Török Csaba: Megkönyörülve és kiválasztva – Búcsú helyett elmélkedés

„»Jézus meglátott egy embert, aki a vámnál ült. Máténak hívták. Megszólította: Kövess engem!« (vö. Mt 9,9). Nem annyira testi érzékeléssel, mint inkább az irgalmasság belső szemszögéből látta meg őt (…). Meglátta az embert és megkönyörült őrajta, aki olyannyira belemerült az emberi dolgokba, hogy az angyali névhez méltatlanul létezett. (…) A héber Máté latinul ennyit tesz: megajándékozott (…). Meglátta tehát Jézus a vámost, s mivel megkönyörülve és kiválasztva látta meg őt, ezt mondja neki: Kövess engem. Követni pedig az jelenti, hogy utánozni. A követés nem annyira a lábakkal való lépést, mint inkább az erkölcsi minta megtételét jelenti.” Beda Venerabilis Szent Máté evangélista ünnepére írott szentbeszédéből való a fenti részlet (Homilia XXII; PL 94, 251B–252A).

Három szó – miserando atque eligendo, megkönyörülvén és kiválasztván – ismerősen cseng mindannyiunk fülében, hiszen Ferenc pápa jelmondataként világszerte ismertté vált ez a megfogalmazás.

Úgy érzem, érdemes teljesebb összefüggésbe helyezni ezt a magszerű gondolatot, hogy jobban átérezzük igazi jelentőségét, szépségét és mélységét.

Meglátta. Jorge Mario Bergoglio péteri szolgálatának egyik kulcsa a látás, a figyelem és odafigyelés, az érzékenység. Meglátni a másik embert, a teremtett valóságot, az Istent, s talán közben őszintén és közvetlenül meglátni önmagunkat is – olyan közelséget és közvetlenséget tételez ez, amelytől kezdünk teljesen elszokni. Látszólag a képek által uralt „új középkorban” (U. Eco) élünk, már nemcsak a klasszikus médiumok nagy tereiben, de a szociális hálók állítólagos személyességének szintjén is képekkel kommunikálunk, sokszor talán már nem is mérlegelünk és fontolgatunk, hanem egyszerűen csak vizuális benyomások alapján ítélkezünk, állást foglalunk. Miközben a képiség távoli, rejtett valóságokat hoz el hozzánk, tár fel előttünk, valójában egyre inkább elrejti a dolgok igazi színét. Milyen csoda, hogy a mi Istenünk meglátta az embert! Nem egy ideált, nem egy elvárást vagy kivetített álomképet, hanem a valós, hús-vér embert, a maga törékenységében és kiszolgáltatottságában.

Csodálatos látás ez. Így lát az irgalmas szamaritánus is. A levita meglátta az összevert embert, de elment mellette. A pap is meglátta őt, de továbbment. A szamaritánus azonban „meglátta és megesett rajta a szíve” (Lk 10,33).

A szív lát, a szem csak a fényt érzékeli. Az igazi látás nem „testi érzékelés”, hanem az irgalmasság dolga, egyfajta belső szempontrendszer, aminek segítségével eljutok a létezés megsebzett, segítségre szoruló, olykor már kérlelni sem képes szívébe.

Beda zseniálisan ragadja meg Jézus szemének és szívének ezt a máshoz nem fogható karizmáját.

Sorjáznak előttem a képek (megnyílik a látásom?). Ferenc pápa hány alkalommal bizonyította be, hogy a legnagyobb tömeg közepette, a legünnepélyesebb pillanatokban is képes észrevenni egy embert, egyetlenegyet, akihez úgy tudott odalépni, mintha arra a pár másodpercre csak ő létezett volna számára! Csak ő? Talán jobb így mondani: csak ők ketten.

Hiszen ahol meglátok – igazán meglátok – egy embert, ott magát Istent pillantom meg.

Nem véletlen, hogy a szegények, a peremre szorultak és kirekesztettek, az elesettek, a hatalom, a gazdagság és az erő centrumaitól legtávolabb élők, a migránsok és a leselejtezettek oly kedvesek voltak a Szentatya számára. Ők azok ugyanis, akiket mi, a többség, a mérvadók, a nivellálók nem akarunk észrevenni. Nincs biztosabb látáspróba, szemvizsgálat, mint ez: meglátom-e, meglátjuk-e azt, aki a figyelem és törődés perifériáira sodródott? Ferenc pápa többször idézte Aranyszájú Szent Jánost, például a Fratelli tutti (FT) kezdetű enciklika 74. pontjában: „»Valóban meg akarjátok adni a tiszteletet Krisztus testének? Akkor ne vessétek meg, amikor meztelen. Ne csak a selyembe öltöztetett Krisztust tiszteljétek a templomban, miközben hagyjátok, hogy ruhátlanul szenvedjen kinn, a hidegben«.” (Homiliæ in Mattheum, 50, 3–4; PG 58, 508) Bergogliói vízió ez, amely visszaköszön a nagy egyházatya homíliarészletének keretezésében: „…a hit megélésének vannak olyan módjai, amelyek elősegítik, hogy a szív megnyíljon a testvérek felé, és ez az Isten iránti nyitottság hiteles garanciája” (FT 74). Jaj nekünk, ha „azok, akik hitetlennek mondják magukat, jobban teljesítik Isten akaratát, mint a hívők” (uo.).

A szinodális Egyház útja is a látással kezdődik, erre épül rá a megkülönböztetés és a cselekvés lépcsőfoka. Ez hordozza a megtestesült Isten hitét, s indít egy olyan Krisztus-követésre, mely nem pusztán lábaink, de sokkal inkább karakterünk, ember voltunk, stílusunk és érzületünk lépdelése a Mester nyomdokain.

Megkönyörült. Mennyi mindent látunk! Hányszor érezzük azt, hogy már sokat tapasztaltunk! Tegyük a szívünkre a kezünket: mit teszünk ilyenkor? Katalogizálunk? Besorolunk? Ítélkezünk? Kinyilatkoztatunk? Határozunk? Ismerős az ilyen látás. Eldöntjük, ki szimpatikus és ki ellenszenves, ki vonzó s ki taszító. Milyen lenne azonban megkönyörülve látni? Amikor minden ösztönös vagy tudatos mérlegre tételt megelőzve megrendülünk és bevonódunk? Amikor engedjük, hogy a valóság, a másik ember valósága megérintsen minket, szíven üssön (hányszor használta Ferenc pápa ezt a szófordulatot!), és kilendítsen bejáratott pályáinkról, vágányainkról?

Messziről, távolságvevő módon nem lehet megkönyörülve látni.

A Rózsák terén így tett tanúságot a Csak Egyet Szolgálatban megtapasztaltakról Kunszabó Zoltán és Kunszabóné Pataki Anna: „Nagy öröm számunkra egy ember életének teljes felépülését szemlélni…” Ferenc pápa a beszédében felidézte ezt a gondolatot, s az előre megírt beszédet kiegészítve így fogalmazott: „A tevékeny szeretet, a jótékonykodás azt jelenti, hogy van bátorságunk az emberek szemébe nézni! Nem tudsz segíteni a másiknak, ha elfordítod a tekinteted. A tevékeny szeretet azt a bátorságot igényli, hogy megérintsük a másikat: nem teheted meg, hogy távolról odadobsz pár fillért, és nem érinted meg a másikat!

Meg kell érinteni a másikat, rá kell nézni a másikra! És így, az érintéssel és a ránézéssel elindulsz egy úton, egy közös úton azzal a rászorulóval, ami ráébreszt arra, hogy te magad mennyire rászoruló vagy, mennyire rászorulsz az Úr tekintetére és kezére” (2023. április 29.).

Követés. Aki meglát és megkönyörülve lát, útnak indul. Compassio, együttérzés, együtt szenvedés, bevonódás. Nem érinthetem meg a másikat, ha én magam nem érintődöm meg. Nem leszek Krisztusé, ha nem engedem meg, hogy az életem a másik emberé legyen. Még akkor is, hogyha ez az emberi lény másmilyen, eltérő, kényelmetlen vagy idegen számomra.

Az elmúlt években sok szó esett az Egyház szinodális természetéről. Ferenc pápa nem győzte hangsúlyozni, hogy nem pusztán strukturális, hanem az Isten népének lényegét érintő kérdésről van szó. A szinódus nem pontszerű esemény, hanem az Egyház elemi vonása. A szinodalitás pedig nem teológiai, egyházjogi szakkifejezés, hanem a létezés sajátosan jézusi módja. „Közös úton levés”, ahogyan mára már mindannyian ismerjük a görög szó jelentését. Talán nehéz, mégis felemelő érzés megtapasztalni, milyen gyümölcsökkel ajándékozhat meg minket, ha vállalkozunk erre a kihívó, meghívó és kiválasztó kalandra!

Kiválasztotta. Keresztényként valljuk, hogy mindannyian kiválasztott emberek vagyunk, olyanok, akiket nevükön hívott az Úr. Olyanok, akikre nem dicső és szent, hanem elesett és gyarló életükben tekintett rá az Isten. „Isten azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk” (Róm 5,8). Ezért semmi „el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8,39).

Dilexit nos! Szeretett minket! Ez szüli a remény megingathatatlan bizonyosságát: „A remény nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által” (Róm 5,5).

Ez a nagy jubileum örömhíre, Ferenc pápa személyes üzenete minden egyes emberhez.

Megkönyörülve és kiválasztva. Így ölel körül minket Isten irgalmas szeretete. Nem egyszerű pápai mottó, de valódi, megélt, a végső percig átélt és hitelesen hirdetett tanúságtétel ez.

Katolikusként sokfélék vagyunk. Vélekedhetünk eltérő módon a ferenci műről és örökségről. De muszáj szeretettel tekintenünk egymásra.

Vitázhatunk, gondolhatunk mást az Egyház jelenéről és jövőjéről, de merjük kimondani a másiknak, annak, aki nagyon másképpen érvel, mint én: a testvérem vagy. Hozzám tartozol. A részem vagy, s mi együtt vagyunk Krisztus teste.

Imádkozzunk őérte, aki annyiszor kérte ezt tőlünk, s kérjük: ő is imádkozzon miértünk! Nagypénteki keresztútjának zárógondolatai, Ferenc pápa személyes via crucisának lezárása a Szentlélek szava az Egyházban, amely ma Péterétől búcsúzik: „Végigjártuk a keresztutat; odafordultunk a szeretet felé, amelytől semmi nem szakíthat el minket. Most, miközben a Király alszik, és nagy csend száll le az egész földre, tegyük magunkévá Szent Ferenc szavait, s kérjük a szív megtérésének ajándékát. 

Fölséges és dicsőséges Isten,
ragyogd be szívem sötétségét.
Adj nekem igaz hitet,
biztos reményt,
tökéletes szeretetet
és mélységes alázatot.
Adj nekem, Uram, érzéket és értelmet,
hogy megcselekedjem a te szent és igaz akaratodat.
Ámen”

Fotó: Wikipedia (Caravaggio: Máté elhívatása, 1599–1600); portré: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember Ferenc pápára emlékező rendkívüli különszámában jelent meg.