Török Csaba Szentgotthárdon: Nincs külön imaélet és prózai, e világi élet

Török Csaba előadását azzal kezdte, hogy a papnevelés során a növendékek évekig tanulnak imádkozni, de a hitoktatás, és főleg a jegyesoktatás során általában ez a téma nem kerül elő. Egy nemrég megjelent dokumentum hangsúlyozza, hogy a jegyesoktatásnak is katekumenális jellegűnek kell lennie.

Eltérő tapasztalatokkal érkezünk meg felnőtt hitünk és a családalapítás küszöbére. Általában nagyszüleink, szüleink tanítottak nekünk imaszövegeket, melyekre ma is emlékszünk. De ahogyan a matematika sem csupán a szorzótábla ismeretéről szól, úgy az imádság sem csupán az imaszövegek elsajátítását jelenti.

A kisgyerekkori ima öröksége gyökérzetet ad. Amikor idősként az emlékekből már minden eltűnik, ezek az imák akkor is megmaradnak. Ugyanakkor tapasztaljuk, hogy korlátot is jelentenek, a felnőtt hit már nem tud a gyerekkori imákkal kapcsolódni.

40-50 évesen nem ugyanazt jelenti a szentgyónás és az áldozás, mint 5-6 éves korban, mert annyira más lett az életünk valósága, mégis sokszor ugyanazokat a lelkitükröket használjuk és ugyanazokat az imádságokat mondjuk, mint amiket akkor tanultunk.

Egy gyakorlati, technikai imából hogyan lesz lélekben imádás? – folytatta tanítását Török Csaba. – Szent Pál írja levelében, hogy mi még azt sem tudjuk, hogyan kell imádkozni, a Lélek imádkozik bennünk sóhajtásokkal.

Az imádság tehát Isten cselekvése az emberben; elsődleges célja, hogy az Istennek teret nyisson.

Bennünk az Isten Szentlelke imádkozik. De hogyan tanuljuk meg, hogy az imádság az Isten cselekvése bennünk? Mihelyst az életünk problémái jönnek velünk szembe, a keresztek, küzdelmek és áldozatok, kiiktathatatlanná válik, hogy amit hordozni sem vagyunk képesek, nemhogy megoldani, az Isten ügye kell hogy legyen.

Török Csaba kitért arra, hogy sokszor azt gondoljuk, a kérő imádságban azt kell elmondanunk, hogy mit szeretnénk. Isten tudja, mit szeretnénk, de azt is tudja, hogy az nekünk jó-e, vagy sem. Sokszor csalódtunk a saját akaratunkban is. A jó kérő imában azt kérjük, amit Isten akar, és hogy a mi akaratunk legyen az övével összhangban.

A házasságba tehát nagyon különböző imatapasztalatokkal érkezünk. A jegyesség életszakaszában azért is fontos az ima, mert a „kampányidőszak” lezárultával kezdenek előjönni a tökéletlenségek is; rádöbbenünk, hogy a valóság nem ideális, hibátlan. A tökéletességre törekvés azonban a legnagyobb ellensége a jónak. Sokan negatívumként élik meg a tökéletlenség megtapasztalását, mégis ez tud az imádság kapujává válni.

Ami a valóságban hiba, töredékesség, az az a hely, ahol Isten kegyelme meg tud érkezni.

Ferenc pápa sokszor beszél arról, hogy a jóra kérjük Isten áldását, de ahol túlárad a bűn, ott túlárad a kegyelem is. Isten ereje a gyöngeségben mutatkozik meg, békét és elfogadást szül.

A továbbiakban Török Csaba a házasság és a papság egymást kiegészítő voltáról beszélt. Mindkettő egy út kezdete. A papszentelésben elhangzik: „Isten tegye teljessé a jót, amit elkezdett benned.” Ráadásul mindkettő a közösség szolgálatának a szentsége. A házasságkötés sem azt jelenti, hogy Isten megáld, hanem hogy hivatást, küldetést találtunk az életben, amelyre Isten felszentelt. Egy nem imádkozó pap vagy egy nem imádkozó házaspár nehezen tudja a papi vagy házassági életét kibontakoztatni.

A házasság szentségének legfontosabb erőforrása az imádság. A szentségben egy számunkra fizikailag nem érzékelhető kegyelmi valóság hatékonnyá, erőssé, élővé válik.

A házasságban a szentháromságos szeretet és Krisztus szeretete az Egyház iránt két ember életében valóságosan jelenvalóvá válik. Van, amit Istenről csak a szentségi házasság tud megmutatni a világban.

A nászmisén mindig visszatérő gondolat, hogy Krisztus és Egyháza iránti szeretetét kell a házastársaknak megjeleníteniük. A házasság felbonthatatlan és egyetlen, mert Isten féltékeny szeretettel szeret, hűséges, és az ígéretét nem vonja vissza. A szentség Isten teremtő aktusa, melyben a nő és a férfi egybekötésével valami olyan születik meg, ami az emberből magából levezethetetlen – mint ahogy a kenyérből és borból sem vezethető le Krisztus teste és vére –, és Isten kegyelmének valóságos jelenlétét hozza létre.

A hitben megélt házasság hivatás, mely arról szól, hogy a szentséget, az Istentől kapottat akarjuk életre váltani. Amikor egy házastárs a másiknak megbocsát, az nem szimplán emberi dolog, szentségi karaktere van, mint annak is, ahogy a szülő szereti a gyerekét. Egy apának és anyának a családban papi funkciója van, csak ők tudnak szülői áldást adni. Férfi és nő egy testté válva megjeleníti a megtestesülést, Isten Fiának nászát az emberi természettel.

A testnek fontos szerepe van az imában, mint ahogy a nászmisztériumban is testben és lélekben imádjuk Istent. Régen az imádság mindig testi cselekvés is volt, a néma imában is kellett az ajkat mozgatni. Mi már elhittük, hogy lehet fejben imádkozni, de a testnek ott kell lennie az imádságban – figyelmeztetett Török Csaba. – Az imádságot lehet minden élethelyzetben mondani, de annak nem az autóvezetés az alapállapota. Loyolai Szent Ignác és más szentek sokat foglalkoznak azzal, hogy megérkezünk-e az imádságba, jelen vagyunk-e a jelenlét számára. A házasság szükségszerűen testi és lelki szinten teljesíti be a szentségi jelet.

Ahogy Krisztus áldozatából is egyetlenegy van, a házasságban is egy nagy kegyelem van, mely minden helyzetben jelenvalóvá válik. Minden imádság arra szolgál, hogy amit az oltárnál a házaspár kimondott, újra erős, jelenvaló, kibontakozó legyen.

Ferenc pápa sok jó gyakorlatot ajánl, például hogy minél többször mondjuk ki: „szabad”, „köszönöm”, „bocsánat”. Ez a három szó az imádságban gyökerezik, a kérésben, a hálaadásban és az engesztelésben.

Nincs külön imaélet és prózai, e világi élet. Egy életünk van, és ez istenemberi élet

– hangsúlyozta az előadó.

A családi ima áthatja a mindennapjainkat, és kiegészíti az Egyház liturgikus imáját. A zsidóságban az ünnepek részben a gyülekezetben, részben a családi asztalnál zajlanak, mint például a szédervacsora, mely az ünnep koronája.

Török Csaba kitért arra, hogy a covid lehetőséget nyújtott arra, hogy amikor a templomi istentisztelettől el vagyunk zárva, megszülessen a családi istentisztelet gyakorlata. Az ebédlőasztalnál nem mondunk zsolozsmát, de más imádságot mondhatunk. Mivel a mai ember nem bírja a hiányt elfogadni, annak fájdalmával együtt élni, nem tudtunk a szentmise hiányával sem mit kezdeni. Online miséket és miseközvetítéseket tartottunk, de a szentség nem jön át a képernyőn. Egy ünnepeinkről szóló családpasztorációs könyvsorozat sokat segít abban, otthon hogyan élhetjük meg, hogy a család imádsága és az Egyház imádsága szerves egészet alkot.

Az ima nem csak rólunk szól, az Egyház tagjaként és szentségének hordozójaként imádkozunk.

A családi ima ugyanakkor a szeretet és gyöngédség iskolájává válik. Az ima személyességet követel – ugyanúgy, mint a családi kapcsolataink. Nem lehetünk személytelenek, mert akkor nem vállaljuk fel az érzéseinket, és ezzel szerethetetlenné is tesszük magunkat.

Csak a tökéletlenség szerethető, a tökéletesség nem, hiszen a tökéletességben mindenki ugyanolyan lesz. A tökéletlenségtől lesz valaki egyedi, emiatt lehet úgy szeretni, mint senki mást.

Téves az a gondolat, hogy Isten a gyarlóságaink ellenére szeret minket, mert ez azt üzeni, hogy mi méltatlanok vagyunk, de Isten mégis szeret.

Isten a gyarlóságainkban szeret minket.

A harmincnapos ignáci lelkigyakorlat egyik témája, hogy bűnösök vagyunk. A keresztény ember ettől először megijed, de ha érti, mit jelent a megváltás, szabadságra jut.

Egy imádkozó családban, ahol az isten- és emberkapcsolat megnyílik az őszinteségre, elkezdenek gyógyulni a sebeink, de nem tűnnek el. Krisztust is a sebeiről ismerik fel a feltámadása után, önazonossága a sebeiben van, de ezek dicsőségben fénylenek

– hangsúlyozta Török Csaba.

Beszéde végén idézte Ferenc pápa gondolatait, miszerint a házasok és a családok élete a szentségben liturgiává válik. Ha a családjaink asztalánál nem imádkozunk, csak a templomainkban misézünk, az Egyház sebet kapna. A családok imádsága semmi mással nem pótolható érték.

Fotó: Lambert Attila

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír