettem az ilyesmihez, de mivel cserépkályhánk volt, kellett a fa.

Kitaláltuk, hogy eljönnek a kamaszok, vágnak nekem egy hétre való fát. Miután felstócolták a fahasábokat, bementük a káplánszobába, és tartottam nekik egy kis hittant.

Erre ők máig szívesen emlékeznek. 

Később aztán Óbudára, a Hegyvidékre kerültem. Az elődöm buzgósága nem tetszett az ÁÉH-nak, azért helyeztek oda. Két szép esztendőt töltöttem ott: a Csúcshegyre jártam misézni, meg a Szent Vér- és  a Szent Donát-kápolnába – én voltam a kápolnás. Reggel 8 órakor kezdetem, és délre végeztem. Gyalog jártam be a Hegyvidéket. Svábok lakta terület ez, a helybeliek ragaszkodtak a hárompapos temetéshez. Ezt úgy lehetett megoldani, hogy a plébános és a káplán mellé a kántor is beöltözött asszisztálni.

Azután jött a szolgálat a Kassai téren, ott nagy szeretettel fogadtak; Tarnai Béla atya is, a hívek is. Egy idős apácanéni volt a sekrestyés. El is tört nála a mécses, amikor kiderült, hogy nem maradok. Akkor, az 1980-as években már lazult az egyházi hatóság és az ÁÉH közti kapcsolat. Fábián János kanonok úr kiszemelt titkárának, aki akkor még a Mátyás-templom plébánosa volt. Miután a káptalan őt választotta meg Lékai László halála után egyházmegyei kormányzónak, én is vele mentem a helynökségre az Egyetemi templom mellé. Rengeteg adminisztratív ügyet kellett intéznem, panaszokkal foglalkoznom, miközben jó diplomatának is kellett lennem.

Később a Ferencvárosba, a Bakáts térre kerültem káplánnak, majd Paskai László bíboros úr elhelyezett Máriaremetére. 1998-tól itt szolgálok.

– Különleges szolgálat lehet egy kegyhelyen papnak lenni…

– Sajnos, most már mindent egyedül kell megoldanom, pedig korábban többen voltunk papok itt. Alig-alig jut időm a különféle szertartások elvégzésére és a felkészülésre.

Az aratnivaló sok, a munkás kevés. Egyébként két pap is került ki az itteni közösségből.

Itt a kegyhelyen sokféle intéznivaló adódik, a legkevesebb idő éppen a hivatásbeli tevékenységre jut.

– Mi a papi jelmondata?

Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja azokért, akiket szeret. Ti a barátaim vagytok..” (Jn 15,13-14)

– Hogyan látja, mi a pap a szerepe a mai világban?

- Ez attól is függ, hogy milyen a környék, ahol szolgál. Itt, Máriaremetén tiszteletben tartják az Egyházat és annak képviselőit. Azt tapasztalom, hogy  jellemzően akkor kezdődik el az ellenségeskedés, ha az anyagiakra terelődik a szó.

Azt gondolom, hogy napjainkban az embereknek elsősorban az egymás közti békére kellene törekedniük, a családokban is. Ezt a békességet pedig leginkább az Oltáriszentség közelében kapja meg az ember.

Minden hónapban tartunk itt a pébánián gitáros szentségimádást, és szép számmal jönnek olyankor a fiatalok. A gimnazisták azzal a kéréssel  kerestek meg, hogy a „hivatalos” elsővasárnapi szentségimádáson kívül legyen elsőpénteken este is egy csendes szentségimádás. Huszonöt-harminc fiatal mindig eljön erre az alkalomra.

– Milyen érzésekkel emlékszik vissza az aranymiséjére?

– Megtapasztalhattam, hogy mekkora szeretet vesz körül. Olyanok is eljöttek, akikre nem is számítottam. A Rákosi-időkben a Bródy Sándor utcába jártam magánóvodába, és az óvónéni vezetésével úgy mentünk sétálni a Gellérthegyre vagy a Károlyi kertbe, hogy végig fognunk kellett egy spárgát, nehogy elkódorogjunk. Az aranymisémen itt volt az egyik óvodás társam, aki hajdanán velem együtt kapaszkodott a spárgába. De mint már említettem, eljött az első ministránsom is.

A máriaremetei plébániaközösség tagjai köszöntő gondolataikat beírták egy füzetbe, amit aztán nagy örömömre megkaptam tőlük ajándékba. Erdő Péter bíboros úr, akivel mindig is jó barátságban voltunk, szintén megtisztelt a jelenlétével. Rengetegen kerestek meg telefonon vagy levélben jubileumi jókívánságaikkal. Szép volt, de most már előre tekintek: a következő ünnepekre készülünk, főként a szeptember 8-i templombúcsúra. Vár a sok-sok teendő a plébánia körül.

Fotó: Lambert Attila

Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. július 27-i számában jelent meg.