Törő András országos egyetemi lelkész nyári kanadai magyar lelkipásztori élményeiről

Toronto Kanada Ontario tartományának központja, a mintegy száz nációhoz tartozó, közel 5,5 millió lakosával egyben az ország legnagyobb városa.

Törő András atyát az ott szerzett tapasztalatairól, élményeiről kérdezte Kovács Ágnes, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye sajtóreferense. Ebből az interjúból közlünk ízelítőt.

– Egyéni és lelkipásztori szempontból is különleges tapasztalatszerzést jelenthetett a tanulmányútnak is felfogható két hónapos torontói lelkipásztori szolgálat.

– Régóta szerepelt a vágyaim között, hogy eljussak egy amerikai magyar közösséghez. (…) Az ott töltött időszak alatt bekapcsolódtam a plébánia napi programjába: reggel szentségimádással kezdtük a napot, majd szentmisét mutattunk be, ezt követően pedig minden délelőttömet nyelviskolában töltöttem, amely jó alkalomnak bizonyult, hogy angol nyelvtudásomat is fejlesszem. Délutánonként betegeket látogattam, temettem, ismerkedtem a közösséggel, készültem a prédikációkra és a másnapi angolórákra.

Voltak hetek, amikor együtt szolgáltunk Forrai Tamás atyával, akivel igazán jó kapcsolatom alakult ki. Jó szívvel és otthonosan mozogtam az ottani közösségben, ahonnan különlegesen szép találkozásokat, mély beszélgetéseket, gazdag tapasztalatok élményét hoztam haza, és amelyre nagy hálával tekintek vissza. Mielőtt Kanadába indultam, az egyetemi lelkészség szentmiséjén éppen arról beszéltem, hogy azokért a mozzanatokért tudunk igazán hálát adni, amelyeket a sajátunknak érzünk. Természetes az érzés, hogy két hónap alatt közel került hozzám az a közösség.

(...)

A torontói közösség tagjai túlnyomórészt ’56-ban, illetve politikai okokból az azt megelőző években hagyták el Magyarországot. Nekik akkor ez volt az egyetlen lehetőségük. Vannak tapasztalataim a külföldi magyar lelkipásztorkodásról, hiszen minden évben, nagyböjtben három-négy napra meglátogatom Svédországban a göteborgi magyar közösséget, de Genfben, valamint az olaszországi tanulmányaim során szintén találkoztam magyar közösségekkel. (…)

– A fél magyarországnyi lakosú Toronto gigavárosi élménye hogyan hatott rád?

– A két hónap arra volt jó, hogy beleláttam kicsit a hétköznapokba is. A nagyvárosnak van egyfajta személytelensége, félelmetes nagysága. Minden óriási: az utak, az épületek, a bevásárlóközpontok. Egy százemeletes házban nem tudod, kikkel laksz együtt. Ha a 30. emeleten élsz, lehet, hogy soha nem találkozol a 100. emeleten lakóval. Ha megszűnik egy szolgáltatói lánc, megszűnik az élet. A természetes valóságtól teljesen elszakad a gigametropolisz. Az autó létfontosságú eszköz, anélkül nem lehet létezni, ennek következtében a tömegközlekedés rendkívül gyenge. Mások a távolságok is. Ontario tartományon áthaladva 14 órán át tart az út. Ennyi idő alatt Rómáig eljutunk Debrecenből. Torontó hatalmas kiterjedésű város. Az autópálya közel 50 km-en szeli át a várost. Mindemellett pedig gyönyörű természeti kincseik vannak, a sok zöld terület, a tavak, folyók tiszta levegőt biztosítanak. Erősen megtapasztaltam, hogyan találkozik a teremtett világ csodája az ember által épített környezettel.

– Volt lehetőséged ismerkedni ezen kincsekkel?

– Rendkívüli élmény volt a Niagara-vízesésnél tett kirándulásunk, valamint az Ezer-sziget tava lenyűgöző természeti látványossága, vagy a jezsuita mártírok emlékhelye. Alapvetően nem kirándulni, hanem szolgálatra utaztam ki. De annál több élményt kaptam az ottani közösségtől. Nagyon szimpatikus volt az emberek nyitottsága, örültek annak, hogy ott vagyok. Jó érzés volt ezt megtapasztalni mind a magyar, mind az angol nyelvű közösség részéről. A magyar plébániát a jezsuita rend vezeti, nyitottak a területi lelkipásztorkodásra is. Mivel a magyarok nem ott élnek, van, aki 100 km-is utazik, hogy eljusson a vasárnapi szentmisére. Így elindult egy angol nyelvű pasztoráció is, a hétköznapi szentmisékre általában a környékbeliek járnak.

Az ország kultúrájához hozzátartozik, hogy oda mindenki valahonnan érkezett. Kanadát 150 éve alapították, Torontóban közel száz náció él együtt, mégis kialakult egy számomra megfoghatatlan kanadai öntudat.

Európa és Amerika között nagy a különbség: míg Európa viszi magával értékként és teherként is a nagy történelmét, Amerikának nincs mélyre nyúló gyökere, éppen ezért a hétköznapok rugalmassága ott jobban érzékelhető.

Mi sokkal inkább ragaszkodunk az épületeinkhez, templomainkhoz, mint az amerikaiak. Ők adnak, vesznek, lebontanak épületeket, templomokat. A kezdetekben megalakult torontói magyar közösség vásárolt magának egy protestáns templomot, majd a ’80-as évekre eljutott oda, hogy a templom sok szempontból nem tudta elégségesen betölteni a funkcióját, ezért eladták, másik telket vásároltak, és építettek egy olyan templomot, amely kiszolgálja az igényeiket. A kiválóan megkonstruált, modern Szent Erzsébet Plébánia közösségi terekkel, magyar iskolával is rendelkezik. (…)

Torontóban sokan szívesen gondolnak a magyarokra, jó tapasztalatuk van a magyar közösségekről. Az ’56-ban menekült emberek nagyon keményen dolgoztak, hogy újrakezdjék az életüket, és sikeres, elismert, megbecsült emberek lettek. Az ’50-es években – a szerzetesrendek feloszlatásakor – sok jezsuita is elhagyta az országot. Miklósházy Attila SJ püspök – aki 1989-től 2006-ig volt a külföldön élő magyar katolikusok püspöke –, a torontói egyetem katolikus fakultásának elismert liturgikaprofesszora generációkat tanított, több papi generáció nagyra becsült tagja volt.

– Az ’56-os magyar közösséget követő generáció életében megvan a veszélye az asszimilálódásnak. Milyen szerepet tölt be ebben a magyar egyházközség?

– A Szent Erzsébet Plébánia a magyar közösség találkozási pontja, egyben kulturális központ is. A több ezer tagot számláló közösség az egyházközséget kiemelten a sajátjának érzi. Vasárnaponként egy aktív közösség vesz részt a szentmiséken, rendszeresen járulnak szentségekhez, elsőáldozásra, bérmálkozásra készülnek. A plébánia területén magyar iskola is működik, ez nagyban segíti a magyarság megmaradását.

A plébánián angol nyelvű pasztoráció is folyik. Ez azért is fontos, mert a későbbi generáció már nem beszél túl jól magyarul, hiszen a hétköznapjaikat angol nyelvterületen élik. A vasárnapi szolgálatban a szentmisék csak magyar, illetve csak angol nyelven történnek, de mindkettőben felolvassák a prédikációnak a másik nyelvű összefoglalását is.

Sok fiatal szívesen őrzi a magyar kultúrát, de nem biztos, hogy a magyar nyelvet már anyanyelvi szinten tudja művelni. De még mindig jobb, ha angol nyelven találkozik a magyar kultúrával, magyar értékekkel, mintha sehogyan sem hallana róla.

Nagyon fontos, hogy a fiatalok megismerjék a magyar kultúrát – történjen az bármilyen úton-módon, bármilyen csatornán keresztül. Sok esetben előfordul, hogy a családok nyaranta Magyarországra küldik a gyermekeiket, többek között azzal a céllal, hogy magyarul tanuljanak.

A plébániához való ragaszkodásukat egy másik szempont is erősíti. A kanadai egyház helyzete igen sajátos. A közösségeiket, épületeiket a hívek tartják fenn. Ez nagyban különbözik a hazai helyzettől. A Szent Erzsébet Plébánia templomának a közelmúltban történt felújítási költségeit a híveknek kellett összegyűjteni. Kanadában addig működik egy egyházközség, amíg fenntartják magukat. A magyar közösség büszke arra, hogy saját erőből tartja fenn a plébániát. Ez az identitást is erősíti.

Nehezebb ragaszkodni egy olyan szervezethez, amit az ember csak egy szolgáltató egységnek tart, viszont ha szolgálok is benne, akkor sokkal inkább érzem a saját közösségemnek. (…)

– A torontói szolgálat jelentett-e szemléletváltást az életedben?

– A két hónap abból a szempontból is hasznos és értékes volt, hogy az eddigi munkámat kicsit messzebbről szemléljem, kívülről lássam. Torontóban teljesen más feladat vett körül. Bennem megerősítette a katolicitás örömét, új bizonyosságokat kaptam, hogy miért jó ehhez a közösséghez tartozni.

A könnyedebb mentalitásuk, az értékekről gondolt elképzelésük is hatással voltak rám.
Mi is az érték? Az érték nem feltétlenül a kőfal – vagyis biztosan nem az elsődleges –, hanem azok, akik benne vannak, az értékeket védelmezők lelke. (…)

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás: Kovács Ágnes/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó: Kovács Ágnes, Törő András

Magyar Kurír